Vannak olyan történetek, amiket el kell mesélni, és küldetésünknek is kell éreznünk, hogy minél többen láthassák, megismerjék a történetet, az üzenetét. Ez talán segíthet felismerni bizonyos esetekben a korai figyelmeztető jeleket. A Dunaújvárosi Bartók Színházban a közelmúltban bemutatott előadás, Florian Zeller: A fiú című drámája Dicső Dániel rendezésében (dramaturg: Hárs Anna) elemi erővel hatott rám, és meggyőződésem szerint alkalmas arra, hogy „éles” helyzetben a nézőknek eszébe jussanak pillanatok, motívumok a darabból. Segít kapcsolni, hogy „aha, ez az”, és akár olyan beavatkozásra is ösztönözhet minket, mellyel életet menthetünk.
A történet szerint Anne (Györgyi Anna) váratlanul beállít a volt férjéhez, Pierre-hez (Marton Róbert) azzal, hogy valami gond van kamaszfiukkal, Nicolasszal (Csiby Gergely). Pierre megígéri, hogy segít. Nicolas átköltözik hozzá és új családjához. Csakhogy ebben a tipikus modern, elfoglalt, jómódú patchwork családban senkinek sincs elég türelme a kamaszkori depresszióval küzdő fiúhoz. Eszközeik sincsenek a probléma súlyának felismeréséhez, kezeléséhez. Florian Zeller világhírű író művében Nicolas végig kiismerhetetlen: hol vádaskodó, hol tehetetlenül kétségbeesett kamasz, máskor megnyerő és szellemes, vagy éppen lelepleződő hazudozó. A darabban ugyanolyan hangsúlyt kap a fiút körülvevő felnőttek világa is. Hétköznapi szorongásaik, beteljesületlen vágyaik, bizonytalanságuk és jóhiszeműségük. A történet csendesen halad a végzete felé, a kérdés csupán az, mikor és hogyan fog kirobbanni a felgyülemlett feszültség.
Az előadás rendkívül sok és mély réteggel operál. Nem véletlen az sem, hogy a vastapsot követően egy feldolgozó beszélgetés kezdődik a társulat, valamint pszichológus szakemberek bevonásával. Érdekes jelenség ez, mert ennek célja elvileg a „feloldás”. És bár valóban hasznos egy ilyen beszélgetés, nekem például nem feltétlenül a feloldás szó jut az eszembe róla. Szerintem nem szükséges mindjárt feloldani valamit, ami mélyre ment a lelkekben. Vigye csak mindenki haza, gondolkodjon, rágódjon rajta pár napot, ne akarjuk megúszni a munkát. Ha már az alkotó csapat is nagyon kemény és érezhetően sok munkát tett bele az előadás megszületésébe. Nem véletlenül tekintem én is az évad egyik legfontosabb előadásának. Az már a beszélgetésen elhangzott, hogy fontos lenne ennek az anyagnak minél több emberhez, különösképpen a fiatalokhoz eljutnia. Annak pedig az a módja, hogy aki csak teheti, megnézi és viszi a hírét. Ez nem egy könnyed esti szórakozás, de az életünk sem az. Dolgunk van a történettel, és nem szabad a munkát megspórolni vele.
Bár a beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy mi hozta be a nézőket éppen erre a darabra, az én válaszom kissé eltért a többségétől: számomra ugyanis az alkotó csapat, a fantasztikus színészek és a jól ismert rendező, valamint a korábban is már a szívembe költöző Bartók Színház volt a garancia arra, hogy fontos mérföldkő lesz számomra ez a bemutató. Hatalmas öröm volt Marton Róbertet egy drámai történet főszerepében látni. Minden rezdülésével, a teljes idegrendszerével benne van az apa szerepében. Egy olyan apáéban, aki a legjobbat akarja a fiának. Aki új életet kezdett ugyan és új családot alapított már, mégis ott van teljes emberként, amikor szükség van rá. Hogy jó apa-e, azt döntse el mindenki maga, a számára irányadó nézőpontok alapján. Szerintem egyszerűen csak próbál élni, döntéseket hoz, néha nagyon nehéz döntéseket. Aztán ezekhez nyilván viszonyul a környezete. Elhagyja az első feleségét, és a közös fiúk ezt akként éli meg, hogy véget ért, szertefoszlott a valaha volt biztonság. Hogy az anyukája végtelenül szomorú és hogy apa megbántotta. És lassan kifejlődik az a trauma-csomag, amit aztán a fiúnak cipelnie kell, és amivel végül nem is tud megbirkózni.
Közben a történteket egyre nehezebben viseli a férfi új családja. A második felesége, Sofia (Holecskó Orsolya), és nekik is van már kisbabájuk. A férfi két tűz között őrlődik, miközben a mozaikcsalád minden tagja szenved és keresi a boldogság lehetőségét, a szétforgácsolódó élet-foszlányokat, amiből mindenkinek kellene, hogy jusson elég, de az mégis fizikai képtelenség.
A darab zsenialitása az, hogy a tragikus történések láncolata ellenére nem tudunk benne elítélni senkit. És én pont az ilyen színházat szeretem. Azt a színházat, ami egy történetet mesél el, a benne szereplők valódi, hús-vér emberek, igazi sorsokkal, amiket mi is átélünk, átérzünk, ezért is tudunk menni velük, ezért könnyesek a szemek, ezért van a nézőtéren a darab végén bennszakadt csend, mielőtt az első bátortalan taps-foszlányok elindulnak. Hoppá-élményünk van, mert a saját őrlődéseinket, kattogásunkat látjuk, a saját tökéletlenségünket és sebezhetőségünket. Esendők vagyunk.
Érdekes élmény volt számomra az is, hogy a darab utáni beszélgetés kevésbé érintette az egyéni sorsokat és motivációkat. Sokkal hangsúlyosabb volt, hogy mik voltak azok a korai figyelmeztető jelek, amiket a szülőknek észre kellett volna venniük a gyermekük viselkedése, annak változása kapcsán. És persze önkéntelenül is elindult a valósággal való összehasonlítás, hogy azért ezeket észlelni kellett volna. Viszont, ha mélyebben belegondolunk, ezek a tragédiák azért tudnak a valóságban is megtörténni, mert –akármilyen okból is, de– nem vesszük észre, nem halljuk meg a másik ember segélykiáltását. Miért? Mert nem mindig egyértelmű. Amikor a történet végén Nicolas mindenkit meggyőz, hogy rendben van már minden és ő csak otthon szeretne lenni, mert épp a mániás állapot felfelé ívelő szakaszában volt, az alkalmas volt arra, hogy mindenkit manipulálva kicselezze a környezetét és elhitesse velük, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig akkor már megvolt a fejében a döntés, és éppen azért tudott jól lenni, mert tudta: nemsokára végrehajthatja a végzetes tettét és minden szenvedésnek vége lesz.
Marton Róbert elemi erővel, hihetetlen feszes idegrendszerrel van jelen végig az előadásban. A történet szerint is ő az, aki százfelé szakad és lelkileg-idegileg is rá hárul talán a legnehezebb feladat a darabban. Fantasztikusan az apa szerepében. Minden dilemmáját, mérlegelését elhittem, ahogy ő is hinni akart apaként a darabbéli fiának.
Györgyi Anna gyönyörűen játssza el az elhagyott feleség és anya nehéz és kihívásokkal tele életét. Miközben értetlenül áll az életútja elé gördülő nehézségek előtt, a fiát mindig önmaga elé helyezve figyeli annak minden rezzenését. Segítséget kér és azonnal jelez az apának, amikor úgy érzi, most rá van szükség. Minden tőle telhetőt megtesz és vele is együtt érzünk, de van, hogy a minden is kevés.
Csiby Gergely félelmetesen pontosan képes a 17 éves fiú lelkébe és testébe bújni. Elképesztő volt látni, és talán nála volt a legnagyobb kontraszt a darabbéli jelenléte, és a beszélgetés alatti civil énje között. Tett is rá utalást, hogy nyilván nem egyszerű feladat megkeresni magában ezt a jóval fiatalabb fiút. Viszont nagyon jól sikerült neki. Egyszerre félelmetes, kiismerhetetlen, szeretetre méltó, és végig együttérzünk vele. Bizonyos pontokon persze egy-egy pillanatig tudunk rá dühösek lenni, de a darab segít megérteni, hogy ő tulajdonképpen egy ártatlan gyerek, aki megpróbál élesen és pontosan kérdezni, és valamit megérteni az őt körülvevő világból. Viszont nem mindig tud jól kérdezni, vagy épp megfogalmazni, mi dúl benne. Valóságérzékelése torzul, a lelki fájdalmait fizikai síkra tereli, ezért is tesz kárt magában. Folyamatosan üzen, csendben üvölt, figyelemre, törődésre, de talán legfőképpen válaszokra vágyik. Viszont olyan emberektől várja a választ, akik maguk sem tudnak megnyugtató válaszokat adni. Mert vannak helyzetek, amikre nincsenek jó válaszok, vagy egyáltalán válaszok. Ettől nehéz és bonyolult az emberi élet.
Sofia szerepében Holecskó Orsolya toleráns és bizonyos szintig türelmes is a kialakult helyzettel kapcsolatban. Mivel azonban ő is anya, nyilván védenie kell a saját gyermekének érdekeit, és ő is végig két tűz között van a történetben. Nem adhat ultimátumot az egyébként is ezerfelé szakadó férjének, de közben kötelességének érzi, hogy egyben tartsa és megvédje a saját családját egy instabil fiúval szemben.
A doktor szerepében Kiss Attila, valamint az ápolót játszó Bágyi Márton fontos szereplői az előadásnak. Előbbi a drámai helyzettel való szembesítés és a döntéshozatal szükségességének említése miatt, utóbbi pedig a drámai előadás kevéske humorának egyik forrása és ezáltal válik bájosan emlékezetes szereplővé.
Az egyik utolsó jelenet talán a darab legfontosabbja: egy különleges párbeszéd, ami sokunk figyelmét felhívhatja arra, mennyire fontos, hogy szeretteink megtalálhassák a saját hangjukat. És ha megtalálták, amire valóban hivatottak, abban akkor is támogatni kell őket, ha mi más jövőt szánunk nekik. Hogy ez a támogatás mennyire fontos, azt az egész történet alátámasztja. A támogató szeretet sokkal többet ér, mint az utólagos bánkódás azon, hogy „mi lett volna, ha…”
Drukkolok, hogy A fiú dunaújvárosi előadása sok nézőhöz eljusson. Érzékelhető, hogy kortól és életszakasztól függetlenül nagy érdeklődést ébreszt a történet. Mindannyian foglalkozunk vele, mert bár különböző életszakaszban és helyzetekben vagyunk, ez a történet egy megkerülhetetlen felkiáltójel, ami ha az utunkba kerül, tudnunk kell vele mit kezdeni.
Fotó: Dunaújvárosi Bartók Színház
Beszélgetés az alkotókkal és szakemberekkel az előadás után. Fotó: theaterman
