Hosszabb idő telt el, mire képes vagyok írni a Centrál Színház legújabb, kisszínpadi bemutatójáról. Azt már most leszögezem, hogy többször, sokszor meg kell, és érdemes is megnézni, mert egy ilyen történet minden alkalommal képes a néző számára megújulni és addig fel nem fedezett rétegeit megmutatni. David Mamet: Oleanna című darabja azért is tudott rám elemi erővel hatni, mert egy nagyon ütőképes csapat kezébe került. Puskás Samu rendezésében két nagyszerű színész, Hermányi Mariann és Szabó Kimmel Tamás játsszák el a történetet, és már a beszámolóm írása közben annyira a hatása alá kerültem, hogy ösztönösen elgondolkodtam, melyik színész nevét írjam le először, van-e ennek jelentősége, korrekt vagyok-e politikailag. A történet ugyanis olyan mélységekbe ás le és olyan ügyeket boncolgat, hogy a darab végén alaptéziseink kérdőjeleződnek meg, és akaratlanul is belénk költözik a kétely, hogy amit gondolunk a világról, vagy benne konkrét helyzetekről, az mennyire vállalható és valid.
A darab egy egyetemi irodában játszódik, ahol John, a professzor (Szabó Kimmel Tamás), és Carol, a diák (Hermányi Mariann) találkoznak. Carol kezdetben azért keresi fel Johnt, mert problémái vannak az órájával és nem érti az anyagot. John, aki épp egyetemi kinevezésére vár, megpróbál segíteni neki. A beszélgetések során a hatalom és a hierarchia kérdései merülnek fel, és Carol úgy érzi, hogy John lekezelő vele, illetve megkérdőjelezi az ő nézőpontját. Ahogy beszélgetnek, Carol egyre inkább úgy érzi, hogy John átlépett bizonyos határokat, és szexuális zaklatással vádolja meg. A vádak drámai fordulatot vesznek, és a professzor karrierjét, sőt, egész életét veszélybe sodorják. A darab a hatalom dinamikáját és a kommunikációs félreértéseket vizsgálja, miközben a nézőket arra kényszeríti, hogy saját álláspontjukat is megkérdőjelezzék.
Bennem menet közben többször is felmerült, hogy igazából bárki bármikor kerülhet ma már olyan helyzetbe, hogy a gondolkodásának, létezésének, működésének az alapjait kérdőjelezi meg egy másik ember, és ha ezt adott esetben rosszhiszeműen, kifejezett rosszindulattal teszi, úgy a másik életét kompletten tönkre is teheti. Manapság a szemünk előtt játszódik a politikai-közéleti színtéren is, hogy emberek magánbeszélgetéseket rögzítenek, majd ezeket nyilvánosságra hozzák, ráadásul sok esetben manipulált formában. A modern technológia, a mesterséges intelligencia közben olyan fejlettségi szintre lépett, hogy a technika ma már képes soha el nem hangzott fiktív mondatokat, beszélgetéseket és álláspontokat kreálni és valódi emberek hangján megszólaltatni teljes egyezéssel.
Nem nehéz belátni, hogy ha rosszul használjuk a kezünkben lévő hatalmat és eszközöket, mérhetetlen károkat okozhatunk egymásnak, mindezt egy látszólagos korrektség jegyében. A darabbeli két ember viszonyrendszere egy libikókához hasonlítható: előbb a tanár, később a diák kerekedik „felül”, azaz hatalmi helyzetbe, és nagyjából ugyanazt a meccset játsszák le egymással, csak az alaphelyzet változott meg. Véleményem szerint ugyanakkor a tanár nem volt rossz szándékú, és nem követett el visszaélést. Bennem kérdés maradt, hogy a diák csak meg akarta leckéztetni a tanárát, mert neki nem tetsző módon reagált, vagy valóban annyira más szemüvegen keresztül látta a tanár által elmondottakat, ami alkalmas volt számára arra, hogy farkast kiáltson. Nehéz ezt megítélni, mindazonáltal azt gondolom, kell, hogy kijelöljünk határokat, mert ha eljutunk arra a pontra a dolgok relativizálásában, hogy a pirost kéknek fogadjuk el, mert valaki szerint kék, akkor egész egyszerűen az emberi lét alaptényei kerülnek olyan mértékben megkérdőjelezésre, aminek nincs értelme és az élettel gyakorlatilag összeegyeztethetetlen.
Vitát generálni persze kell. Tézis és antitézis ütközése nélkülözhetetlen egy szintézis megszületéséhez. De az olyan, kellő bizonyítékok nélküli állítások igazságkénti elfogadását, melyek alkalmasak mások totális tönkretételére, óvatosan kezelném. Mert mi következhet például a túltolt metoo-ból? Azzal, hogy átesünk a ló túloldalára, előbb-utóbb kialakul egy olyan helyzet, amikor emberek állnak egymással szemben, és nem beszélgetnek, nem vitatkoznak, csak félnek. Félünk egymástól, és a hátbaszúrástól, nem merünk kérdezni, nem fogadunk el semmit sem igaznak, mindent megkérdőjelezünk, relativizálunk, és ez azért is veszélyes, mert bármelyikünk szembe kerülhet egy manipulált és valótlan bizonyítékokkal alátámasztott váddal, és senki nem fog a másik mellé állni. Nem lesz, aki megálljt parancsol ennek, és gyakorlatilag egy totális eltörlési kultúra fog győzedelmeskedni. Miután pedig mindent elpusztítottunk, függetlenül attól, hogy volt-e valós alapja, ülünk majd a romokon és bámuljuk egymást. Meg a nagy semmit.
Ebben a történetben véleményem szerint a tanár nem követte el azt, amivel a diák megvádolta. Ugyanakkor azt is leszögezem, hogy ha valaki valóban elkövet visszaélést, azt ki kell vizsgálni és el kell ítélni. Ez viszont alapvetően már a büntetőjog világa, és sokkal messzebbre vezet annál, minthogy bárki bárkinek megölheti a hitelét tetszőleges állításokkal. Vagy akár önbíráskodjon.
A darab végkifejlete, a tanár végső tette is elfogadhatatlan és elítélendő. Bármennyire kétségbeejtő és hihetetlen is a kialakult helyzet, az általa választott „megoldás” minden körülmények között vállalhatatlan.
A legdurvább a darab közben az az érzés, ami hatalmába keríti a nézőt, hogy „de jó, hogy én még nem kerültem ilyen helyzetbe”. Mert végig benne van a történetben, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Csak a szerencsén múlik, hogy megússzuk-e. Az én megélésem szerint ez a diák rászállt a tanárára, mint egy ragadozó az áldozatára, és nem eresztette el. Egy ilyen helyzetet a legjobb szándékkal sem lehet egy idő után jól kezelni. Talán csak a józan ész és a méltányosság lehet sorvezető. De például egy olyan országban, ahol az emberek a végletekig ki vannak zsigerelve, és áldozatokra, vérre szomjaznak, aligha lehet józan ész diktálta szolidaritást elvárni.
Szabó Kimmel Tamás kiváló választás a professzor szerepére. Vele szemben egyébként is elfogult vagyok, mert végigkísértem eddigi pályafutását, ahogyan nyughatatlan kölyökből bölcs felnőtté ért. Ez a szerep pedig már valóban a komplex, minden rezdülésre rezonáló, minden idegszálával a történet megélésére koncentráló színészt mutatja meg. Rétegzett, érett és emlékezetes játékkal ajándékozza meg a nézőket.
Hermányi Mariann igazi kincs. Libabőrös, hidegrázós karaktere végig pontos, varázsol a színpadon. Carol karakterét bizonyos pillanatokban valóban afféle idegesítő kullancsként látjuk tőle, ahogy azonban a beszélgetés kibontakozik, kezdjük megérteni a motivációit, alapproblémáját, a professzorétól eltérő világlátását és ennek okait. Megismerjük a szándékát. Azt viszont, hogy a karaktere helyesen tette-e, hogy elment a végsőkig, mindenki maga döntse el. Nyilván a nézők is ezerféle szemüvegen át nézik a történetet, mindenkinek más lesz ismerős és éles a darabban látható helyzetekből. A két színész teljesítményét az dicséri a legjobban, ahogyan színpadra alkalmazzák ezt a sokszínűséget, az értelmezés lehetőségének számtalan árnyalatát.
Ez az előadás egészen biztosan megrengeti a mostanság egyébként is sok szempontból ingatag világban történő eligazodásunkat. Még akár a kapaszkodóinkat is kirúghatja alólunk, de ez nem feltétlenül baj, mert egyrészt arra sarkall, hogy felülvizsgáljuk a gondolkodásunkat és annak mintázatait, másrészt felkiáltójelként is szolgálhat, mert tudatosítja, hogy ma már bárki ellen indulhat boszorkányüldözés, és nem árt a józanságunkat megőrizni ilyenkor. Abban pedig sokat segít, ha hisszük: az igazság úgyis kiderül. Csak mostanság kicsit többet kell tenni, harcolni érte, mert ebben a világban a szükségesség és arányosság határai szemmel láthatóan felborultak.
Fotó: Horváth Judit
