4:12 – A mi csemeténk nem olyan. Ugye?

Az idei évadban az általam kedvelt színházak -érzésem szerint- még az eddigieknél is jobban fókuszálnak kiemelten fontos közösségi, társadalmi, erkölcsi ügyekre. Megjelentek témák, amelyek több színház számára is inspirálók, foglalkoznak kényes helyzetekkel. Ez persze sajnos azt is jelzi, hogy kiemelkedő kérdésekkel a kulturális világon, színházi közegen kívül egyre kevésbé törődnek bárhol is, legkevésbé azon szereplők, akiknek ez elsődleges feladata lenne.

Az igazán nagy munka megkeresni és megtalálni azokat a történeteket, amik érhetően, jól tudják bemutatni a recsegő-ropogó világ aktuális problémáit. Most fokozottan igaz, hogy a színház nem múzeum. A közeg felelőssége is, hogy olyan történeteket keressen, ami érdekli a nézőket, ami húsbavágóan aktuális. Ami azzal foglalkozik, amiben élünk és töltjük a mindennapjainkat. És mivel az tele van kihívásokkal, a folyamatosan változó és gyorsuló környezet, meg az egyre inkább megőrülő emberiség miatt valóban égető kérdésekkel, ezekre mindenki válaszokat keres. A Loupe Színházi Társulás remek érzékkel tapintja ki az ilyen aktuális ügyek pulzusát, hogy aztán egy kiváló társulattal ránagyítson élethelyzetekre és közel hozzon olyan történeteket, melyek a mából ismerősek nekünk, nézőknek.

A csapat legújabb bemutatója, a 4:12 című előadás Horváth János Antal rendezésében ismét kiváló színészeket állított csatasorba. Lengyel Tamás mellett, akit jól ismerünk már a társulat egyik alapítójaként is, ebben az előadásban mutatkozik be a Loupe vendégművészeként Gryllus Dorka és Trill Beatrix, valamint Váradi Gergely. Számomra alapvetően a színészek és a rendező személye miatt lesz érdekes egy előadás. Személyekhez, egyéni teljesítményekhez kötődöm. Amikor ezt a szereposztást megláttam, azért voltam biztos a sikerben, mert bármelyikük miatt külön-külön is megnézek egy előadást, így együtt viszont különleges ajándék volt látni őket.

A téma persze nehéz, de nem fojtogató, köszönhetően annak, hogy a darabnak van humora is, és jól működik. A történet egy középiskolás fiú, Jack körül forog, aki egy kompromittáló videó miatt kerül bajba, és szülei (Gryllus Dorka és Lengyel Tamás) kétségbeesetten próbálnak megoldást találni. A darab mesterien vizsgálja a digitális kor erkölcsi dilemmáit, a szülői felelősség kérdéseit és a személyes tér sérülékenységét. Fritz éleslátással és érzékenységgel mutatja be, hogyan befolyásolják az online események a valós életet és a családi dinamikákat. Bár Jack személyesen nem tűnik fel a darabban –ami azért is izgalmas, mert közvetett módon róla és a tettéről van szó– egy barátja (Váradi Gergely) és a bántalmazott lány (Trill Beatrix) aktív szereplők a színpadon.

A történet lélektana az igazán érdekes. Az alaphelyzet az tehát, hogy adott egy lány és egy fiú, akik videóra veszik az együttlétüket (a felvétel hossza a címadó 4 perc 12 másodperc), amelynek során a fiú megerőszakolja a lányt, mert mint kiderül, ő nem akarta az aktust. És az egész titokzatos módon kikerül az Internetre. Azért is tömény ez az együttállás, mert az esetben több olyan pont is van, ami súlyosan problémás és büntetőjogi kategória is. A fókusz eleinte mégis inkább azon van, hogy „szegény” Jack-et állandóan veri a lány apja és testvére, és eleinte tényleg nem is sejtjük ennek az okát.

Aztán Jack szüleinek a beszélgetéséből lassan kirajzolódik a történet, persze elkerülhetetlen a részrehajlás, és a csupasz tények manipulálása, a szembenézés és a felelősségvállalás teljes elmaradása. Ez tehát nem csak Jack tettében nyilvánul meg, hanem abban is, ahogyan a fiú szülei sem tudnak megbirkózni a megtörtént esettel. Magyarázkodnak, relativizálnak, manipulálják a történetet. Bármit megtesznek a menekülés és a fiuk mentegetése érdekében, csak hogy elkerülhessék a szembesülést önmagukkal, a fiukkal és a nevelésük eredményével. Azt hiszem, sok szülő felszisszenhet a nézőtéren, és itt egy kis gonosz megjegyzést is megengedek magamnak: örülök, hogy egy budai színházi környezetben került bemutatásra ez a történet.

A zsigeri reakció Jack szülei részéről a megúszás, a menekülés, és a „nem is az történt”. És persze folyamatos az összehasonlítgatás a saját fiatalkorukkal, hogy ott milyen zrikálások mentek és hogy akkoriban az minek minősült. Ez persze semmit nem bizonyít jobban, mint hogy akkor is mentek a zaklatások, de még annyira sem nevezték nevükön a dolgokat, mint manapság. Azzal takarózni tehát, hogy „régen is ez ment” nem igazán elfogadható érv. Mint ahogy Jack szülei maguk is felteszik a kérdést: igen, mi is csináltuk, de tulajdonképpen miért? És nincs válasz. Ahogy arra sem, miért gondolja az apa büszkén, hogy a fia egy „faszagyerek”.

Közben egy lány elszenvedett egy traumát. És ezt valahogy mindenki kerüli, kényelmetlen, kellemetlen volna beszélni róla. Jack anyja is csak odáig jut el a gondolkodásban, hogy elégtétel jár a lánynak, de ennek kereteit a nő akarja meghatározni. Be akarja árazni a sérülést elszenvedő másik ember fájdalmát. És még ezen a ponton is csak az számít, hogy az ő kicsi fiának bántódása ne essen. Igaz persze az is, hogy Jack anyja legalább próbálkozik, gondolkodik valamiféle megoldáson, enyhülésen. Bár önös érdekből teszi ezt.

A történet zsenialitása az, hogy lassan kibontva elmeséli, hogy Jack voltaképp miért is lett olyan, amilyen. Elit fiúcska, akinek erős iskolába kell járnia, jó egyetemen kell tanulnia és jogásszá válnia. Meg kell csinálni, hiszen ez a szülői elvárás. De közben ez olyan szülők elvárása, akik maguk sem néztek szembe a saját démonaikkal, és ezt a felelősséghárító, megúszó mentalitást szép csendben át is örökítették a fiukba. Mindemellett még arra is nevelik, hogy legyen minél nagyobb és befolyásosabb ember, és akkor bármit megtehet. Még azt is megengedheti magadnak, hogy tárgyként használjon más embereket. Kedvét töltse rajtuk. És aztán megússza, mert lesz aki eltussolja. Ezt a csomagot adták át életprogramként a gyereknek.

A tökéletesnek és zártnak gondolt rendszert csak az élet képes megtörni. Az a másik ember ugyanis nem tárgy. Őt is szeretik, ő is valakinek a gyereke. És egyáltalán nem az az életfeladata, hogy játékszere vagy tárgya legyen bárki másnak. Ezt a mai magyar elitnek is egyszer és mindenkorra, nagy vörös betűkkel rohadtul az agyába kellene vésnie egyébként. Mert ez az ország is totál kétpólusúvá vált: vannak urak és feláldozhatók. Földesurak és jobbágyok. Gyönyörű kis feudalizmust nevelgetünk újra, ezért kiemelten fontosnak gondolom, hogy minél többen lássák ezt az előadást, és ne törődjünk bele a világ mocskába. Igenis ki kell állni magunkért és a szeretteinkért, mert ma úgy gázolnak át egymáson az emberek, hogy észre sem veszik azt a másikat, aki szintén ember.

A sokkolóan aktuális történetet kiváló színészi játék teszi teljessé. A szülők szerepében Gryllus Dorka és Lengyel Tamás hol lazák és viccesek, hol ördögien félelmetes gondolatokat közvetítenek, de játékuk minden pillanata eleven és mai. Ismerünk ilyen szülőket, látjuk az így felnövő gyerekeket. Trill Beatrix és Váradi Gergely nagy feladatra vállalkoztak, hiszen tinédzser szerepbe bújnak. Csodálatosan sikerült nekik. A hanghordozás, mentalitás, szóhasználat, de még a testtartás is hitelesen közvetítette számomra a fiatal felnőttek út-, és igazságkereső életszakaszát.

Pár hónappal ezelőtt láttam a Loupe felhívását, hogy videós kollégát keresett a csapat. Úgy tűnik, megtalálták, ebben a darabban ugyanis kiemelt hangsúlyt kapnak a videós vetítések (fény- és vetítéstervező: Mohácsi Júlia), érezhetően szintet lépett a csapat. Viszont arra is felhívják a figyelmet, hogy az előadás vetítésében villódzó képeket használnak, ami fényérzékenységi epilepsziát válthat ki. Valóban intenzív az élmény, viszont emeli az előadás fényét, ahogy egyébként a megszólaló zenei betétek is (zeneszerző: Farkas Virág „Zazie”) különleges lüktetést és feszültséget adnak a darabnak. Ez a történet a Loupe tolmácsolásában nem csak a lelkünkre, de érzékszerveinkre is hat. Intenzív élmény és bőségesen vihetünk belőle haza átgondolni valót.

Beindult és dübörög ez a független színházi csapat és nagyon drukkolok nekik. Jó hír, hogy már folyik a jegyértékesítés a következő bemutatójukra is (Titkosszolgák), ami februárban lesz látható. Aki élő színházat akar látni aktuális és forró társadalmi ügyekről, feltétlenül keresse őket. Nem csak Budapesten, de vidéken is sokat játszanak.

Fotó: Gordon Eszter

4:12 tapsrend – Fotó: theaterman

4

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.