Az Örkény István Színház legújabb, látványos bemutatóját a Városmajori Szabadtéri Színpadon láthatták a nyár folyamán a szerencsések. A Kovács D. Dániel – Závada Péter – Varga Zsófia által jegyzett történetnek nem csak a címe különleges, bár az is sokat sejtető. Ez bizony igazi csemege lesz egy bizonyos kultúra, az ún. „gamer” tábor képviselői számára. Olyannyira, hogy az előadást nézve konkrétan megjelent a fejemben az ismerősi körömből az a 2-3 ember, akiknek elsőként és kötelező jelleggel ajánlom majd ezt a darabot. Kovács D. Dániel rendezése gondosan ügyel ugyanakkor arra, hogy az előadás ne rétegdarab legyen, hanem a lényegi mondandója a nagyközönség számára is érthetővé, befogadhatóvá váljon, működjön, és mindenki tudjon menni vele.
Az Örkény egy ideje különösen nagy figyelmet fordít arra, hogy előadásai bővelkedjenek technikai bravúrokban. Alighanem a csodálatos társulat mellett kialakult, megerősödött és összeszokott egy kiemelten magas színvonalon és keményen dolgozó műszaki team, akiket rendre megtapsolnak a színészek is a közönséggel együtt a különböző előadások végén. Ebben a darabban ráadásul a színészi játék is bőven túlmutat a színpadi téren. Bizonyos jelenetek kapcsán, melyek a Városmajorban nem a színpadon játszódtak, kifejezetten kíváncsian várom, hogyan oldja majd meg a stáb az Örkény terében ezek megvalósítását.
A műfaji meghatározás és az idősík: Elszabaduló színházi fantázia vadregényes normalitásunkról. Budapest, 2024. A színlap nem mesél el konkrét történetet, ám megadja az alaphangulatát annak, amit látni fogunk, és amire készülni érdemes. Hogyan kérhetjük számon a Blaha aluljáróban pókember önzetlenségét, vagy egy szamuráj erkölcsi kódexét? Pest vármegyén Völgyzugoly szokásait? Ismerős a helyzet abszurditása? Nem véletlen. A világirodalom egyik legizgalmasabb magányos hőse ihlet minket, egy szélmalmokkal, és a valódi bűnnel szembeszálló szent fantaszta, az igazság groteszk bajnoka. Hogyan reagál a társadalmunk egy alig hetven kilós önjelölt huszárezredre? What would Kinizsi do? Az Örkény Színház társulatára íródó történet korunk emberének lelkiállapotát, szorongásait, félelmeit ütközteti a naiv, gyermeki őstörténetek tisztaságával, hogy megragadhassunk valamit a létezés céljából és abszurditásából.
A szerepjátékos attitűd a főhős színlapon szereplő bemutatásán rögtön tetten érhető: Barna, egykori angoltanár, 45. tapasztalati szintű paplovag. Hajduk Károly játssza a főszerepet, és örömteli, hogy láthatom őt ilyen monumentális előadás vezéreként. Elképesztő teljesítményt nyújt a színpadon, nem csak a szerepéből fakadó szövegmennyiség, de a mozgás, technikai bravúrok vonatkozásában is. Nem beszélve arról, hogy az előadás bizonyos pontjain akkor is meg kell maradnia rezzenéstelen arccal a komor valóságában, amikor hangosan nevet a nézőtér.
Barna darabbéli párja Lilla, a tanítónő (Tenki Réka), aki kétségbeesetten próbálkozik a játék és valóság között megrekedt Barnát a valóság talajára billenteni. Hogy sikerül-e, az a darab végkifejletében kiderül. Mellettük olyan karakterek színesítik a játékot, mint Márk, a dokumentumfilmrendező (Borsi-Balogh Máté), aki ezúttal is remekül hozza a szerepéből fakadó vicces, ironikus, szarkasztikus megszólalásokat. Petra, az opeatőr szerepében Kókai Tünde, a hangtechnikus és vágó karakterében pedig Nagy Zsolt látható, aki egy-egy mindannyiunk számára átélt, mindennapjainkból vett kiszólással, erős odamondással robbantja fel a nézőteret. Elf tolvajnőt Zsigmond Emőke játssza.
Az előadás negatív karaktere ezúttal Tamás, Barna egykori tanára, akit Terhes Sándor formál meg. Olyan jó, hogy társulati tagként tagja az Örkény csapatának. Ezúttal is bizonyít. Bár ebben a darabban ő a negatív hős, Barna eltávolítása és gamifikációs tanulással kapcsolatos forradalmi ötletének ellopása is hozzá köthető. Ő tehát a játék főgonosza.
Hogy Barnának miért kellett mennie, annak a félig játékban ragadt életen túli magyarázata is van, amihez hasonló jelenséget mi is láthattunk kis hazánk tanári közösségében az elmúlt, szomorú időszakban.
Máté, középvezető szerepében Vajda Milán látható. De nem csak ebben a szerepben. Számomra az előadás egyik csúcspontja hozzá kötődik. Gyakorlatilag a városmajori bemutató óta beépült a szókincsembe a „Muflaku”. Jéger Zsombor ezúttal szinkrontolmácsként szerepel, a tőle megszokott fűszeres kiszólásokat ezúttal is megkapjuk tőle.
A darab zsenialitását épp ez adja, hogy bár tekinthető látványos agymenésnek, az alapgondolata és hangulata mégiscsak valami olyasmi, ami mindannyiunkat nyomaszt: olyan közegben élünk, amiben nem találjuk a helyünket. Vívjuk mindennapi szélmalomharcainkat értelmetlenül, és nem változik semmi. Vagy ha igen, nem jó irányba. Hiába vannak elveink és gondolataink a világról, ezek senkit nem érdekelnek, nem is működőképesek abban az olvasztótégelyben, melybe kényszerülve tengetjük az életünket. És elvágyódunk. Ki így, ki úgy, de keressük a menekülés, a kitörés lehetőségét. És minél kevésbé találjuk, annál kétségbeesettebben és irracionálisabban keressük tovább. Ez azért végtelenül szomorú. Főleg, hogy az utunk során nem a szövetségesek gyűlnek körénk, inkább a meglévő kapcsolataink, társaink is eltávolodnak, leválnak rólunk, rosszabb esetben ellenségek lesznek. Ez már nem is Budapest. Ez Magyarország. Az elidegenedés hazája. A menekülés országa. Escape.
Persze, hogy fejbe kólintott, amikor a főhős hiábavaló küzdelmeiben megláttam a saját nyomorúságaimat. Még ha ezek egy bolti pénztárban sorbanállás kihívásaként jelennek is meg, megjegyzem, az előadásban kifejezetten viccesen. A sorsközösség érzését persze erősíti az is, hogy a főhős darabbéli keresztnevét viselem magam is, így aztán egyes mondatok, mozzanatok még inkább nekem címezve érkeztek meg a retinámon keresztül.
A kontroll a játékon belül legalább adott. Hatásod van a világára. Más is menekül. Ne mondd, hogy te nem! Hát látom. Karaktereket alkotsz Fészbúkon, meg Instán, posztolsz a szolidaritásról meg a kutyás nyaralásról, leizzadsz, ha nem lájkolják az eseményedet. Az online avatárod eseményét. Csak annyi a különbség, hogy én ugye veled ellentétben tudom, hogy a videojátékban az a karakter nem én vagyok. És arra gondoltam, ott a Városligetben, hogy mi lenne, ha mégis?
Érzésem szerint ez a darab a színházi bemutatója után egyből a leglátogatottabb Örkény-előadások közé fog kerülni, megérdemelten. Sokszínű darab ez, mert amellett, hogy szórakoztat, és egy bizonyos szubkultúrának egyébként is tejjel-mézzel folyó Kánaán, mély gondolatisága, üzenete, és generációkat érintő közérzet-megfogalmazása terápiás erővel segíthet elviselni a hétköznapok nyomasztó szürkeségét. Hosszú életet kívánok az előadásnak!
Fotó: Horváth Judit
[ESCAPE] – A Donkihóte-projekt | trailer
