A Proton Színház a Túlélés olimpiája keretében, minden nehézség ellenére életben tartja repertoárját. Ezúttal a Frankenstein-terv előadást néztem újra immáron sokadszor. Láttam én ezt már a Trafó melletti parkolóházban, ám most épp a Menta Terasz valaha szebb napokat látott, mára kiürült és lecsupaszított rom-terébe állította színpadra Mundruczó Kornél rendező ezt az egyben 130 perces előadást.
Maga a történet egy olyan közben játszódik, ahol minden lecsúszott, koszos és reménytelen. Hőseink kisemberek, akik így, vagy úgy próbálnak életben maradni, megkötve mocskos kis kompromisszumaikat, és nem restek egymást sem feláldozni a saját megmaradásuk érdekében. A helyszín egy lepusztult térben zajló forgatás, szemtanúi vagyunk a szereplőválogatásnak, ezúttal horrorfilmet készít a rendező, Frank Viktor (Rába Roland). Üzlettársa ebben Viktória (Spolarics Andrea), bár kapcsolatuk nem csupán üzleti volt valaha, és ezzel összefüggésben később még sok problémával néznek majd szembe. A nő ugyanis férjnél van, egy bizonyos Argyelán Péter (Friedenthal Zoltán) felesége. És hát van egy gyerek is. A gyerek…
A történet első fele, és maga a szereplőválogatás annak ellenére, hogy egy lelakott, súlyos térben játszódik, egészen könnyednek tűnik. A színészek is szemmel láthatóan élvezik a szabad kereteket, melyek között játszhatnak, a kevesebb kötöttséget, a mindig aktuális és ezért mindig frissített interakciókat egymással és a nézőtérrel. Az oldott hangulatot közösen teremtik meg a szereplők. A már említetteken túl Magda (Mezei Kinga), Natasa (Stork Natasa), rendőrként Terhes Sándor, és Argyelán Tünde szerepében Kiss Ágota. És igazán nagy meglepetésemre Olasz Renátó is csatlakozott a Frankenstein csapatához. Relatíve rövid, mégis üdítő szerepben tűnik fel, de érezhetően termékenyen hatott a produkcióra az érkezése.
Jut is bőven mindenkinek nagy pillanat. Rába Roland cinizmusát, iróniáját, pikírtségét eleve imádom, és szuperül egészít ki Spolarics Andrea drámaisága. Remekül hozza az élettől keményen megedzett, erős nő karakterét. Friedenthal Zoltán a drámaiságban remekel, a veszteségét feldolgozni nem tudó apa dühe és összeomlása feszült figyelmet teremt a nézőtéren. Stork Natasa a kissé együgyű, nehéz felfogású lány szerepében üde színfolt az előadásban, ismerjük ezt a figurát saját életünkből, munkahelyünkről, közösségeinkből. Mezei Kinga karakterének a sorsa is drámai. Kiszolgáltatottságán és reménytelenségén megrendülünk. Hihetetlen élethűséggel jelenik meg a riadtság a tekintetében. Terhes Sándor most komor karaktert hoz, olyannyira, hogy egy ponton elhiszem, hogy valóban igazoltatni fog és elkéri az okmányaimat. Kiss Ágota itt szintén naiva, egyszer nevettet, máskor szinte idegesítően harsány, de mindig tökéletesen adja, amit a szerepe megkíván.
Nagyjából a játékidő felénél a kezdeti könnyedség valóban átvált egy teljesen más, nyomasztó hangulatra, innen indul a horror, és kezdődik az embervadászat. Megjelenik a szereplőválogatáson egy rejtélyes idegen, Rudolf (Orth Péter), aki nem is annyira idegen. Félelmetes, hogy a szemében mennyire benne van a részvétlenség és a pszichopátia. Hogy valósággal féljünk tőle, arra az előadás záró jelenete is rájátszik. És valóban eljutunk oda, hogy kerüljük a tekintetünk találkozását az övével. Egyszer láttam őt civilben a Trafóban, és annyira beleégett a tudatomba, hogy azonosítom őt ezzel a szereppel, hogy ösztönösen elkaptam a tekintetemet róla…
Pedig valójában igen szomorú a történetbeli Rudolf sorsa. Tagadhatatlan tény, hogy leszámolni érkezett a múltjával és a jelenével is, valójában azonban mélyebb traumáról van szó. Egy ember sorsának lassú feltárulkozása ez a darab. Egy emberé, aki valamiért feleslegessé vált és ezért eldobták. Önzésből, félelemből, ki tudja milyen indokból. De az élete félresiklott. Nem kapott igaz szeretetet, életörömöt, tapasztalatokat. Aztán megszökve az intézetből, ahová bedugták, elkezdi kutatni a gyökereit. Keresi magát. A szüleit és a családi hátterét. A miérteket. Hogy honnan hová vezet az útja, és miért olyan, amilyen.
Az igazságkeresés érthető igény. Ahogy az is, hogy próbálja megérteni a legalapvetőbb dolgokat kezdve onnan, hogy mikor van a születésnapja – amire az anyja egyébként nem tud válaszolni. Aztán –akárcsak egy kisgyerek– kitalálja, hogy neki feleség kell, és el akarja venni Magdát. Bár minden abszurd ellenére felsejlik a boldogság reménye a történetben, az végül nem teljesül be.
És talán itt omlik össze minden. Mert ez az ember újratanulja az eddig csak tengetett életét és kapaszkodókat keres. De mivel azt nem talál, ezért felelősök után kezd kutatni: kik tehetnek arról, hogy az ő élete nem lett élet? És mivel rádöbben arra, hogy a teljes élet lehetősége számára ezzel a múlttal már soha nem adathat meg, mert behozhatatlanul nagy a lemaradása, valahol utat kell, hogy találjon a dühe és az elkeseredettsége. Valamilyen módon le kell vezetnie mindazt az igazságtalanságot, ami érte őt. Ezt pedig nem lehet másként, csak végletesen és horrorisztikus leszámolás keretében. Tabula rasa.
Akinek viszont vér tapad a kezéhez, maga sem lehet ártatlan. Hogy Rudolf élete egy szörnyéhez hasonlatos, az nem kérdés, és felelősség ezért egyedül őt nem terheli. Az viszont, hogy nem tudott felnőni a feladathoz és felnőttként szembenézni a történtekkel, már nagyon is az ő felelőssége. Jóllehet, a beszámíthatósága megkérdőjelezhető. A gondolatai és tettei nem egy felnőtt, sokkal inkább egy gyermeklétben elakadt és onnan kitörni nem tudó beteg emberre vallanak, akinek segítségre volna szüksége. Megjelenése lehet akár segélykiáltás is. Nem pusztán emberi szóra, de szakszerű ellátásra is szüksége lenne. Magda is beteg, és az előadásban megjelenő szereplők életvitelét látva tudható, hogy igazából rajta sem segít senki, magára maradt.
Miközben lecsúszott, az életben maradásért küzdő, terhelt múltú emberek minden perces csatáit látjuk, elénk tárul az a reményvesztettség, kilátástalanság is, ami ma Magyarországon egyre több embernek, komplett társadalmi rétegeknek a mindennapjait jelenti. Attól, hogy a szegénységet és a hajléktalanságot üldözzük, a probléma még nem oldódik meg. Egyre több kétségbeesett ember követ el öngyilkosságot, mert már nincs hova hátrálni, és ez mára tömegeket érintő társadalmi jelenséggé vált. Miközben a serpenyő másik oldalában ott csücsül egy maffiamódszerekkel meggazdagodott másik csoport, akik tolvaj módjára lopnak a közösből.
Ez a Frankenstein-terv világa. És a vége egy elkerülhetetlen leszámolás, és minden igazságtalanság kisimítása. A számla kiegyenlítése. Brutálisan és kegyetlenül ugyan, de mégis szükségszerűen. Így aztán bőven akad gondolat, amit a Menta Teraszról kilépve és a budapesti utcákban, sikátorokban sétálva a magunkévá tehetünk. Mert kint már ugyanazt látjuk, amit bent. Csak kint nincs védett közeg, senkiben nincs részvét és segítő szándék, mert egy rohadt horror forog élesben, ami egyre csak sodor mindenkit a brutális végzet felé…
Fotó: Proton Színház
The Rolling Stones – (I Can’t Get No) Satisfaction (Official Lyric Video)
