A kultúra és a színházi élet nehézségeiről és a minőségi színházi műhelyek ellehetetlenítéséről szóló hírek záporozása közben érkeznek időnként reményre, vagy legalábbis nagyon erős drukkolásra okot adó fejlemények is. A Proton Színház meghirdette a Túlélés olimpiája nevű eseményt, melynek keretében minden viszontagság ellenére, mellyel szembe kell nézniük, játszanak. Részben azért, hogy életjelet adjanak magukról, részben pedig, hogy a már megítélt, de feltételekhez kötött működési támogatásukat legalább elbukniuk és visszafizetniük ne kelljen. Szomorú látlelet ugyanakkor, hogy ma Magyarországon egy nagyon komoly és eredményes előadásokat létrehozó produkció nem tud normális feltételekkel játszani itthon, pedig a nemzetközi színtéren is folyamatosan jelen vannak, hangos sikerekkel.
És miközben meghirdették a Komolyan röhejes vagyok c. előadásukat szeptemberi –és azóta szerencsére már további őszi– időpontokra, a darab írója és rendezője, Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje, a Magyarázat mindenre most nyerte el a velencei filmfesztivál Orrizonti nevű szekciójának fődíját. A szívből szóló gratuláció mellett erősen elgondolkodtató, hogy mindez nem érték a magyar kultúrpolitika számára, hovatovább a színházi szféra mindenható ura a minap azt nyilatkozta valahol, hogy „gyilkos, fojtó diktatúra van a kultúra területén”. Komolyan, mintha valami párhuzamos univerzumban létezne, észre nem véve, hogy a rombolás, ami a színházi világot megrázta, a saját keze munkája…
Ám az értéket elpusztítani nem lehet. A nehézségek összekovácsolják a szenvedélyes színházcsinálókat, és tényleg minden tiszteletem és elismerésem az övék, hogy a már totálisan ellehetetlenített körülmények között is alkotnak, játszanak. Hogy mégis miért? Mert ott van a közönség, és megy velük. A nézők izgatottan várják az újabb találkozásokat a Proton Színház előadásaival, és kitüntetett dolog protonos darabot látni. Mert nekünk, rólunk szólnak. Nem alternatív valóságokról, vagy a mindennapjainktól távoli történetekről, hanem egyenesen a saját kis életünkről. Hogy a lehetetlen helyzet mennyire eggyé kovácsolja az alkotókat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előadás helyszíne, a Tranzit Art Café is küzd az elemekkel. Jelenleg a válságos állapotok miatt vendéglátóhelyként nem üzemel, ám befogad kulturális eseményeket, így a Proton darabját is. És készül a teljes visszatérésre!
Reisz Gábor darabja számomra igazi hangulat-előadás. A húszas éveimet, és azon belül is a mámoros egyetemista éjszakák hangulatát idézte fel bennem. Budapesten valóban elindul egy másik világ este, amit csak fokoz az éjszaka. Ilyenkor valahogy meg tudjuk váltani a világot. Új gondolatok érkeznek, eddig nem látott perspektívák tárulnak fel. Rokon lelkek jönnek szembe, akikkel jól megértjük egymást. Eszünkbe jutnak régi arcok, emlékek, történetek, akikhez és amikhez valaha közünk volt, és ez jó volt, vagy nem volt jó. Emberi történeteket látunk az éjszakában egy bisztró, és az előtte leláncolt bicikli köré szerveződve.
Hőseink teljesen átlagos emberek: Horváth Márton (Friedenthal Zoltán), egy nő (Sodró Eliza), Bence (Jéger Zsombor), és egy fiú (Király Dániel). Életük, sorsuk egymástól független, ám ebben a térben így vagy úgy, mégis találkozik. Kocsis Gergely pedig narrátorként vezet végig minket a történeten, kerek egésszé téve azt.
Megismerjük az aktuális élethelyzetüket, kitűzött céljaikat, melyekről persze hamar kiderül, hogy vágyálmok csupán, és soha nem valósulnak meg, mégis jó velük álmodni. Látunk beteljesült és kihűlt, vagy épp be nem teljesült szerelmeket, vágyakozást, féltést és nosztalgiát. Alkoholmámoros bátorsággyűjtést és részeg, artikulálatlan szerelmi vallomást. Csupa-csupa emberi érzést és történetet. Szeretetet, aggódást és töréseket. Hegeket és be nem forradó sebeket, melyeket egész életünkön át cipelünk. Korábban jelentéktelen ismerőseink hirtelen felértékelődnek, és aggódást ébresztenek bennünk, ha a hírekben azt halljuk, hogy akár életveszélyben is lehetnek egy terrortámadás miatt. Nosztalgiával szemléljük önmagunkat és másokat is. Monitorozzuk, hogy mit értünk el és hova jutottunk az életben. Lehetünk-e büszkék bármire? Figyeljük az ismerőseinket, a körülöttünk lévőket, hogy ők hol tartanak…
De vajon mire megy ki ez az egész? A szereplők történetei párhuzamosan futnak, sorsuk nem találkozik olyan értelemben, hogy egymás életét gyökeresen megváltoztatnák. Sokszor kifelé, a színen jelen nem lévő személlyel beszélnek, jellemzően telefonon. Ezekből a harmadik fél felé irányuló kommunikációkból, monológokból ismerjük meg őket igazán. Szerethető a törékenységük. És az a régi jó ismerős „majd egyszer” is ott lapul mindegyikük életében, amellyel külső tényezőknek és feltételeknek adják át az életük feletti irányítást ahelyett, hogy a saját sorsukat a kezükbe vennék. Bár ezt megtenni nem olyan egyszerű, mint kimondani, hiszen mind ezzel kínlódunk. Próbálunk egymás szemében és gondolataiban olvasni, miközben a sajátunkat sem ismerjük rendesen.
És pont ez az esendőség teszi ismerőssé ezeket a teljesen hétköznapi embereket. Bárki be tudja magát helyettesíteni a darabban látott helyzetekbe, monológokba, felvázolt szituációkba. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a nézők folyamatosan reagálnak a látottakra: hol hangos nevetéssel, hol a helyzet ismerősségét megerősítő sóhajokkal. Mindezt támogatja az az intim tér is, amit a darab létrehoz: egy térben vagyunk összezárva a színészekkel, az előadás nem egy szeparált színpadon, hanem körülöttünk játszódik, sőt, számos jelenet kint az utcán, amiről kameraképet is kapunk, így a járókelők számára valamelyest részvételivé is válik ez a színház. Számtalan tekintet kukucskál be a kivilágított Tranzit terébe kíváncsian kémlelve, hogy vajon milyen esemény zajlik itt.
A Proton profizmusára jellemző, hogy –bár viszonylag korán érkeztem– de már minden és mindenki a helyén volt, úgy a stáb, mint a technika. A kinti és benti jelenetek, a kivetítő, a hangszeres megszólalások és a szereplők hangosítása mind hiba nélkül zajlott, pedig mindez bizonyára igen komoly technikai előkészítést igényelt. Ez a csapat a maximumot nyújtja és nem érik be kevesebbel még ilyen szűkös időkben sem.
A különleges helyszín, az ígéretes rendező, a pazar szereposztás külön-külön is csábító, hogy rászánjuk az esténket az előadásra. Az élmény, amit nyújt, felszabadító: azt éreztem, hogy nem akar tőlem igazából semmi mást, csak egy kis nosztalgiát ébreszteni, emlékeket előcsalni, némi önvizsgálatra rávenni. És egy nagy vállveregetést is kaptam, hogy a körülöttem lévő világ okozta kételyeimmel és kérdéseimmel nem vagyok egyedül.
Valójában generációs darabnak érzem, ami pont az én generációmról, annak dilemmáiról, útkereséséről, találkozásairól szól, beleértve az életközepi válságot is, mellyel szintén nem könnyű megküzdeni. Egy aktuális pillanatfelvétel ez az éjszaka álmaival és mámorával, ami meg akarja kicsit könnyíteni az egyre jobban ránk nehezedő ólomsúlyú valóságot. Nálam sikerrel járt, és persze a színészek által élő hangszereken megszólaló végefőcímdalt egész úton dúdolgattam magamban hazafelé…
Fotó: Becsey Kristóf
Jonathan King – Everyone’s Gone To The Moon
