Ritkán teszek ilyet, de a Budaörsi Latinovits Színház új bemutatója, a Máté Gábor által rendezett John után megtettem: rengeteg véleményt, kritikát, írást elolvastam kifejezetten azzal a céllal, hogy kiderítsem: hogyan látták, mit jelentett másoknak ez az előadás? Bevallom, döbbenten konstatáltam, hogy sok esetben mennyire nem a lényeget látjuk. Görcsösen keresni kezdjük a rejtett mondanivalót, feltétlenül a sorok között akarunk olvasni kiemelt jelentőséget tulajdonítva a helyszínnek, ahol az előadás játszódik, a történelmi közegnek, melybe mindenáron meg kell érkezni sokak szerint. Valójában azonban ezeken agyalni és görcsölni mind teljesen felesleges. Legalábbis a történet és az előadás szempontjából.
Számomra a darab zsenialitása abban rejlik –amire egyébként kevés történet és kevés rendező képes– hogy teljesen szabad teret enged az asszociációknak, annak, hogy mit gondoljak róla, miként értelmezzem, vagy ne értelmezzem a látottakat. Még azt is megengedi, hogy egyik nap gondoljak róla valamit, majd másnap valami egészen mást. Hogy miért? Mert ez egy csodálatosan színre vitt, nagyon mélyen emberi történet. Elemi erővel képes hatni lélekre és érzelmekre, és sokan talán ezért is menekülnek a nézők közül inkább az értelmezés materiális síkjára mögöttes mondanivalót, rejtett üzenetet keresve. Pedig a John igazából bárhol játszódhatna, teljesen jelentéktelen például a háborús szál –amit minden kritika kínosan kiemel, mintha valami történelem leckét kellene visszamondania– mert bár valóban van háború a darabban, de az a lelkekben dúl. És nincs ennél nyíltabb front. Jómagam a budaörsi John-t a „hangulat-előadások” közé sorolom. Életszakaszonként, időpillanatonként és lelki állapot függvényében mást és mást jelenthet ugyanannak az embernek. És az az előadás, amely erre képes, mindenre képes.
Amikor elolvastam Annie Baker darabjának színlapját, először mosolyogtam. Az előadás után aztán rádöbbentem, hogy ennyit és pontosan ennyit elég is elárulni magáról a történetről: Fiatal pár érkezik egy kisvárosi panzióba. A házinéni nagyon kedves. A beteg férjét ápolja, akit sose látni, állítólag a ház másik szárnyában lakik. A szobák az amerikai polgárháború hőseiről kapták a nevüket, de különös módon néha lakhatatlanná válnak. A lépcsőfordulóban egy félelmetes baba ül karosszékben. Mintha bámulná a vendégeket. Van, hogy a lámpák csak úgy maguktól lekapcsolódnak. Aztán megjelenik a szállásadó nyolcvankét éves vak barátnője, aki azt állítja, hogy korábban elmebeteg volt, de nem kell aggódni, mert már nem az. Valahogy így kezdődik minden rendes horrorsztori. A fiatal párról hamarosan kiderül, hogy veszélyben a kapcsolatuk, mégpedig egy John nevű harmadik miatt. És hiába az utazgatás, a szándék, az együtt töltött idő; beszélgetéseikből, pontosabban arra tett kísérleteikből szép lassan kirajzolódik minden horror kötelező eleme, egy tükör. Vigyázva kell belenézni, mert könnyen megláthatjuk benne saját magunk. Ahogy a rettegett magány elől menekülve mindig a saját lábunkba botlunk, jé, mi is pont ilyenek vagyunk.
Minden a befogadótól, a nézőtől függ. Ez pedig egyénenként változik. Minthogy a darab minden pillanata –még a misztikusnak gondoltak is– a saját életünk egyes szakaszainak tükre, csupán az elménk függvénye, hogy mennyire megyünk a történettel és milyen mélyre ásunk le életünk emlékeibe. A fő kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e egy kicsit feltépkedni a sebeinket, szembenézni önmagunkkal, a társunkkal, társas viszonyainkkal? És bármennyire is lassú sodrásúnak tűnik a történet folyása, egyre kapaszkodósabbá válik, és egy ponton túl már nem ereszt. Nem úszhatjuk meg, hogy melózzunk vele. Belül.
A fő szál egy fiatal pár, Elias (Böröndi Bence) és Jenny (Hartai Petra) párkapcsolati története, azaz kőkemény kapcsolati válsága. Egy nagyon konkrét ügy mentén ugyanis törést szenvedett ez a kapcsolat. Ennek ellenére együtt vannak, próbálják helyrehozni terápiás segítséget is kérve azt, ami eltört. Ennek a próbálkozásnak, és a vele együtt járó párbeszédeknek, veszekedéseknek és béküléseknek, frusztrációknak és agressziónak, női és férfi szerepeknek, határátlépéseknek és határtanulásoknak a történetét látjuk. Mindannyian ismerjük. Legalábbis azok, akik nem dobnak ki egyből egy meghibásodó kapcsolatot, hanem beleteszik a melót, ami a javításhoz, megmentéshez szükséges. Ez a két ember akarja szeretni egymást, de hogy tudja-e, az már egy izgalmasabb kérdés.
Hogy egymásért, kettőjükért, vagy ki-ki csak önmagáért dolgozik rajta, hogy az áldozathozatal és kompromisszumkészség, vagy az önzés és a magánytól való félelem munkálkodik-e bennük némi elkényelmesedéssel kiegészülve, ez mind-mind olyan nézőpont, amihez a színpadon megjelenő viszonyuk rengeteg támaszt és kapaszkodót ad, de nem ad egyetlen konkrét választ sem készen a nézők szájába. És ettől lesz életszerű ez a sztori. Vannak ugyanis helyzetek, döntések, melyeket nem odázhatunk el. Mindenki meghozza őket, aztán együtt él velük. Változtatni persze lehet. De ami a legfontosabb, a döntéseket, azok súlyát, de főként a döntésekkel járó felelősséget mindenkinek vállalnia kell. És itt feneklünk meg sokan. Egész generációk…
A két fantasztikus főszereplő az én generációmat képviseli. Így még közelebb hozzák nekem a darabot. Közöm van hozzá. A húsomon, az ereimben, zsigereimben érzem párbeszédeik, mimikájuk és gesztusaik minden rezzenését. És ezek tétjét. A legjobb választás volt Hartai Petrát és Böröndi Bencét párba állítani ebben a történetben. Minden fájdalmat, magányt, idegesítő tulajdonságot és arra adott reakciót, kipróbált és bevált, vagy be nem vált terápiás módszert, és az összes kínlódást, amin végigmennek, elhiszem nekik. Fegyelmezetten, koncentráltan vannak jelen. Mindig tiszteletet ébreszt bennem, amikor a színészek ezt a feszített, kőkeményen idegrendszeri munkát estéről estére csorbítatlan színvonalon végzik el.
Ne feledkezzünk meg azért az idősebb és bölcsebb, tapasztaltabb korosztályról sem! A panzió tulajdonosát, Mertis-t Takács Katalin, míg az ő különös barátnőjét, Genevieve-et Bánsági Ildikó kelti életre. Egészen kivételes az ő kapcsolatuk (és színészi játékuk is), a misztikum, misztérium megtestesítése nekik köszönhető. Az előadást körüllengő titokzatosság is hozzájuk kapcsolódik, pontosabban ők kapcsolódnak erre a kissé misztikus, ezoterikus vonalra. Tele vannak titkokkal, elvarratlan történetekkel és félbehagyott mondatokkal. Talán az életük is ilyen. Férjeik életének valódi története is homályba vész. Egymást remekül megértik, de a fiatalok, és a nézők számára is van bennük valami megközelíthetetlen, libabőrös-hidegrázós idegenség. A karácsony közeledtével, különösen a kísértettörténetek kedvelőinek különleges élményt fog nyújtani a darab!
Az előadás megannyi érdeme mellett kiemelném a szemet gyönyörködtető díszletet. Talán én szoktam el tőle, de az utóbbi időben –teljesen érthető okokból– a progresszív színházak csakis, vagy főként a tartalomra koncentrálnak, és kevéssé van lehetőségük díszletben gondolkodni. A John díszlete viszont pazar, és ez Sorokai Attilának és Radetzky Annának köszönhető. Zsúfolt, sokak szerint giccses a tér, viszont minden kellék a hangulatot szolgálja. Látunk olyan technikai bravúros megoldást is a darab közben, aminek egy ideig gondolkodtam a megfejtésén, aztán megfogadtam az írásom elején már kifejtett saját tanácsomat: elengedtem a görcsös agyalást. Ez a darab úgy tökéletes, ahogy van, és nem kell a miérteket keresni. Újra és újra meg fogom nézni, és direkt minden alkalommal másnak engedek teret a lelkemben, hogy több irányból is dolgozhassak ezzel az anyaggal. Mert sokrétegű. És nem ér véget a függöny legördülésével.
Hogy mennyire egyben van a budaörsi társulat, annak az egyik legszebb élő példáját ismét láthattam. A színészek nyitottak, kíváncsiak egymásra, megnézik a kollégáikat a színpadon. Én a bemutató másnapján láttam a John-t, aznap este Mertz Tibort fedeztem fel a nézőtéren, elegáns ünnepi outfit-ben. És ez nem csak a kíváncsiság miatt nagy dolog, hanem mert a társulat szinte minden este színpadon áll és melózik. De amikor éppen nem, akkor is a színháznak szentelik az estéjüket és drukkolnak a kollégáknak. Ez a kohézió és társulati összhang tetten érhető a Budaörsi Latinovits Színház előadásain, és ezért is vagyok biztos benne, hogy a John előadással megnyitott idei évadban ismét csodákat fognak tenni. Már elkezdődött!
Fotó: Borovi Dániel
