Tok-tok, avagy hogy pattog a kocka? – Mindennapi neurózisaink térdcsapkodós vígjátéka

Bevallom, a Belvárosi Színházban műsorra tűzött bemutató előadásnak nem ismertem színpadi, vagy filmbeli előzményét, így nem volt róla információm. A cím finoman szólva nem árult el sokat arról, mit fogok látni a színpadon, vagy mi lesz a téma egyáltalán. Így aztán a teljes ismeretlenbe vetettem bele magam, amikor megnéztem az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatóját, a Tok-tok, avagy hogy pattog a kocka? című darabot Paczolay Béla rendezésében.

És bár a fenti okok miatt semmiféle előzetes elvárás nem volt bennem, most már tudom, hogy az elmúlt időszak egyik legnagyobb dobását láttam színházban. Pedig viszonylag ritkán nézek vígjátékot. Az is igaz, hogy nagyon nehéz, abszurd korban élünk, mi itt konkrétan ráadásul egy hamis buborékban is, és ilyen vészterhes időkben ténylegesen fel szokott értékelődni a színházakban a komédia szerepe, jelentősége. Kell valami, ami segít kinyitni a szelepeket és kiengedni a gőzt, eltávolítani a felgyülemlett negatív energiákat és a feszültségeket, és ennek a vígjáték nagyon jó eszköze.

A tok-tok egy csapat kényszeres neurózisban szenvedő ember legkülönfélébb rögeszmévé vált szokásait takarja, akik ráadásul -rejtélyes módon- egyazon időpontra érkeznek egy neves pszichiáterhez, hogy afféle végső menedékként segítséget kérjenek tőle. Mindannyian olyan kényszerbetegségben szenvednek, mely lehetetlenné teszi, hogy a hétköznapi életet a maga teljességében élhessék meg. Leginkább társas és szociális kapcsolataik sínylik meg a betegségük okozta nehézségeket. A darab zsenialitása abban rejlik, hogy amikor a szerző összeereszti a történetben ezeket az embereket, dőlni kezd a helyzetkomikum.

Nagyon fontos ugyanakkor, hogy bármennyire humoros, és térdet csapkodó röhögésre késztető is a darab, nem a betegségen, vagy a beteg embereken nevetünk. Sokkal inkább mellettük. Azáltal, hogy produkálni képesek a leglehetetlenebb helyzeteket, ráadásul egymás helyzeteit ütköztetik, megértjük egyrészt a problémáikat, melyekkel együtt kell élniük, másrészt a nevetés segít még inkább elfogadni őket emberként. Nem bolondok ők, csak a maguk módján különlegesek. Az őrültséget és a zsenialitást egyébként is csak egy nagyon vékony hajszál választja el egymástól. Egyéniségek, egyszeriek és megismételhetetlenek, szóval nekik nem kell attól félniük, hogy szürkék és észrevétlenek maradnak életük során – persze közben lehet, hogy minden vágyuk ez lenne. Kényszerességüket ugyanis nem ők kérték, mégis együtt kell élniük, létezniük vele.

Mind hétköznapi, átlagos életet élni próbáló emberek. Itt van mindjárt Vincent, a taxisofőr (Schruff Milán), aki akarva-akaratlanul is a számok bűvöletében él. És bár rendre meggyűlik környezetének baja a szám-mániájával, ő tagadhatatlanul zseniális elme. Fred (Pataki Ferenc) talán a legtöbb nevetést generáló karakter a történetben. Gondoljunk csak bele, hogy tourette szindrómásként mi minden hangozhat el egy közösségben, aminek egyébként nem szabadna elhangoznia… Blanche, a laborasszisztens (Ullmann Mónika) remek pályát választott. Tisztaságmániásként, hófehérbe öltözve retteg a mikrobáktól és mindentől, ami nincs folyamatosan fertőtlenítve. Lili (László Lili) az önismétlés bajnoka, Marie (Járó Zsuzsa) pedig egyszerre több neurózis rabja is. Talán mindannyiunk számára ismerős lehet a gondolat, hogy vajon elzártuk-e otthon indulás előtt a vizet, vagy bezártuk-e az ajtót? A kényszeres keresztet vetés talán már kevesebbeknek ismerős, de neki mégis mindennapos. Bob, a műszaki rajzoló (Rohonyi Barnabás) egyfelől állandóan a szimmetriákat keresi, másrészt viszont viszolyog a vonalaktól, márpedig ritkán ússza meg őket. Az asszisztens szerepében Cseh Judit ebben a díszes társaságban próbál lavírozni, és közben nyugtatja a pácienseket, hiszen a doktor nemsokára érkezik…

Addig viszont ők kell, hogy feltalálják magukat és elüssék valahogy közösen az időt, ha már a véletlen úgy alakította, hogy egy csapattá kell válniuk. Miután megismerkednek, eltökélt szándékuk, hogy ha már orvos nincs, ők pedig rászánták erre az időt, megpróbálnak közös erővel egymáson segíteni. Három-három percet kap minden versenyző a kibontakozásra, vagyis arra, hogy a többiek által meghatározott cselekvési terv alapján megpróbálják meghaladni önmagukat, átlépni határaikat és kitörjenek börtöneikből.

És miközben látszólag szépen sorban elbuknak, hamarosan kiderül, hogy mégsem teljesen van így. De vajon mi a változás kulcsa? A nagy tanmese ebben a történetben az, hogy miközben észrevétlenül is szociális érzékenységre, nyitottságra és megértő együttérzésre neveli a nézőt, megmutatja azt is, hogy túl sokat és túl kényszeresen foglalkozunk önmagunkkal. Amint képesek vagyunk ebből lejjebb adni, és nem pusztán és nem mindig önmagunk körül pörögni, azonnal elindul a változás.

A történet azt is segít felismerni, hogy egyikünk sem tökéletes. Mindenkinek megvan a maga kis bogara, amivel együtt kell éljen. Nekem is bevillant a kényszeres ajtóbezárás-ellenőrzésem, vagy gyerekkoromból egy olyan tok-tok, hogy nem léphetek a piros csempére. Szóval egyikünk sem különb a másiknál. Vagy ha mégis, hát nem kell feltétlenül megköveznünk az illetőt. Nem tudhatjuk, hogy ez a különlegesség áldás-e, vagy átok, és hogy a hordozója miként éli azt meg. Célszerű tehát türelemmel, megértéssel, kíváncsisággal és nyitottsággal fordulnunk egymás felé, mert ez lesz a kulcs. Amint pedig figyelmünk önmagunkról másokra irányul, a saját gyógyulásunk is megkezdődik, szinte észrevétlenül. Közben –hőseinkhez hasonlóan– új élményekre, kapcsolatokra is szert tehetünk.

A vastapssal jutalmazott előadás igazi kihívása, hogy olyan gyakran és olyan nagyon nevettet, hogy könnyen lemaradhatunk egy-egy poénról, mert még az előzőtől harsog a nézőtér. Az emiatti meglepettség kicsit a színészek arcára is kiült. Szinte érezhető volt a megkönnyebbülésük attól, hogy az előadás működik, megtalálta a közönséget, a poénok ütősek és harsány nevetést váltanak ki a nézőkből. Ettől aztán ők is lelazultak és még ízesebbre, könnyedebbre vették a játékot. Jó megélni, amikor a színészek és a nézők ilyen élénken reagálnak egymásra, és megvan a kémia. A darab híre futótűzként fog terjedni, mert aki szeretne egy valóban emlékezetes, nagyokat nevetős és közben mégis tanulságos történetet látni, annak meg kell néznie a Tok-tokot. Nekem is pozitív csalódás volt, mert amennyire semmit nem mondott a címe, annyira nagyokat nevettem rajta. Igazán szerethetők, és persze ismerősek is a látott karakterek, ezért is érezhetjük magunkhoz közel a történetet, és benne a fordulatokat. Mert fordulat még a történet legvégére is jut…

És legyünk őszinték: egy kis bolondság mindenkinek kell. Sőt, ha a történet szereplői lennének a legbolondabbak, ez egy sokkal boldogabb és élhetőbb világ lenne. De ha csak kimegyünk az utcára és körülnézünk, az már nem bolondság, hanem egyenesen őrület. Ami ráadásul egyre csak rosszabb lesz. Ez elől menekülünk vissza a színházba, és hálásak lehetünk ezekért a kis bolondságokért.

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.