Az idei színházi évad érezhetően speciális volt. A világjárvány után visszatérő életet minden színház és társulat valami nagy durranással igyekezett méltó módon megünnepelni. Ennek eredményeképpen szeptembertől nézőként gyakorlatilag napi szinten kellett döntést hoznom, hogy melyik ujjamat harapjam meg, mert rengeteg helyen szuper előadások, monumentális és felejthetetlen produkciók kerültek színpadra, így állandóan mérlegelnem kellett, mikor és melyiket nézzem meg.
Aztán ez a lendület az évad előrehaladtával konszolidálódott, a végére pedig érezhetően és nagyon elfáradt, kifulladt. Május és június hónapokban már valahogy nem voltak igazán nagy, felfokozott érdeklődésnek örvendő bemutatók, öt perc alatti jegy-elfogyások. Tisztelet a kivételnek persze, mert azért ennek ellenkezőjére is akadt példa.
A Dollár Papa Gyermekei csapata viszont az egész évadban olyan lendületet, energiát, inspirációt, alkotókedvet, termékenységet és magas színvonalat hozott, ami nagyon pozitívan lepett meg. A már ismert repertoár előadásaik játszásán túl új bemutatókra is bőven futotta, és végig magas hőfokon égett a társulat produktivitása és a megszületett előadások színvonala is. Jó ideje követem őket, de az a szubjektív megélésem, hogy az idén extra módon kitettek magukért. Persze az is lehet, hogy csak engem kaptak el még a megszokottnál is jobban az előadásaik, talán nálam találtak be most nagyon, és ez fokozza a szubjektív pozitív megélésemet.
A Kabaré előadás Ördög Tamás rendezésében az idei évad utolsó bemutatója volt, melynek helyszínéül a Trafóklubot választotta a társulat. Bevallom őszintén, az évad végén, a munkában már kissé megfáradva, a forró, fülledt nyári éjszakák időszakának kezdetén pont egy ilyen extravagáns előadásra volt szükségem. Viszonylag hamar felismertem, hogy a kezdeti gondolati asszociációm az ismert musicalre téves volt. Semmi köze ahhoz. De ez nem is baj. Sőt. Sokkal nyitottabb, mondjuk ki őszintén, explicit és a szó felszabadító értelmében vett beteg előadás jött létre.
Szeretem az ilyen produkciókat. Nem klisések, semmi kiszámíthatóság vagy közhelyesség nincs bennük. Ellenben kibillentenek a komfortzónámból, kissé provokálnak. Szokatlan dolgokat látok a színpadon és én ezt szeretem! Izgat. Ugyanakkor egyetlen fordulat, meglepő vagy épp megbotránkoztató gesztus sincs túltolva benne. Bármennyire is bátor, merész és szokatlan dolgokat látunk a színpadon, az nem válik nyomasztóvá, kellemetlenné vagy kényelmetlenné. Persze ha valaki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy az előadást elvigye a részvételiség irányába, a társulatnál nyitott fülekre talál – csak aztán legyen is vér a pucájában végigcsinálni! Érzésem szerint nem kevés rögtönzés is van a darabban, de ezt bizton csak többszöri megnézés után tudom majd megerősíteni.
Az előadás szinopszisa behatóan foglalkozik a kabaré műfajával, sőt, voltaképp csak azzal. Érdemes azt még hozzátennünk, hogy maga a kabaré –ha szabad ilyet mondani– magyar találmány, és virágkorát mindig vészterhes időkben élte. Értékvesztett, irány és cél nélküli korokban, nagy sodródások és kataklizmák küszöbén, vagy után. Önmagában tehát a kabarénak már a szimbolikus megjelenése is vészjel, ómen. Valami nagyon rossz közeleg, avagy már nyakig benne is vagyunk (és hát benne vagyunk!), és a kabaré válik mentsvárrá, ebbe menekülünk.
Ez a kabaré meglehetősen lecsupaszított, ótvar és koszos. És pont ettől lesz minden ízében gyönyörű, hiteles és hatásos. A Trafóklub termébe belépve valóban egy füstös bár vöröses félhomályában találjuk magunkat. A székeken kívül itt most asztalokat is találunk, így nyugodtan élhetünk a színház kifejezett instrukciójával, miszerint erre az előadásra most tényleg be lehet vinni az italokat. És ha valaki igazán el akar benne merülni, valami erőset válasszon magának…
A Dollár Papa Gyermekei ezt az előadást a Hodworks csapatával együtt hozta létre. Így az erős színészi alakítások mellé látványos mozgáskultúrát is kapunk. Érezhetően termékenyen hat a két társulat egymásra, mindkét félből a legjobbat hozta ki a Kabaré.
Terhes Sándor mint konferanszié alakítása volt számomra annyira meghatározó, hogy még hetekkel az előadás megnézése után is elevenen él bennem, látom magam előtt. Talán azt díjazom a legjobban, hogy –feltételezhetően– ez a karakter kerül a legtávolabb a színész valódi személyiségétől. Ha valamit igazán irigylek a színészekben az az, hogy bármilyen szélsőséget eljátszhatnak, belebújhatnak a való énjüktől igen távol álló karakterek bőrébe is. Vagy ha a való énjük is ilyen legbelül, akkor az ilyen előadások felszínre hozhatják az elfojtásokat, rejtett vágyakat, a bennük szunnyadó állatot, és ez akárhogy is nézzük, egészen biztosan terápiás erővel bír. Felszabadító. Terhest azért is emelem ki, mert a picsáról szóló okfejtése konkrétan még egy álmomban is visszatért, hetekkel az előadás után!
Persze Kiss-Végh Emőke is meglepő dolgokat tesz a színpadon, a telefonálós jelenet a retinámba égett. Ahogy Katona Péter Dániel dobjátéka is, mely végig kíséri, keretezi az előadást. Az járt a fejemben, hogy amikor a színészek a szó szoros és átvitt értelmében is ennyire megnyílnak, lemeztelenednek és kiszolgáltatják magukat, az elképesztően mély egymásra figyelést, kölcsönös alázatot és koncentrációt követel tőlük. És ettől csodálatos az előadás. Működik, mert minden rezdülésükben ott a bizalom egymásban és önmagukban is. Igazi csapatjáték ez. Az előadás másfél órájában számukra semmi más nem létezik a világon. És ez bizony feszült figyelmet és tiszteletet generál a nézőtéren is.
Az explicit tartalom átértelmeződik, hiszen idővel belátjuk, hogy nem öncélú provokációnak vagyunk tanúi, hanem ez ott egy hatalmas felkiáltójel a föld alatt a pincében, abban a koszos kis lebujban. Ahova még menekülhetünk. Ahol valamit még az életünkből, a vágyainkból őszinte és kitárulkozó történetek mesélésén, vagy események átélésén keresztül megélhetünk, megmenthetünk magunknak.
Kegyetlen a világ odakinn, szóval ez a kabaré egyfajta kiáltvány is egyben. Ugyanakkor a fentiekből az is következik, hogy nem véletlen az este 10 órás kezdés és a 18 év feletti nézőknek szóló ajánlás. Nyitottan érkezzen minden vállalkozó szellemű néző! Cserébe kapnak egy feledhetetlen estét egy értékvesztett korban. Nagyon örülök, hogy a Dollár Papa még odarakta és ott hagyta ezt a darabot az évad végén egy erős felkiáltójelként, és egészen biztosan ez lesz az új színházi évad egyik nyitánya is számomra majd az ősszel.
Játsszák:
Jenna Jalonen
Katona Péter Dániel e.h.
Kiss-Végh Emőke
Lukács Levente
Molnár Csaba
Terhes Sándor
Fotó: Ofner Gergely
