A trianoni csata – kétharmados vereség, avagy díszelőadás, részekre szakítva

Trianon témában bármilyen megnyilvánulás kockázatos, hiszen ez olyan mérföldköve a magyar történelemnek, ami mellett senki nem megy el szó nélkül. A vélemények pedig akár ilyenek, akár olyanok, rendszerint rendkívül markánsak, szélsőségesek. Éppen ezért igazán bátor lépés az Átrium, valamint a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös projektje, A trianoni csata című előadás bemutatása. A darab rendezője Urbán András, akiről köztudott, hogy sosem mismásol: pacekba elénk teszi a frankót, mindenféle finomkodás és allúzió nélkül. Ez a színházi nyelv talán még a sokat látott budapesti közönség számára is szokatlan és meglepő lehet helyenként, de kétségkívül hatásos és érvényes.

A trianoni csata nem akar történelemóra lenni. Ugyanakkor számomra nagyon szimpatikus, hogy Trianon történelmi hátterének feldolgozásában Ungváry Krisztián történész segítette az alkotókat. És hogy a szabadkai társulattal koprodukcióban készülő előadásokra igencsak nagy igény van, mi sem bizonyítja jobban, mint a korábban szintén ebben az együttműködésben létrejött Mefisztó, mely a mai napig az Átrium egyik slágerdarabja.

A trianoni csata előadás –az országgal ellentétben– csak két részre van szakítva. Két, egymástól merőben eltérő, egymással mégis szervesen összefüggő felvonásból áll. Az első felvonás voltaképpen nem más, mint a budapesti és szabadkai színészek ismerkedése. Olyan, mintha a szemünk előtt zajlana az a brainstorming, mely aztán az előadás alapanyagául is szolgál. A szinopszis szerint három budapesti színész egy – azóta bezárt – színház Trianonról szóló díszelőadásán külhoni, délvidéki kollégákkal találkozik a nyílt színen. A drámaivá váló beszélgetés során egymásnak szegezik fájdalmaikat és gyanakvásaikat, a többség nem tudja megérteni a kisebbséget, a kisebbség nem tudja tolerálni azt, hogy a többség nem érti, de a többség nem érti.

Az első rész központi kérdése, mely nem csak az előadást, de véleményem szerint a teljes magyar közvéleményt is lázban tartja, és adekvát választ adni rá szinte lehetetlen: Neked mit jelent Trianon? Számos ponton feszül egymásnak magyar és magyar. Ahány ember, annyiféle válasz, felfogás, emlék, indulat. Ha jobban belegondolok, ugyanazok a dialógusok jelennek meg a színen a külhoni és a magyarországi magyarok között, melyek itthon amúgy is jelen vannak, különösképpen választások idején. Például, hogy „sokkal jobban magyarok vagyunk, mint ti”. Kiderül az is, kik azok a „tápos pestiek”, vagy épp mit jelent az a mondás, hogy „fáj a faszom”.

A kezdeti, még szinte vicces szócséplés után aztán valódi és egyben valid, létező indulatok és frusztrációk öntik el a színpadot. Nem titok, hogy a politika az, ami éket ver a felek közé. Miért is vándorol el a magyar közpénz külhoni stadionépítésre, miközben a honi egészségügy és oktatás romokban hever? Miért kap szavazati jogot, hogy döntsön a magyarországi politikáról az, aki nem itt él és nem is ide adózik? Miért van az, hogy amikor ezek az ügyek megjelennek a külhoni politikában és közéletben, akkor nincs egységes kiállás és tökösség odaát, csak meghunyászkodó, összegörnyedő, megalázkodó kuss és maroktartás van határozott felszólalás helyett? Miért nem tanulják meg a szerb nyelvet? Miért nem érzik, hogy ez valójában egy lehetőség a tanulásra, fejlődésre? Mire jó az állandósult áldozatszerep, önsajnálat, önsorsrontás és a be nem gyógyuló sebek feltépése? Mi lenne méltó elégtétel? Miért kell ahhoz bármit is visszacsatolni fizikailag is Magyarországhoz, hogy a szabadkai magyar jobban érezze magát? A kettős állampolgárság, a szavazati jog, a magyar útlevél mire való? Miért beszélnek arról, hogy „vegyes kúrás” lehetséges ugyan, de a vegyes házasság szóba se jöhet? Valóban az asszimiláció elleni túlélési stratégia fűti az indulatokat, vagy valami másról lehet szó? Egyszerűbb-e tobzódni a kisebbségi komplexusban, mint energiát fektetni a fejlődésbe? Miért a magyarországi adófizetők fizetik a szerbiai magyar vállalkozó balfaszkodását, valamint az ottani oligarchák élvezkedését is? Miért kell úgy éreznünk, hogy 2004. december 5-én nagyon elk*rtuk? Meddig lehet érvényes az az álláspont, hogy száz évet kell törlesztenünk? És ki felé? Ezen kérdések és a rá keresett válaszok egyik olvasata a “pesti libsiké”, de természetesen az előadásban elhangzott gondolatok a külhoni magyarok szemszögéből egész máshogyan, sokszor éppen a fentiek ellenkezőjeként értelmezhetők.

És ez csak néhány azokból az aspektusokból, melyeket az első felvonás kíméletlen őszinteséggel és mismásolás nélkül kitesz az asztalra. Valami olyasmi történik meg itt, ami sajnos nem igazán akar megtörténni velünk a való életben: az, hogy leülünk egymással egyenrangú felekként beszélgetni. Kíváncsian meghallgatjuk a másikat. Nyitottan. Ütköztetjük a véleményeinket, vitatkozunk, érveket és ellenérveket sorakoztatunk fel vak érzelmek és indulatok helyett. Ezt nagyon meg kellene tanulnunk, mert sokkal konstruktívabb eredményeket hozna az igazi emberi párbeszéd, mint bármilyen erőszakos, politika és állam által irányított eszmerendszer erőltetése. Pláne hogy ezeknek a látszólagos eszméknek csak a politikai haszonszerzés a célja, semmi más…

És hogy a politika mennyire bemocskolja az embert, mennyire túlmutat a hazaszeretet, vagy épp Trianon témakörén, mennyire eszközként használ fel mindent és mindenkit a maga haszna érdekében, azt az előadás második felvonása mutatja be igen erőteljesen és plasztikusan. A szinopszis szerint az első felvonásban látható találkozót követően nem sokkal, egy sorsdöntő választás után a sikeres fővárosi sztárszínész már nem kap munkát, de megvilágosodik, megnősül, és örökbe fogadja fiatal vajdasági színésztársait (meg egy anyaországit). A család létrehozza a Magyar Újjászületés Pártját, amely kimondottan az elszakított területek visszacsatolásáért küzd. De a nagy tervek megvalósításához sok pénzre van szükség…

Ez a rövid leírás a darabban egy lassú lealjasodás szomorú és fájdalmasan ismerős története. A munkát nem kapó sztárszínész egyben a darab egyik főszereplője, Alföldi Róbert. Feleségét Péterfy Bori játssza, magyarországi gyermeküket, Fejért pedig Kovács Máté. A többi gyermek Nickelsdorf (Búbos Dávid), Szabadka (Fülöp Tímea), Zólyom (Kucsov Borisz), Ungvár (Mészáros Gábor) és Hargita (Verebes Andrea).

Áll szegény munka nélkül maradt színészünk Bocskai öltönyben a valamilyen bizottság előtt, és győzködi őket, hogy ő megváltozott, ő már más. Kigyógyult a liberális szennyből és minden romlottságból, amit valaha képviselt, és amellyel másokat is megmételyezett. Most már csak a bizottság által preferált kultúrát és értékrendet hajlandó képviselni. Nagyon heteroszexuális lett, felesége erdélyi nő. Gyermekvállalási kísérleteit bizonyítandó a bizottság előtt közösül a feleségével, esténként magyarságmérőzik a család, szent hitük pedig delíriumban és teljes elragadtatásban éri el csúcspontját. Ezt a bizottságot többször néven is szólítja. Elhangoznak az Attila, Zoli, Jóska nevek – és hát maradjunk annyiban, hogy aki egy kicsit is követte az elmúlt évek kulturális ámokfutását, érezheti, hogy ezek sajnos nem random kitalált keresztnevek a darabban, hanem nagyon is valós személyeket takarnak… Nem csoda, hogy ebben az országban még a bab is zsizsikes!

Mi kell tehát ahhoz, hogy a vasárnapi ebéd alkalmával megalapított Magyar Újjászületés Pártja sikeres legyen? Először is: mindent vissza! Aki ez alá kér, az áruló. Hitet kell tenni továbbá a magyar felsőbbrendűség mellett. Ismerni és énekelni kell az összes revíziós dalt! Mindent meggyalázni és kiirtani, ami ettől eltér. Nem lehet nem észrevenni, hogy itt ismét egy nemes eszme jegyében ébred fel a gyűlölet és a pusztítás. De mi van, ha mindezek ellenére sem megy? Hiába rágcsáljuk a beléndeket, hiába a pálinka és az erős paprika, mégsem ébred fel az a fránya nemzeti öntudat? Meddig kell gyakorolni, hogy fájjon, aminek márpedig fájnia kell?!

Ám ami még ennél is sokkal fontosabb kérdés: honnan szerezzünk pénzt a célként kitűzött nagy eszmék megvalósításához? Manapság kézen fekvő, hogy a social media nyújtotta lehetőségekkel kell élni, ha azt akarjuk, hogy csilingeljen a nemzeti kassza.

De milyen tartalom kell a magyar népnek? Mit fogyasztunk mi? Mitől lesz újra nagy és dicső a nemzet? Mi teszi naggyá a pártot?

A második felvonás utolsó jeleneteihez csak annyit fűzök hozzá, hogy csodálatosan megmutatja milyen az, amikor a jövő elkezdődött, és hogy itt aztán valóban megy orrba-szája, előre, és nem csak hátra. De oda is. És ha már minden kötél szakad, hát vegyetek be egy szemet apuka gyógyszeréből. Mert áldozatot kell hozni. Bármi áron.

Az előadást egy egész nemzetnek látnia kellene. Azoknak a leginkább, akik köpködnének tőle. Mondjuk az még mindig egyszerűbb, mint magunkba szállni.  És ez nem is annyira lehetetlen, hiszen van most újabb 4 év arra, hogy szembenézzünk a döntéseinkkel, és azok következményeivel. És ha elfog a rosszullét attól, amit látunk, elég csak arra gondolni, hogy ez csupán tükör. És a mi választásunk volt. Talán majd máskor másképp lesz. Ha már nem leszünk ennyire még a csonka országban is szétszakadva…

Fotó: Mészáros Csaba

Olvasói értékelések átlaga:
5 a maximális 5 -ből (10 értékelés alapján.)
Saját értékelésem:
2

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.