Feljegyzések az egérlyukból – fájó valóság, vagy pusztító őrület?

Feljegyzések az egérlyukból

A Radnóti Színház általam nagyon kedvelt játszóhelyén, a Tesla Laborban számos alkalommal láthatók kísérleti, merész, bátor rétegdarabok, szokatlan produkciók. Ezek számos esetben provokatív, erősen kérdező, gondolatébresztő fordulatokban gazdag és komfortzónából kizökkentő előadások. Ilyen az Exit Generáció új produkciója, a Feljegyzések az egérlyukból című darab is.

Saját definíciójuk szerint az előadás a sértett ember lelkivilágát mutatja be aprólékosan. A lélek labirintusának mélyére igyekszik bevilágítani. Olyan kendőzetlenül beszél az emberi gyengeségekről, hogy a néző könnyedén tarthat önvizsgálatot. És pont ebben rejlik az ereje. Az, hogy valaki hogyan jut el a sértettségtől az öntudata és józan esze szinte teljes elvesztéséig, valóban izgalmas, és sajnos napjainkban igen aktuális téma. Manapság úton-útfélen találkozunk ronccsá vált emberekkel, akik akár önhibájukon kívül válhatnak ön- és közveszélyessé, ha nem kapnak megfelelő segítséget. Ezzel tehát nem csak azért kell foglalkozni, mert az őrület színházi szempontból izgalmas és látványos témát kínál, hanem azért is, mert a jelenség egyes fázisai azonosíthatók, felismerhetők, és megfelelő figyelemmel és egymás iránt tanúsított törődéssel a nagyobb baj elkerülhető.

Hősünk az előadásban egy férfi, akit Porogi Ádám alakít. Az ő történetét és viszonyulását látjuk környezetéhez, mely egyrészt egykori iskolatársaiból, majd későbbi munkatársaiból, egy inasból (Mikola Gergő), valamint egy prostituálódó Liza nevű lányból (Nagy Katica) áll. Az iskolatársak Zverkov (Lábodi Ádám), Trudoljubov (Dankó István) és Ferficskin (Mikola Gergő).

Farkas Ádám rendezésében zseniális, hogy eleinte azonosulni tudunk a férfi gondolataival, hiszen a kisember boldogulásának akadályait és összes fájdalmát ismerjük fel benne. Ahogy azonban halad előre a történet, ez az őrület felé kezd hajlani, így lassan távolodni kezdünk a főhős egyre zavarosabb gondolatvilágától – legalábbis jó esetben távolodunk tőle. Ha mégsem, talán érdemes szakemberhez fordulnunk…

Külön említést érdemel a multifunkciós díszlet, mely változatos teret és egyben eszközt is ad az előadás szereplőinek kezébe. A megőrülés-történet kapcsán párhuzamként egy hasonló történet, az Egy őrült naplója jelent meg lelki szemeim előtt.

A férfi monológjain és elméjén keresztül egy olyan világ tárul elénk, ahol a felszínesség tetején úszva figyelnünk kell arra, milyen arcunkat mutatjuk. A férfi lenézi társait, de ugyanakkor fél is tőlük. Ambivalensek az érzelmei a többiek iránt. Kisebbségi érzését jelen helyzetében erősen táplálja, hogy miközben ő törvényszéki ülnökként, tehát csinovnyikként tengeti az életét, végig kell néznie, hogy a többiek magasabb pozíciókban vannak, sokkal kevesebbet dolgoznak, viszont sokkal több pénzért. Ismerős lehet számunkra is a jelenség. Ahogy az is ismerős lehet, ahogyan a hangosabbak nyomják el az értelmesebbek véleményét. Társai lenéző úri suttyóként viselkednek, tárgyiasítják a nőket is.

Aggodalomra okot adó jelenség, amikor valakit úgy teszünk céltáblánkká és gyűlöletünk tárgyává, hogy az illető egyáltalán nem is tud róla, hogy egyre nő bennünk a harag az irányába. Amikor úgy sértünk meg valakit, vagy épp más minket, hogy az a valaki ezzel nincs tisztában, mert vagy nem vette észre, vagy egyáltalán nem is történt valódi sérelem, de még akár interakció sem. Önmagában beteges a gondolat, amikor valaki hatalmában akarja tartani a másikat, és a világ, vagy a másik emberhez való viszonya hatalmi kérdésként jelenik meg az elméjében. Közben meg kell küzdenie önnön jelentéktelenségével is, mely csak olaj a tűzre, és még inkább felerősíti a szerinte sokkal népszerűbb többi ember iránt érzett gyűlöletet.

Veszélyes, amikor valaki túlzottan szereti önmagát, túl nagy jelenséget tulajdonít saját személyének. Dúl benne a büszkeség és az alázat harca. Az elnyomottság és a kitűnni akarás démonai. Nárcizmusát csak erősíti, hogy környezete nem igazán vesz róla tudomást. Nem szívesen barátkoznak vele társai, elhatárolódnak tőle. Miközben gyűlik benne a harag, eszébe jut, hogy gyűlölete tárgyával akár barátok is lehetnének. Nem tud illeszkedni. Lassan, de biztosan fejlődik benne a skizofrénia kegyetlen szörnye.

Persze ha valaki magányos farkas, könnyebben belecsúszik ebbe az őrületbe. Ugyan nem mindig van ésszerű és elfogadható magyarázat arra, hogy valakit kizárnak egy közösségből, ő maga mindig inkább az elvonulást választotta a társasági élet helyett – ám mindeközben vadul vágyott arra, hogy a társaság középpontja legyen. Gondolhatjuk persze azt, hogy hősünk elméleti ember, művész lélek, aki nehezen tud helytállni egy erőteljesen pragmatikus világban. Ráadásul túl komolyan veszi önmagát és az őt körülvevő dolgokat is. Túl sokat hajtogatja, hogy azt teszi, amihez joga van. Mindig mindent notóriusan másképp akar csinálni, mint mások. És bár senki semmiben nem korlátozza, mégis ez a folyamatos kényszerképzete…

Feszegeti a sértett és frusztrált kisember határait. Gyakorolni akarja a megbocsátás kegyét, csak az a bökkenő, hogy soha senki nem kér tőle bocsánatot – talán azért, mert valójában nincs is miért. Viselkedésében megszakítás nélkül tetten érhető, hogy elégtételt akar venni valamiért, vagy valakin. Üldözési mániája közben a rabság, szabadság, szolgaság fogalmait próbálja értelmezni. Gondolkodásának központi eleme a függőség: abban a koordinátarendszerben értelmezi a világot, hogy ki kitől függ, és kinek ki felett van hatalma. Képtelen felismerni, hogy a világ nem körülötte forog. Nem az ő paraméterei szerint alakulnak a dolgok. Folyamatosan legyőzöttnek érzi magát és mindig kompenzál. Mindent elront, majd azt hajtogatja: „Engem nem lehet szeretni”.

Miközben bízunk abban, hogy hősünk talál kapaszkodót ebben a bonyolult és szövevényes, valóban labirintus-szerű életben, közel kerül egy nőhöz. Talán ő ki tudja zökkenteni, talán a szeretet ereje kiutat tud mutatni az őrületből. A család eszménye, az álmodozás egy boldog életről közös osztályrészük lehetne, melyben ki tudnának teljesedni. Ám túl sok az ábránd, a „majd egyszer”.

Zúdulnak ránk az összeesküvés-elméletek, a hazudozás és manipuláció. Hősünk szerint az vagy, ahogy a másik emberrel bánsz. És bár ebben van igazság, ő mégis szánt szándékkal rosszul bánik a szolgájával. Irritálja őt, mert érzi, hogy bármennyire is szeretné, nincs felette hatalma. A paranoia elhatalmasodik rajta. Mindenkiről azt gondolja, lenézik őt. Meg akarja mondani, mit gondoljanak mások. Amikor aztán a nőt is hibáztatja, és ő öleléssel, szeretettel viszonyul mindehhez, felcsillan a remény. Ki tudja vajon zökkenteni? Lehet ekkora ereje a szeretetnek?

Porogi Ádám zseniális őrült a színpadon. A folyamatos önostorozás, üdvözési mánia és pszichopátia egészen mély rétegeit hozza elő magából ijesztően valósághűen. Miközben mindannyian tudunk legalább egy embert a környezetünkben, aki eszünkbe jut a karakterről, saját kicsinységünket és mentális játszmáinkat is megvizsgálhatjuk ebben a nehéz, de lélegzetelállítóan izgalmas előadásban. Egy biztos: a normalitást még jobban fogjuk keresni és értékelni ebben az igencsak feje tetejére állt világban.

Fotó: Éder Vera


[pvcp_1]


Olvasói értékelések átlaga:
5 a maximális 5 -ből (4 értékelés alapján.)
Saját értékelésem:
2

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.