Vannak történetek, melyeket azért szeretünk nézni, mert egészen pontosan ragadnak meg hangulatokat. Ábrázolni képesek egy olyan világot, közeget, amit az adott pillanatban nagyon is magáénak érezhet a befogadó. Vagy azért, mert élt már át hasonlót, vagy azért, mert a színpadon látott hősök kínlódásai, egészen hétköznapi szenvedései lehetnek ismerősek.
A Radnóti Színházban az Egy csepp méz című előadást Valló Péter rendezésében nem csak azért jó újra és újra megnézni, mert Kováts Adél az egyik főszereplője, és őt a Radnóti színpadán látni mindig kivételes élmény, hanem mert mindig más és más hangulatba képes hozni a nézőt is attól függően, hogy a befogadó épp milyen lélekállapotban érkezik meg az estére. Nem terheli meg a lelket, inkább merengésre, gondolkodásra, empátiára és önvizsgálatra sarkall. Egy zűrös nap után kiváló választás ez a darab!
A történet szereplői hétköznapi emberek, akik –hozzánk hasonlóan– csetlenek és botladoznak, hibát hibára halmoznak, a lehető legváltozatosabban rontják el az életüket. Helen, az anya (Kováts Adél) már pontosan tudja, hogy lánya, Jo (Mészáros Blanka) élete száguld a kisiklás felé. Valahogy mégis érzéketlennek tűnik a lánya önsorsrontása iránt. Máskor viszont összeborulnak, és olyan szorosan ölelkeznek, hogy azt hinnénk: ez az erős szeretet és kötelék mindent képes legyőzni.
A képlet viszont –akárcsak a való életben– nem ilyen egyszerű. Helennek is megvan a maga baja, ha más miatt nem, hát az általa remekül megválasztott férfi, a kisstílű bűnöző Peter (Rusznák András) miatt, aki nála jóval fiatalabb, és aki szintén csak főleg magával foglalkozik a legtöbbet. Ez nagyjából minden szereplőre elmondható egyébként, kivéve egyet: a második felvonásban feltűnő Geof (Porogi Ádám) karakterét, aki nehezen találja meleg férfiként a helyét a világban. Bár látszólag hozzászokott a bántásokhoz és a legváltozatosabb megaláztatásokhoz, amiket nem másért, csupán azért kell elviselnie, aki.
Pedig Geoff tökéletes ellentéte Jo nagy szerelmének, a lány hasára lyukat beszélő roma fiúnak (Baki Dániel). A nagy szerelem elveszi a fiatalok eszét, jár nekik az a bizonyos egy csepp méz. Hogy aztán ennek gyermekáldás, majd a férfi végleges eltűnése, és ezzel a rózsaszín álmok szertefoszlása a következménye, nem áll messze azoktól a példáktól, amiket mi magunk is látunk saját környezetünkben, vagy épp magunk is átéljük nem egyszer az életben.
És pont ebben rejlik a darab ereje és zsenialitása. Nem csillogó hősöket akar mutatni, hanem hús-vér valóságot, a nagy többség életét. Ha körülnézünk a világban, mi is a csillogást, a fényeket, a gazdagságot vagyunk hajlamosak meglátni mindenhol. Ám a valóságban ez a csekély, igen szűk kisebbség kiváltsága csupán.
A többség kis hazánkban is szegényebb ma, mint valaha volt. Az elmúlt időszak kampány-szagú heteiben is csak úgy röpködtek a vádak és folytak el a milliárdok. De mi, egyszerű és hétköznapi emberek, „a zemberek” csak nézünk ki a szuterén lakásunk koszos ablakából és próbálunk életben maradni. És persze mindennek az árát beleszólás nélkül vastagon megfizetjük. Próbálunk csak annyit hibázni a szaros kis életünkben, amennyi még épp nem végzetes. És közben törekszünk önmagunk maradni, ha tudunk. És ha hagyják. Nem kevés aktuális kiszólás van az előadásban, mely még élőbbé, egyszersmind fájdalmasabbá teszi azt a mocsarat, amiben mi magunk is tapicskolunk ebben a kis országban.
A két főhős a történetben mégis Helen és Jo, anya és lánya. Kettőjük viszonyán keresztül láthatjuk, hogyan tud kisiklani az élet, milyen mérgezők tudnak lenni a jövőnkre nézve a múltból akaratlanul is átörökített rossz minták. Hogyan tudjuk választásainkban ugyanazon hibákat elkövetni, melyeket felmenőink is. És hogyan kapaszkodunk mégis egymásba, amikor tényleg nagy a baj. Vagy épp hogyan engedjük el a másikat, ha a saját életünk van veszélyben…
A történet tanmese az előítéletekről is. Amikor valaki tud jó lenni, de el kell őt ítélnem, mert nem úgy szeret, vagy nem úgy él, ahogy én azt jónak tartom. Inkább senki ne segítsen, mint az a bizonyos másik ember. Pedig ő az egyetlen, aki igazán képes szeretni és elfogadni. Nincs méltatlanabb és fájdalmasan szomorúbb annál, amikor a megváltoztathatatlan elveim és rögeszméim miatt elutasítom a másik embert és a lehetőséget a saját boldogságomra is, miközben semmilyen más alternatívát nem tudok felmutatni.
A makacsság és csökönyösség, a kibeszéletlen sérelmek, a halott apa, a lelépett férj, az alkoholizmus, a betegség, a szegénység mind-mind olyan paraméterek, melyek kilátástalanná és eleve elrendelten kudarccá képesek tenni egy ember életét. És ehhez jön még a minket körülvevő világ mocska is.
Miközben kibeszéletlen marad a múlt, felnőtt egy új nemzedék. És ők kérdezni fognak. Tudni akarják majd, miért jutott a szűkebb, vagy tágabb környezetük oda, ahová. Kik és hol követtek el hibákat, hogy az élet és a boldog jövő lehetősége már azelőtt eltűnt a számukra, mielőtt elkezdődhetett volna? És tudni kell majd válaszolni a kérdésekre.
Válaszokat ez a történet sem ad. Ahhoz túl életszerű, hogy bármilyen ideát, vagy hiú ábrándot kergessen, bagatell megoldásokat kínáljon. Némi oldást az előadás egyes jeleneteit összekötő élő zenei jazz-betétek, és a darabot átszövő humoros jelenetek adnak ugyan. Továbbá újra meg újra felsejlik a remény és a lehetőség arra, hogy végre forduljon a kerék, és a dolgok elinduljanak jó irányba. Márpedig amíg szól a zene, addig még lehet táncolni…
Fotó: Dömölky Dániel
[pvcp_1]
