Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior. // Gyűlölök és szeretek. Tán kérded, mért teszem én azt. Nem tudom, ám érzem, s szerteszakít ez a kín.
(Catullus)
A Dollár Papa Gyermekei ezúttal Picasso címmel hozott létre új előadást, Ördög Tamás rendezésében. A társulat ezzel a darabbal új játszóhelyet is avat. A Trafó emeletén került kialakításra a Kabin, egy viszonylag kis befogadóképességű terem, ám ennek a produkciónak ideális helyszín. Kevés néző előtt játsszák, ami talán nem véletlen. A téma, a hangvétel meglehetősen explicit, és pont ez az erőssége is: épp a „koszossága” által képes magával ragadni és felszabadítani. A mindenkiben élő feszültségeket tárja elénk lecsupaszítva, meztelenül és így képes hatni. Olyan érzelmek, gondolatok, érzéki és merész pimaszságok zajlanak a szemünk láttára, melyek élnek bennünk, csak kispolgári mivoltunkban hajlamosak vagyunk gondosan elnyomni őket. Kívülről látva persze egyből ismerősek…
A 70 éves festőművész (Rába Roland) életterében járunk, aki feleségét –akibe amúgy még mindig halálosan szerelmes- és gyermekét hátrahagyva egy másik, fiatalabb nővel (Kiss-Végh Emőke) él, aki maga is festő és persze közös gyermekük (Engárd Emil) is van már. Hogy életnek, vagy csupán létezésnek nevezhető ez, fogas kérdés. A szereplőkben tombolnak a vágyak, az elfojtások. Leszámolás önmagukkal, kispolgári álnokság, meg nem élt pillanatok, ösztönök elfojtása. A művész az átlagembernél sokkal érzékenyebben reagál az őt körülvevő világra. Ettől lehet zseni a művészetében. Az a megszállottság, elhivatottság, önmarcangolás, folytonos útkeresés, ami az alkotásokat tökéletesíti, inspirálja és magasabb szintre emeli, az emberi mivoltot megtépázza, gyötri, a kapcsolódásokat felemészti. A meg nem értettség szinte biztos, hogy a megátalkodottsággal jár kéz a kézben.
A szabadság, a függetlenség az ember legbensőbb vágyai közül valók. Közben pedig társas lények is vagyunk. Ez a disszonancia okozhat feloldhatatlan hasításokat. Inspirációt a szabadság, a zabolátlan szenvedélyek megélése, a valóság teljes szétrombolása, a racionalitás elhajítása adhat. De hogy lehet ezt összeegyeztetni a párkapcsolattal, családdal, gyerekekkel? Ha a művész korlátok nélküli kibontakozásra vágyik, a határokat elmosva, cenzúra nélkül akar alkotni, de közben a hétköznapi problémák, a megoldandó gyakorlati helyzetek, vagy egyszerűen csak egy két lábbal a földön járó társ újra és újra visszarántják a földre, egy idő után a bezártság, korlátoltság lesz úrrá rajta. Élete lényege, a szabad alkotás lehetősége kerül veszélybe, amit az ember komoly határátlépésként él meg, így makacsul védeni kezdi a határait – és már kész is a szűnni nem akaró, ismétlődő konfliktuskészlet, aminek feloldására nincs igazán használható megoldás. Csak a bántás marad, a véget nem érő adok-kapok.
Az alkotói magány megzavarása, a szabadságba, sőt, szabadosságba való beavatkozás a művészet lényegét sérti, így a felbosszantott és állandóan kizökkentett ember nem lehet termékeny az élet egyéb szegmenseiben sem. Pláne, ha közben betoppan a korábbi házasságból született és azóta felnőtt gyermek, valamint a művészpár barátai is (Váradi Gergely, Török-Illyés Orsolya, Ördög Tamás). Bár a remény újra és újra felcsillan, hogy a különc festő értő társra talál, az alaphelyzet csak bonyolódik azáltal, hogy több szereplő is képbe kerül a történetben. Talán terápiás erőben reménykedve, vagy csak puszta kíváncsiságból körbeülik az asztalként szolgáló lepedőt és beszélgetni kezdenek. Ha úgy tetszik, élve boncolnak. Felszínre kerülnek az elfojtások, a titkolt, vagy meg nem élt vágyak, és szükségszerűen árad a szexualitás (mi más?) a nők és férfiak alkotta közegből.
Sokféle értékrend és nézőpont terítékre kerül, és bármennyire explicit is, minden szereplő álláspontjával lehet azonosulni. Persze a nézőtől is bátorságot kíván, hogy bevallja ezt magának, de még a legmeredekebb gondolatokat is magunkénak érezhetjük. A színészek sokat segítenek azzal, hogy helyettünk mondják ki mindazt, amiken mi is gondolkodunk. Felszabadító, hiszen megélhetjük, hogy ezek érvényes gondolatok, és hogy nem vagyunk egyedül velük. A szereplők lelki és fizikai lemeztelenítéséhez az is hozzátartozik –és nekem ez kifejezetten szimpatikus- hogy mindenki a saját nevét használja az előadásban. Ez egyrészt erősíti, hogy mindenki magáénak érzi a történetet, másrészt még intimebb viszonyt teremt színész és néző, azaz inkább ember és ember között. Kiválóan szolgálja mindezt a kis játéktér, amit a nézők körbeülnek. Mivel meglepő és szókimondó jeleneteket látunk és meglehetősen limitált a tér befogadóképessége, sejthető az alkotói szándék: nem a tömegeknek készült az előadás. Viszont akit megtalál, annál nagyon betalál.
Irtózatosan nehéz az életben a különböző szerepeink között úgy lavírozni, hogy egyrészt mindenütt megfeleljünk, ahol kell, de közben önmagunkat se veszítsük el. Talán lehetetlen is ez a küldetés. Miközben próbáljuk magunkból kihozni a kispolgári értelemben vett legtöbbet, nem számolunk a vágy erejével, mely minden tervünket és a legjobb szándékunkat is felülírhatja egy tollvonással. Ez persze frusztrálttá és agresszívvá tehet, amivel csak másoknak is boldogtalanságot okozunk, mely ránk is visszahat és már kész is a teljes kudarc, a visszafordíthatatlan csőd. Kereshetünk adekvát kifejezési formát elfojtott vágyaink és szenvedélyeink megélésének, de korlátlan szabadságot ebben sem találunk, ha közben megmaradtunk földhöz ragadt kispolgárnak.
És szembe kell néznünk a boldogtalansággal és beteljesületlenséggel, az eltörlési kultúra pusztító erejével, a paradicsomból való kiűzetéssel és az emberélet végére is megválaszolatlanul maradó kérdéssel: mi kell a nőnek? Persze az is lehet, hogy a megfejtés rém egyszerű, és amit szenvedésként, feszítő ellentmondásként élünk meg az nem más, mint a genetika, a kromoszómák szórakozása csupán. De az is lehet, hogy képtelenek vagyunk figyelembe venni egymás igényeit és korlátait, mert annyira nagyon önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Ezernyi kérdés és gondolat merülhet fel a nézőben az előadás hatására. Az utalások egy része egészen direkt (pl. szülj még egy gyereket, az majd megold minden problémát, női kibontakozás, női és férfi szerepek és sztereotípiák), de bővelkedik az előadás absztrakcióban is, így megadja a szabadságot, hogy mi döntsük el, mit olvasunk ki és viszünk el belőle.
A darab ajánlója felteszi az egyik kulcskérdést: „Miért kéne eldöntened egyből, hogy jó-e az ami veled történik vagy sem? Mintha csak ez a két lehetőség lenne. De mi történik az irányítás és az elengedés között? Miért ne zuhanhatnál csak úgy bele valamibe, amiről azt sem tudod, hogy hova vezet? Ebben a zuhanásban kellene megtanulnod navigálni. Nekem ez őszintébbnek hat, mint reflexből elzárkózni vagy ragaszkodni valamihez.”
Mindannyian mások vagyunk, olykor összeegyeztethetetlen szenvedélyekkel, gondolatokkal. Cipeljük a kis hátizsákunkat a magunk sérüléseivel, patológiájával. Hogy ebből aztán mit tudunk kihozni egyéni és társas életünkben, az a tudatosság mellett ezernyi egyéb tényezőtől is függ, így akár a genetikától, a szerencsétől, hogy tudunk-e jó helyen és jó időben lenni, és még sorolhatnám. Ám ha kellően nyitottak és kísérletező kedvűek vagyunk, felismerhetjük, hogy valójában az út a fontos, nem pedig a cél. Éljünk, fessünk, táncoljunk, hibázzunk, szenvedjünk, kezdjük újra, korrigáljunk, teperjünk, tapossunk. Mert egyszer lejár az idő. És csakis ez szabhat határt nekünk…
Fotó: theaterman
[pvcp_1]
