A Mentőcsónak Egység ezúttal a Novara előadását vitte színpadra, Nézz le! címmel. Az előadás helyszíne a Jurányi ház 123-as laborja. A rendező Nyulassy Attila, az előadás dramaturg konzultánsa Ugrai István.
Szeretem ezt a tantermi helyszínt. Azáltal, hogy meglehetősen eszköztelen és nem a díszleteké a főszerep, még erősebben lehet koncentrálni a szövegre, azon keresztül a történetre, mondanivalóra és a színpadra vitt témákra. Ezek a témák igen fajsúlyosak, és a széles közönség számára ismerősek annak ellenére, hogy látszólag „csupán” egy-egy társadalmi réteg, vagy korosztály problémái.
A Nézz le! előadásban a három szereplő, Nagy Éva, Öskü Bálint és Pósfai István három különböző, önálló történetet, vagyis inkább élethelyzetet dolgoz fel. A három történet közös vonása, hogy olyan ismerős határhelyzeteket boncolgatnak, melyeket látva akaratlanul is felszisszenünk, mert mindegyik történet a sajátunk. Az persze egyénenként változó, hogy életkor, élettapasztalat, társadalmi beágyazottság szerint melyik sztorinak melyik része adja a legerősebb gyomrost, de mindenki magára ismerhet ezen az estén, ez egészen biztos.
Az első történetben egy fiú és szülei konfliktusát láthatjuk. Engem személy szerint ez a történet rúgott a legjobban oldalba, mert olyan szembenállásokat, ellentéteket és az ezeket megtestesítő párbeszédeket láttam a színpadon, melyek a saját fiatal felnőttkoromban szó szerint ugyanígy játszódtak le otthon, és még az alaphelyzet is teljesen megegyezik a történetével. Hősünk ugyanis joghallgató, de rájön, hogy nem érdekli ez a szakma. Ellenben imád írni és döntést hoz: apja lapjánál fog dolgozni. A jogi egyetem látszólagos érdektelensége, a gyermek szülők általi kényszerpályára mozgatása (történik persze mindez a legjobb szándékkal, a gyerek érdekében), a felnőtti válás problematikái, a lázadás, a saját vélemény kialakítása, a szárnyat bontogató öntudat és a felelősség kérdése mind megjelenik ebben a történetben. És persze az elvek. Az apa ugyanis, mint kiderül, egy propagandalap főszerkesztője, és bár üdvözli fiát az újságírás világában, de azt határozottan ellenzi, hogy ennél a lapnál dolgozzon, ahol hivatásszerűen naponta kell szembeköpnie magukat az ott dolgozóknak, feladni elveiket és mocskos kis kompromisszumokat kötni. A párbeszédeket látva csak kapkodjuk a fejünket: igazságok ütköznek. Nem olyan párbeszédeket látunk, ahol az egyértelműen azonosítható jó száll harcba az egyértelmű rosszal. Itt ugyanis mindenkinek igaza van, mindenki igazával egyet lehet érteni, lehet vele azonosulni, mellé lehet állni. Hogy aztán végül mi sül ki ezek totális ütköztetéséből, nos, majd kiderül.
A második történet talán a leghúzósabb, mert olyan dilemmát feszeget, mely a leginkább képes az emberi lélek mélyébe hatolni. Egy fiatal párt látunk a színen, akik épp beköltöznek első, közös lakásukba. Kapcsolatukról tudható, hogy együtt is a szabadság, talán némileg a szabadosság szerelmesei. Élvezik az életet, carpe diem szellemben élik meg a kínálkozó lehetőségeiket, övék a mindenség. Világot akarnak látni, utazni és sok-sok élményt gyűjteni együtt. Mindez közös célnak tűnik, ám amikor kiderül, hogy a lány babát vár, ez masszívan változtat az egymáshoz való hozzáállásukon. Egyikük akarja a gyereket, a másik viszont nem. Innentől kezdve a történet kemény egymásnak feszülés. Érvek és ellenérvek ütköznek. Mindketten próbálják a másikat meggyőzni a saját igazukról és arról, hogy az övék a feltétlen igazság. Megint egy olyan ponton találjuk magunkat, ahol mindkét szereplő érvrendszerét meg lehet érteni, el lehet fogadni, és viselkedésükkel, reakcióikkal képesek vagyunk azonosulni. A nagy kérdés inkább az, hogy milyen szintézis sülhet ki egy igenből és egy nemből? Létezhet-e kompromisszum, vagy közös nevező az érem két különböző oldala, két egymástól radikálisan és gyökeresen eltérő pólus között? Kinek kell feladnia magát, és válhat-e életvitelszerűvé a húzd meg – ereszd meg? Meddig tartanak a szuverenitás határvonalai és hol kezdődik a totális önfeladás? Van-e középút e két véglet között? Melyik félnek mi lehet a szerepe a régi és a lehetséges új életben? Igazságosak, egyenrangúak, kiegyenlítettek-e ezek a szerepek? Tudnak-e úgy tovább menni közösen egy megváltozott élethelyzetben, hogy egyikük akarata, szándéka és tervei se sérüljenek? Avagy szükségszerű-e, hogy valamelyikük többet adjon fel magából a lehetséges közös cél érdekében? Ha így van, egészségesnek tekinthető-e egy ilyen döntés? Van-e bármi, ami felülírhatja az élet szentségét?
Végül a harmadik, egyben levezető történet alaphelyzete talán nem széles körben ismert, hiszen nem jár mindenki castingokra, így ez a világ kevésbé lehet ismerős. A benne zajló játszma viszont igen, mert az helytől és időtől függetlenül egyidős az emberiség létezésével. Egy rendező lány és férfi gyártásvezetője (akiknek amúgy van közük egymáshoz) keresik az ideális szereplőt készülő filmjükhöz. Már majdnem kezdik feladni, amikor betoppan egy fiatal fiú. A lány egyből meglátja benne a lehetőséget, ám ez nem feltétlenül korlátozódik csupán a filmben való szerepeltetésre. Rövidesen kiderül, hogy itt már nem csak szereplőválogatásról van szó, hanem arról a klasszikus játszmáról is, amikor nő és férfi ilyen vagy olyan viszonyrendszerébe betoppan egy harmadik fél – jelen esetben egy férfi. Itt aztán már mindenki játszmázik mindenkivel. Egymást leckéztetik, és casting címszó alatt egyre kegyetlenebb, merészebb dolgok történnek a színpadon. Mindezt elhúzzák a végletekig – nem rettenve vissza a megalázás és megalázottság szerepeinek megtestesítésétől sem. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a történelemben a leginkább gyilkos indulatokat mindig is a női-férfi játszmák szülték. Pláne ha a játékba harmadik fél is bevonódik. Nincs ennél mocskosabb, és mint tudjuk, évezredek óta kódolva van az ember életében, hogy se istent, se embert nem ismerve reagáljon ilyen helyzetekben – kortól és nemtől függetlenül.
Ismerős történetek? Csak azt tudom javasolni, hogy vegyünk egy nagy levegőt és üljünk be erre a száz perces utazásra. Lélegzetelállító kaland, egymást érő felismerések és önmagunkkal való szembenézés vár ránk ezen az úton. Nem könnyű, de feltétlenül katartikus és tanulságos. Az előadás történetei szándékoltan tartalmaznak olyan alaphelyzeteket, kiszólásokat és dilemmákat, melyek 2021. Magyarországán egyébként is elodázhatatlanul aktuálisak.
A három szereplő az egyes blokkok végén a szerepéből kilépve összegzi is egyébként a látottakat, és mint magánember meséli el, hogy élné meg az adott helyzetet, ha vele történne – ez számomra egy külön csemege az előadásban, mert a szemünk előtt változik át a színész civillé és értékeli az imént még általa eljátszott helyzetet. Egyébként is emelem a kalapom a szereplők előtt, mert valóban eszköztelenül játszanak és bizonyos értelemben lemeztelenednek a nézők előtt. Ez sosem könnyű színészi feladat, hiszen ilyenkor estéről estére fel kell tépni sebeket, megidézni a saját démonaikat és újra meg újra le kell számolni velük. Persze ebből csodálatos élmények születnek és ez az, ami a nézőket is berántja a történetbe, annak minden pillanatába.
És hogy ez csak színház-e, azt döntse el mindenki maga, aki részt vesz ezen a felejthetetlen estén.
Fotó: atrium.hu
[pvcp_1]
