A Radnóti Színház Tesla Labor játszóhelyén 2019. márciusa óta látható Branden Jacobs-Jenkins darabja, a Gloria, Hajdu Szabolcs rendezésében. Több alkalommal láttam már, de mivel a közeg, az emberi játszmák és szemétkedések, amik az történet alapanyagát adják, a mindennapjaimban erősen ismerősek, időre volt szükségem, hogy írni tudjak róla.
A besokallás-történeteknek egyébként is külön blokkot szentelek az írásaimban. Nagyon mai, ismerős és húsbavágó a probléma. Ki jobban, ki kevésbé küzd vele attól függően, mennyire kiszolgáltatott az élete az ilyen típusú közösségekben létezésnek, illetve mennyire mennek mélyre az egyén lelkében a szemétkedések. Mindannyian mások vagyunk. Nyilván vérmérséklettől, természettől is függ, hogy valaki inkább introvertált, más sokkal inkább harsányan, kifelé él, és egy közösség (jelen esetben munkahelyi közösség) folyamatos bántásait is egy legyintéssel el tudja intézni és függetleníteni magát tőle.
Aztán van olyan, aki szivacsemberként csak gyűjti és gyűjti a feszültséget. Aki valamiért nem a társaság arca, nem a bulik középpontja. Nem harsány és nem haverkodni jár be a munkahelyére, hanem egyszerűen dolgozni. Így Gloria is (Martinovics Dorina). Egy olyan cégnél, ahol a darab alapján feltételezhető, hogy egyébként nagyravágyó fiatalokkal igyekeznek feltölteni a létszámot, mert kellenek az elhivatott ifjú titánok. Akik persze előbb-utóbb csalódnak, mert nem sikerül megváltaniuk a világot.
És van persze veterán is. Aki tizenéve a cégnél dolgozik, mindenkit ismer és mindenki ismeri. Szakmailag megkerülhetetlen. Mégsem hangoskodik. A tudása legjavát nyújtva elvégzi a rá bízott feladatokat. Ha kell, túlórázik. Nem nagyszájú, de lelkiismeretes. Nem törekvő, de precíz. Nem tipor el másokat, de szakmailag nélkülözhetetlen. Innen már csak egy lépés az igazi workaholic kifejlődése, akinek gyakorlatilag a munkája az élete, és a munkaközösség a családja. Mint Gloriának.
De mi van akkor, ha ez a család nem fogad be? Ha mindent feladva a cégnek élsz, mindenből a legjobbat nyújtod, csendben cipeled a rád rakott egyre több és több terhet (mert ugye az a mondás, hogy te úgyis elbírod), és közben utál és kivet magából a közösség, amiben létezel? Igazából senki nem tudja megmondani miért, de kívül rekedtél. Pedig próbálkozol. Életed munkája árán valóra váltod az álmodat, hogy végre saját lakásba költözhess – de a lakásavatódra mindössze egy, azaz egy kollégád jön el. A többieknek ennyire nem jelentesz semmit. Pedig sokat készültél, szeretted volna, ha a többiek osztoznak az örömödben, és legalább ezt a számodra jelentős mérföldkövet meg tudnád osztani másokkal, hogy együtt örüljetek. Mert jól esne néhány elismerő szó, egy kis kedvesség, vállveregetés. Együtt örülni másokkal önzetlenül. De nem sikerül…
És Gloria különös kegyetlenséggel vet véget az életét fojtogató helyzetnek.
A helyszín egy New York-i magazin irodája. A főszereplők az asszisztensek, akik különböző eszközökkel, de egymással folyamatosan versengve próbálják erősíteni saját státuszukat, nélkülözhetetlenségüket. Van köztük nagyszájú, aki amúgy munkaidő alatt vásárolgat és lóg (Sodró Eliza), van networkingben profi alkoholista, aki a céges munka mellett saját iromány megjelentetésének álmát dédelgeti (Porogi Ádám), van szürke kisegér, aki élen jár a többiek kibeszélésében (Mészáros Blanka). De látunk tipikus rendszergazda karaktert is, akit mindannyian ismerünk – a közönség nevetései legalábbis ezt igazolták. És persze van velük egy reményteli gyakornok (Vilmányi Benett), aki nagy lelkesedéssel érkezett, de hamar felismeri, hogy ez nem az a munkahely, nem az a közeg és nem azok az emberek, akik inspirálóan hatnak rá. És persze van Gloria.
Mondjuk ki: ez egy mérgező közösség. Destruktív, pusztító. És maguk a közösség tagjai tesznek róla, hogy ez így legyen. Nehéz kérdés, hogy kinek kellene megtennie az első lépést a változás útján. Ha valaki mer bátor lenni, fennáll a veszélye, hogy azonnal hülyére veszik és kiközösítik. Nem titok, hogy ez a történet tökéletesen képezi le a multik világát. Ahol mindenki szeretne valamiben kitűnni, egyéniségnek látszani, jobbnak lenni, vagy legalábbis a vezetőség előtt jobb helyre pozícionálni önmagát a többieknél. Végső soron azonban mindannyian csak csavarok a gépezetben. Egy névtelen, arctalan massza, amely magáévá tett valamiféle olvasztótégelyben született tömegkultúrát, és kétségbeesetten próbál túlélni.
Azért veszélyes ez, mert közben a munka adott. És vannak tényleg értelmes feladatok, amikkel lehet, sőt, érdemes foglalkozni. Márpedig az ember, amikor munkahelyet választ, elsődlegesen a munkát mérlegeli: érdekli-e a feladat, megfizetik-e. Az, hogy végül milyen közeg, miféle közösség várja, az a legtöbbször lutri. Innen aztán sokféle út létezik, és az egyén által választott megoldás alapvetően a saját alkalmazkodóképességétől, természetétől függ. Hogy mennyit képes nyelni, tűrni. Aztán van, hogy ezt az ember rosszul méri fel. Ennek lehetnek egyenes következményei a különféle menedzserbetegségek, melyek egytől egyik a 21. század vívmányai, a kiégés, törések, meghasonulás, pszichoszomatikus betegségek egész sora. És végső soron a teljes képszakadás, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
Sokszor és sokan a munkahelyet hibáztatják. Pedig az csak egy épület. Egy hely, ahol megoldandó feladatok és problémák várnak ránk, amiért fizetést kapunk. A helyet a benne létező, ott dolgozó emberek töltik meg élettel. Az egyénekből kovácsolódó közösség függvénye, hogy elviselhető lesz-e az ottlét, avagy pusztító. Sosem tudtam megfejteni, kinek és miért érdeke, hogy olyan emberek gyülekezetévé váljon egy munkahely, akik alapvetően csak a túlélésre koncentrálnak: hogyan lehet a legkevesebb energia befektetésével a legtovább kihúzni a semmittevéssel egy adott cégnél. Szintén nem értem, miért van szükség egy ilyen közegben a folyamatos alakoskodásra: amikor mást mondanak és mást gondolnak, másnak mutatják magukat, mint akik valójában. Áskálódnak, egymásnak uszítanak embereket, életvitelszerűen hazudnak, ferdítenek – mondjuk ki: folyamatosan szart kavarnak.
Aztán vannak a megrögzött felelősséghárítók: akik soha semmiben nem foglalnak egyértelműen állást, ezt a feladatot mindig nagyvonalúan meghagyják másoknak (szokták mondani: úgy dolgoznak, hogy a munkához azért más is odaférjen) – jellemzően amúgy vezető pozíciókban. Amikor aztán számonkérésre, felelősségre vonásra kerül a sor, mindig találnak valakit, akit maguk elé tolhatnak, feláldozhatnak. Felfedezhetők még a bullshittelés császárai is, akik életvitelszerűen osztják az észt nagy hanggal a semmiről. Általában veleje, értelme nincs annak, amit beszélnek, de kellő határozottsággal és önbizalommal adják elő ezt a semmit ahhoz, hogy ez aztán valamivé váljon. A legtöbb esetben ez egyébként a folyamatos előléptetéshez is elegendő muníciót biztosít a számukra. És persze ne feledkezzünk meg a manapság hívó szónak számító proaktivitásról, nomeg agilitásról. Mind használjuk, mind műveljük, mind alárendelődünk, de tudja valaki, valójában mit is jelentenek? Na ugye…
Nézzünk magunkba: mire jó ez? Meg kéne már húzni a vészféket, és ha ilyen tüneteket tapasztalunk, azonnal be kell avatkozni. Szembe kell azzal is nézni, hogy az elsődleges oka egy ilyen mérgező légkör kialakulásának a mérhetetlen egoizmus. Amikor megpróbálnak csupa farkast a csapatba válogatni és elfogynak a bárányok, a farkasok egymást kezdik el enni. Hová vezet ez? Az önzés sem a magánéletben, sem a munkahelyen nem jó tanácsadó. A nagy álszentség és meghasonulás egyébként valahol ott kezdődik, ahol a vállalat az emberi értékek, elfogadás fontosságáról kommunikál, és közben a háttérben a fent leírt eseménysor zajlik végeláthatatlanul. Túl erős az ellentmondás ahhoz, hogy tartósan fennállhasson ez a disszonancia!
Vajon tanulunk-e Goria történetéből? Branden Jacobs-Jenkins darabja szerint nem igazán. A túlélők semmi mást nem tesznek, mint önző módon megpróbálnak profitálni a történetből. Semmiféle jellemfejlődés nem megy végbe bennük még ilyen szörnyűséges történet hatására sem. Valójában nem rázza meg, nem téríti észhez őket. Csak egy srác van, aki tényleg ismerte Gloriát, szerette és értette is őt, és az új munkahelyén nem érti, miért kell a történetből bestsellert, meg filmet csinálni. Nem érti, miért cserélődött ki körülötte minden és mindenki, miközben az ő életében semmi nem változott. Ő Lorin (Rusznák András). A darab valahogy sugallja, hogy a néző elkezdjen azon gondolkodni, vajon legközelebb kinél szakad majd el a cérna? Én Lorinra tippelek…
El kellene gondolkodnunk olyan túlélési technikákon, amelyek nem a másik ember rovására mennek. Ha már úgyis annyi megmondóembernek ez a szakterülete, akkor kicsit komolyabban kellene venni. Persze az is igaz, hogy a történelem bizonyítja: nem a motivációs trénerek bullshit-je fogja a változást elhozni. Hanem az önmagukba nézés. Gloria története súlyos, társadalmi problémára figyelmeztető felkiáltójel. Az előadás közepe, a feszültség robbanása táján kellően szürreális, és erős hanghatásokban sem szűkölködik. Az egész történetet átjárja ennek a közegnek a nyomasztó, élhetetlen súlya. Pedig a darab csak két órás. Ám a valóságban emberek tömege reggeltől estig ebben él. Nem csoda, hogy elszakad a cérna, és a társadalom kitermeli a Gloriákat. Az előadás bőséggel ad gondolkodni valót. Jó lenne, ha az ilyen légkört generáló emberek sürgősen észrevennék, felismernék benne önmagukat és magukba szállnának. Ha úgy tetszik, ASAP!
Fotó: Dömölky Dániel
[pvcp_1]
