Erős felütéssel indul a Budaörsi Latinovits Színház új bemutatója. Székely Csaba drámája, melyet Alföldi Róbert rendező állított színpadra, egy manapság kiemelten aktuális témával foglalkozik. Hogy miért kiemelt, nem tudom. Hogy miért manapság kiemelt, szintén nem tudom. Egy biztos, újabban valamiért nagyon fontos lett hazánkban a melegekkel foglalkozni. Az előadás ezt ragadja meg szívszorító módon. Az a negatív kommunikáció, ember és ember közti különbségtétel, ami napjaink Magyarországán már állami szintre emelkedett, nem kerülheti el a még megmaradt józan eszű emberek figyelmét sem. A demagógiára és ellenségre éhes, hangos tömegét meg pláne…
Pedig észrevehetnénk lassan, egy tíz éves periódus vége felé és egy újabb fojtogató kampányhajrá előtt, hogy megint végletekig feszített a gyűlöletkeltés. Az ellenség keresése és kiáltása, a mindenféle másság ellehetetlenítése, az elutasítás és a gyűlölet törvénybe iktatása, a melegek és a pedofília összemosása. Értem én és értjük sokan, hogy semmi másról nem szól ez, mint a hatalomféltésről, a jelenlegi elit félelmének manifesztálódásáról. De vegyük észre azt is, hogy most már nagyon fordítva ülünk azon a csodálatos magyar lovon, határon innen és túl is. Hogy a gyűlöletkampány olyan feszültségeket szül ember és ember között, aminek eredményeként kezet emelnek egymásra emberek, és egymás életét sem restek kioltani. Vagy a sajátjukét. Keserűségből. Welcome, 2021!
És valóban, Erdély gyönyörű és ősi nosztalgiával tekintünk rá, mert ott őrzik a hagyományokat, mert ott a legszebb a magyar táj és a nyelv is magyarabb a magyarnál. No de mit kezd ez a történelmi, mélymagyar múltú hely ezzel a dologgal? Mert bizony, ott is élnek emberek, akik másként szeretnek. Nem úgy, ahogy a törvényhozók leírták. Hanem például úgy, ahogy az az írástudó, akinek a tabletjén leírták, hogyan kell szeretni. Meg mi a család. Pedig ők sem akarnak semmi mást, csak élni. Méltósággal, megkülönböztetés és stigmák nélkül, szabadon. Nem pedig ereszcsatornán menekülve. Már amennyire persze lehet szabadon, hiszen az előadás a leghátrányosabb helyzetben lévő szereplő, a határon túli magyar leszbikus nő szemszögéből is vizsgálódik ebben a világban. Csoda, hogy egyáltalán életben tud maradni. Nem csak azért, mert fizikailag folyamatosan ki van téve az ellene hergelt társadalmi csoportok, csoportosulások indulatának, ami fizikailag is testet ölthet, hanem mert a lelkét is tépik-szaggatják. Azért büntetik, mert olyan, amilyen és az, aki.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Azért büntetünk valakit, mert olyan, amilyen és az, aki. Most egy picit azért gondolkodjunk el ezen. Tegyük fel a kérdést, hogy létezhet-e olyan társadalmi, politikai, bármilyen körülmény, vagy helyzet, ahol ez elfogadható, jogosnak tekinthető, ratifikálható? Mert akárhogy is nézzük, a kultúra, a művészet minden eszközzel próbál rávilágítani hol finomabban, hol plasztikusabban arra, hogy manapság bárkiből, bármikor lehet üldözött és kirekesztett. Áldozat. És hogy tényleg csak a szerencsének köszönhető, ha valaki ezt megússza. Ha nem kerül rá a sor.
Gyönyörű, ahogy hőseink emberi történetei kibontakoznak és találkoznak, majd a szálak összefutnak. A fiú (Fröhlich Kristóf), akit kitagad az apja (Mertz Tibor), mert bevallja, hogy meleg. A fiú tanára (Chován Gábor), akivel aztán egymásra találnak. A kocsma, ahol dolgozni kezd és a kocsmáros Béla (Ilyés Róbert), akivel a történet végén válik csak világossá, hogy mennyire sokat jelentenek egymásnak. Aztán a nő, Tekla (Hartai Petra), akit a fiú sértett apja félholtra ver, mert azt gondolja, ezzel a fiát bünteti, pedig csak a saját sebezhetőségét képtelen feldolgozni. „Mert ezek mind olyanok” – gondolja ő. És ahogy az apa a fiával beszél, az szinte már Sickratman Buzi-e vagy c. számát idézi. Mertz Tibor félelmetes pontossággal hozza a pocakos, szélsőségesen homofób vidéki öregedő férfi karakterét, aki egyetemre küldte a fiát, hogy az többre vigye nála. És a fiú végül csalódást okoz. Legalábbis az apjának. Mert közben amúgy ő az egyetlen a történetben, aki megtanulja elfogadni magát és megélni a szexualitását szabadon és természetesen, a 21. század nyújtotta vívmányok használatával. És persze ott a másik lány, Judit (Pető Kata), aki Tekla iránt táplál gyengéd érzelmeket. Ami aztán megváltozik. És Tekla kórházba kerülése csak késlelteti az elkerülhetetlen szakításukat. Mert Tekla nem akarja, hogy bárki szánalomból legyen mellette. Ők is szakítanak. Ahogy Dénes és Ádám is. Ugye mennyi hasonlóság van a melegek és az emberek között, még a legszemélyesebb történetek vonatkozásában is? És ne feledkezzünk meg a Zitát alakító Spolarics Andreáról sem, aki nyomatékosan hozza mindenki tudomására, hogy a léhaság az bűn! A dráma folyamatosan bontja ki a szereplők életét. Szálakat, amelyek látszólag egymástól függetlenek. Aztán szépen lassan összekapcsolódnak, mindenki keresztezi a másik útját így, vagy úgy. A történet ilyetén szerkesztése kapcsán az Angyalok Amerikában sztorija jutott eszembe párhuzamként.
Alföldi Róbert szintén új rendezése, az Átriumban futó Frivol kortárs néptánc előadás kapcsán is kiemeltem, hogy erősen érezhető, amint a felső szinteken –jellemzően a ténylegesen jelen lévő problémákról, például a sporttá vált korrupcióról a figyelmet elterelve- megjelenik a gyűlölet, és elkezd lecsurogni. Előbb a hithű katonák, majd a hárombetűs fix támogatói réteg, aztán mindenki más agyába beszivárog az üzenet, hogy éppen ki az ellenség. Lehet az egy idős ember, a migránsok, a melegek, egy európai város, vagy a vírus, aztán ezeket lehet váltogatni, kombinálni véget nem érőn. Szomorú, hogy ennyi elég, és hogy ez az úgynevezett “mozgósítás”…
De vajon látjuk, hogy az emberek közben már egymásnak esnek a nyílt utcán? Hogy végső elkeseredettségükben, nyomorukban, kirekesztettségükben mások, vagy önmaguk ellen fordulnak, ami jellemzően tettlegességig fajul, és vérontással végződik? Nem olyan jópofa dolog ez a buzizás egy olyan, totálisan kifárasztott, megtört, kimerült és kizsigerelt társadalomban, mint a magyar. Ugyanígy nem jófejség a migránsozás, Brüsszelezés, Sorosozás, ésatöbbi…
Ha a kritikus szemlélődés hasznosságát elfogadjuk, vagy legalább hajlandók vagyunk a zsigeri elutasítás helyett gondolkodni rajta, egy csodás, kifinomult előadás tárul elénk. Olyan, ami egyszerre hozza ki a maximumot úgy a drámai pillanatokból, ahogy a fergeteges humorú fordulatokból is. A rendezőt dicséri, hogy ezek a végletek egyik pillanatról a másikra képesek váltakozni. Egy viccesen ismerős helyzet örömkönnyei után a megaláztatás fájdalmának szintén ismerős könnyei szöknek a szemekbe. Annak ellenére, hogy rettentően forrongó kort élünk, és tényleg nagy a tét, arra lettem figyelmes, hogy Alföldi rendezői stílusa is változott. Korábban az égbekiáltó társadalmi ügyek, igazságtalanságok és komoly téttel bíró kérdések felmerülése esetén kifejezetten hangos előadásokat rendezett. A járvány utáni időszakban azonban úgy érzem, kevésbé hangosak, viszont még a korábbiaknál is töményebbek, rétegzettebbek és objektívebbek a munkái. Már nem ordít, egyszerűen csak megmutatja, ami van. De azt annyira tűpontosan és mindannyiunk számára ismerősen, sűrűn, és nézői aha-élménnyel teli fordulatokban gazdagon, hogy a bennszakadt csendek és a levegő után kapkodások váltogatják egymást a nézőtéren. Ugyanolyan intenzitással ég, amit ismerünk és várunk tőle, de most talán higgadtabban, hidegebb fejjel gondolkodik. Nyugodtabbá vált. Bölcsebbé. És ezáltal még hatásosabbá, érthetőbbé és befogadhatóbbá.
Az Öröm és boldogság történetében férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő kapcsolatával is találkozunk. Ahogy azzal is, hogy a szerelem senkinek nem jár automatikusan. És amint a heteroszexuális pároknál előfordul a szakítás és a fájdalom, úgy a melegeknél is. Ugyanígy igaz ez minden más emberi helyzetre is. Mert hiába sulykolja –nyilván szándékoltan– a darab, hogy ez egy másik fajta. Mégis ugyanolyan. A velencei kalmár történetében olvashatunk hasonló gondolatokat: „Hát a zsidónak nincs szeme? A zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? Nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? És ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?”
A témát lehet szeretni és nem szeretni. Kikerülni viszont nem lehet, mert naponta nyomja az arcunkba a hatalom. És ezt nem az érintettek akarják így. De ha már így van, akkor érdemes megnézni az előadást is, hogy legyen némi ellensúly, és ne csak a propaganda szemüvegén keresztül alkossunk véleményt, jellemzően kirekesztőt, utálattal telit. Már csak azért is, mert a darab pimaszul nyíltan választ ad sokakat foglalkoztató kérdésekre, pl: miért kell felvonulni?
Végül talán azt is meglátjuk, hogy Erdélyben nem csak a számunkra vizionált ősmagyar turulkultúra él, soha nem múló nosztalgiával. Hanem ott is emberek élnek, melegek is. Vagyis élnének, ha nem sztereotípiákon keresztül tekintenénk az életükre, ami esetleg pont ezáltal válik elviselhetetlenül élhetetlenné. Annyi gyűlölet pusztít ebben a kis hazában (és a tágabb értelemben vett nagy hazában is már), ne tetézzük. Lehet vizsgálódni csendesen, értelmesen, kritikusan is.
Fotó: Budaörsi Latinovits Színház
[pvcp_1]
