Frivol – Szabadíts meg minket a…

Az Átrium egyik legújabb bemutatója, a Frivol egy igazán rendhagyó vállalkozás. Mégis illeszkedik a színház repertoárjába, így aki kedveli az átriumos darabokat, annak egészen biztosan nagy élmény lesz a Frivol is annak ellenére, hogy nem klasszikus, prózai színházi előadást, hanem kortárs néptáncot látunk a színpadon. Az előadás a VARIDANCE Társulattal együttműködésben jött létre. Koreográfusa Vári Bertalan.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy a rendező, Alföldi Róbert miként nyúl majd ehhez a műfajhoz. Hogyan fogja ebben a formában megfogalmazni, átadni az üzeneteket. És bár gyerekként én is néptáncoltam, bevallom, hozzám sosem állt közel ez a műfaj. Egészen mostanáig nem is hittem abban, mennyire világosan, érthetően, nyíltan el lehet mesélni a tánc nyelvén is a mai Magyarországot, annak problémáit, nehézségeit, levegőtlenségét. Mennyire jól meg lehet fogni a normalitástól eltéréseket, és milyen plasztikusan képes megjeleníteni a tánc mindazokat a félresiklásokat, amik boldogtalanná, egészségtelenné, szorongóvá és egyszersmind abnormálissá képesek tenni egy közösséget, vagy akár az egész nemzetet is. Írni ugyanakkor pontosan ezért nehéz róla. Az előadás ugyanis nagyon konkrét, felismerhető, aktuális eseményeket, időpillanatokat jelenít meg, így bármit is mesélnék el belőle, az már spoiler lenne, amit igyekszem elkerülni.

Az biztos, hogy a nézők a táncból is tökéletesen és pontosan dekódolták a színpadra vitt eseményeket, történéseket és szívszaggató pillanatokat. Az előadás végén a szűnni nem akaró vastaps Az Őrült Nők Ketrece előadáséhoz volt mérhető, ami szintén azt mutatja, a nézők pontosan érzik és értik a rendezői szándékot. Nekem is voltak félelmeim, hogy a táncok, énekek előzetes ismerete, vagy bármiféle háttértudás nélkül nem fogom érteni az egyébként egyórás előadást. Azonban ettől nem kell félni: nehezen értelmezhető absztrakcióktól mentes, letisztult, egyértelmű üzenetekkel operáló előadást látunk.

Mit is jelent a Frivol? Semmis, hiú, üres, tartalmatlan, könnyű, elhamarkodott, könnyűvérű, tiszteletlen, könnyelmű, meggondolatlan, felületes, kétértelmű, tisztességtelen, léha, vásott, ledér, céda, sikamlós, szeméremsértő, szemérmetlen, szabad szájú, pajkos, dévaj, hamis, hamiskás, tiszteletlen, tiszteletsértő, kegyeletlen, lelketlen, szentségtelen, sértő, szentségtörő, elvetemedett, vakmerő, aljas, megbotránkoztató, romlott. Ugyanakkor az etimológiai szótár szerint sajátos csipkeszerű kézimunkát is jelent, ami akár köthető is a népviselethez, néptánci formához.

Ami számomra különösen pikánssá tette az előadás időzítését, az az időpillanat, amikor megtekintettem. Közvetlenül előtte ugyanis éppen pápalátogatás, és ahhoz kapcsolódóan Eucharisztikus Kongresszus zajlott Budapesten. Aznap este, amikor a pápa elhagyta Magyarországot, pár órával később, néhány kilométerre tőlünk egy férfi vadászpuskával kiirtotta a teljes családját. És az ezt követő napon láttam a Frivolt, ami ilyen előzményekkel triplán ütött.

A darab ugyanis –pláne ilyen közvetlen előzmények után– számomra nagyon erősen jelenítette meg azt, hogy minek akarunk látszani, és valójában mik vagyunk? Hol tartunk most azon az úton, amit Szent István kereszténységnek tekintett? Hol tartunk MA a kereszténység útján? Hiszen az mindenki számra a Napnál is világosabb, hogy nagyon erősen kommunikálunk ilyesféléket magunkról. De közben képviseljük is a keresztény értékeket, vagy netán páros lábbal tiporjuk őket? És itt nem csak a felebaráti szeretetre gondolok, de például a másság elfogadására is. És másság alatt itt most bármiféle különbözőséget értek.

Ez nagyon konkrétan és visszatérőn jelenik meg a darabban. A történet szerint ugyanis vannak, aki kilógnak a közösségből. Ők talán a kisebbség. Ez önmagában még nem lenne annyira érdekes. De egyre többen kezdenek kilógni belőle, ilyen vagy olyan okok miatt. És lassan a többség is megkérdőjeleződik. És egyáltalán az, hogy az úgynevezett többség milyen társadalmi elvek és értékek mentén szerveződik. Honnan tudhatjuk, hogy ezeknek az „értékeknek” kizárólagosnak, mindenki számára elfogadandónak és követendőnek kell lenniük? Az előadás egy pontján az is megfogalmazódott bennem, hogy ha a közösség lassan, apránként, de módszeresen, egyesével elkezd mindenkit kivetni magából, akkor ki marad benne? És egyáltalán: mi marad meg? Ilyen előzményekkel még az is csoda, hogy mi megmaradtunk. Hogy fennmaradt ez a társadalom, ez a nemzet.

És kezdjük megismételni a mintát. Egy bizonyos réteg, ami manapság már elég jól körvonalazható és meghatározható (lévén, hogy még hárombetűs rövidítéssel nevet is adtak a saját kasztjuknak), kikiáltja a szerinte elfogadható és kötelező normákat. Megszavazza magának a többséget, majd azt elnevezi minősítettnek, és innentől kezdve nélküle semmilyen döntés nem lehet valid. Törvénybe iktatja a saját szája íze szerinti értékrendet és kikényszeríti annak betartását. Besorolja az állampolgárait kivételezettek és elnyomottak csoportjába. És elkezdi normálisnak tekinteni az eresztékeiben recsegő-ropogó rendszerét. Közben kivet magából mindent és mindenkit, aki és ami nem passzol bele az általa definiált és törvénybe iktatott társadalom-eszménybe. Pedig őket is képviselnie kellene. Ez a dolga. És a végső kérdés megint ugyanaz lesz: ki marad? Mi marad? Mire elég ez?

Egy csatornamászós, könyvdarálós kereszténység vajon az-e, amiért a pápa idelátogatott? Vagy inkább az, ami családirtáshoz vezetett? Feszültséget, gyűlöletet szül és élhetetlenné tesz egy egész országot, hitehagyottá egy nemzetet, és menekülővé mindenkit, aki mást gondol a világról. De vajon tényleg ez lenne a többség? Vagy képesek vagyunk végre azt a ruhát magunkra ölteni, ami valóban minket képvisel? Azt az értékrendet megélni, amiben valóban hiszünk? És a kereszténység, vagy épp a család valódi lehessen, ne egy elfajzott központi akarat kénye-kedve szerinti? Hogy gyerek és gyerek között, magyar és magyar között ne legyen különbség?

Megértek minden fájdalmat és dühöt, ami kínozza, kétségbe ejti és kiidegeli az embereket. Szomorú, hogy egy ennyire kis országban, aminek ilyen hagyományai és táncai vannak, folyton a félelem, kizsákmányolás, elnyomás, egymás ellen hangolás, feszültség és düh az állandó témák. Hogy lemondunk emberekről, társadalmi csoportokról. Nem halljuk meg az elnyomottak, kisebbségben lévők hangját és közben azt sem vesszük észre, hogy egyre többen vagyunk kisebbségben. És hogy már nem is biztos, hogy kisebbségben vagyunk!

Na innentől kezdve viszont rajtunk is múlik. A kesergés és szomorúság egy állapot, de nem a megoldás. A nyitott szemmel járás, az új értékek mentén elindulás és az újraszerveződés viszont nekünk is adott, és ebben komoly felelősségünk is van.

Az előadás végén bevallom, sokat gondolkodtam. Másra számítottam, mint ami lett, de megértettem ennek a miértjét is. Fontos ugyanis, hogy a darab befejezése nem a jövőbe (vagy elképzelt jövőbe), hanem a jelenbe érkezik meg. És napokkal később ébredtem rá, miért volt zseniális ez a megoldás. Azért, mert azonnal elkezdett gondolkodásra késztetni, és ennek a befejezésnek pontosan ez volt a célja. Elgondolkodni azon, hogy ezzel a jelennel milyen jövőt várhatunk, milyen jövőt élhetünk? Annyi bizonyos, hogy ha már a gondolkodás és beszélgetés elindul ennek mentén, az előadás célt ért. És most újra itt az idő és a lehetőség, hogy kezdjünk is valamit népi hagyományainkkal, jelenünkkel, és végre a jövőnkkel is. A tettek mezején.

Játsszák:

Bánházy Eszter

Deák Bálint

Dunaveczki Éva

Hahn Jusztina Sára

Halmosi Dzsenifer

Hernicz Albert

Jaklics Liliána

Kecskeméti Gergely

Klemanovits Artúr

Perger Balázs

Péter Szilvia

Simon Gergő

Vári Bertalan

Végső Zsolt

Zolja Adél

Közreműködik:

Czibor Attila

Koreográfus:

Vári Bertalan

Fotó: Mészáros Csaba



Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.