„Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából.” Képzeljünk el egy világot, ahol az emberek lélektelen húsgépek. Ahol folyamatos a háború. És a háborúk romjain az egyforma, jellegtelen arcok vegetálnak egy uniformizált közegben. Ahol parancsokat kapunk és vakon végrehajtjuk. Ahol folyamatosan, kikapcsolhatatlanul megy a tévé (mármint telekép), és egész nap hurrá-optimizmusról szólnak a hírek: mert egyre jobban teljesít a gazdaság, évről évre javuló tendenciáról tanúskodnak az életszínvonal és a termelés mutatói, szorgos kezek alatt ég a munka a gyárakban. Egy világot, mely 3 részre szakadt: Óceánia, Kelet-Ázsia és Eurázsia tartományokra, és valakivel mindig háborúzni kell.
Képzeljünk el egy közeget, ahol minden csupa szürkeség. Ahol kérdezni nem lehet. Ahol a Nagy Testvér akaratát feltételek nélkül el kell fogadni és végrehajtani. Akkor is, ha értelmetlen. Akkor is, ha ellentmondásos (azaz duplagondol). Lássuk meg a kort, ahol élet-halál ura a Párt. Ahol folyamatos az összeesküvéstől való félelem. És ahol a saját embertársaink, szeretteink (!) csípőből „elgőzösítenek”, ha gondolatbűnt követünk el. Mert gondolkodni bűn. A legnagyobb bűn. Orwell 1948-ban írt regénye a színház műfaji meghatározása szerint disztópia. Az előadást megtekintve azonban mindenki maga döntse el, mennyire elképzelt és mennyire valóságos az akkori, címe szerint 1984-re vetített jövőkép ma, 2020-ban.
Annyira szép, ahogy a szemünk előtt zajlik a hírhamisítás: a negatív, vagy a Párt számára kellemetlenné váló hírek (és emberek) feljavítása, utólagos korrekciója, visszamenőleges hatályú megsemmisítése, törlése. Az engedelmes pártkatonák talán félelemből, talán elvakultságból végrehajtják az egymásnak ellentmondó utasításokat is. Mindig változik, hogy éppen kivel állunk hadban, kik vagyunk, mihez képest határozzuk meg magunkat. Ami állandó és a rendszer működéséhez elengedhetetlen: az ellenség. Az sem probléma, ha időnként helyet cserél egymással a legfontosabb szövetségesünk és legádázabb ellenségünk. Azonban bármennyire is hű próbál maradni valaki a rendszerhez, bármikor maga is kellemetlenné, ellenséggé válhat. Mert az összeesküvés feltételezése folyamatosan jelen van ebben a világban. És aki ma a Párt kegyeltje, holnap már elgőzösíthetik. Persze a hétköznapjait élni próbáló, alkalmazkodó egyén, a szürke kisegér próbál láthatatlannak maradni és minden utasítást betartva vegetálni csupán azért, hogy élhessen, azaz létezhessen. Mégis, amikor az egyén a saját közvetlen életében, közegében, szerettei körében szembesül a megsemmisítéssel, már semmi biztonságot nem érezhet. Ez a Nagy Testvér világa.
Mert a cél a kiszámíthatatlan káosz fenntartása. A hatalom maga. A megfélemlítésen alapuló, feltétel nélkül elfogadandó rendszer vak szolgálata kérdések nélkül. Gondolkodni tilos, sőt, a legnagyobb bűn. És nem csak a gondolatokat, de az azok kifejezését szolgáló szavakat is minden erővel pusztítani kell. Minek használjuk például a „rossz” szót, ha ezt úgy is lehet mondani: „nem jó”?
A Szegedi Nemzeti Színház legújabb bemutatója aktualizáltan, frissen tárja elénk a regény világát. A frissítés persze nem a történetre vonatkozik, az sajnos a maga eredetiségében is húsba vágóan mainak és aktuálisnak tűnik napjainkban. A frissesség inkább azon érhető tetten, ahogy például a szereplők már digitális eszközökkel adják ki a parancsot emberek megsemmisítésére, hírek átírására, élet és halál uralására. Minden más változatlan. Épp ezért tekinthető ez a darab ma, 2020-ban Magyarországon egy óriási felkiáltójelnek.
Ma, amikor a színházak félelmetes erők szorításában küzdenek a túlélésért, mert vírus van, mert a félelem miatt nézőszám-csökkenés és elmaradó előadások vannak, pénzelvonás- és a kegyeltek számára történő átcsoportosítás van, az ország legnagyobb tradíciókkal rendelkező színművész-képző intézményének bedarálása és leuralása van. A kultúra, a művészet, a színház ezekre kell, hogy reflektáljon. És nem tud mást tenni, mint egyre hangosabbá és erőteljesebbé válni. Ez a leghatásosabb eszköz a színház kezében arra, hogy riadót fújjon: 1984 szelleme már megérkezett, vagy talán ami még szomorúbb: el sem ment innen.
És ott, a nézőtéren ülve ráismerünk a saját mindennapjainkra, amikből a színházba menekülünk, és amibe az álló vastapsot követően visszatérünk. A színház művészi eszközökkel mozgósít: erősen, plasztikusan a közönség arcába tolja, hogy nagyon nagy gáz van. Megpróbálja menteni a maradék gondolkodó embert. Az bizonyos, hogy ez a közönség Orwell világában csak egy elgőzösítendő massza. Persze legyinthetünk és mondhatjuk: ez a világ sosem válik valósággá. De ha visszagondolunk a 20. század totalitárius rendszereire, nem kell túl élénk fantázia a hasonlóság felismeréséhez. Ha kellő figyelemmel bevonódunk a darabba és észrevesszük az egyre erősebben dübörgő gazdaság képét és a felfelé törő mutatókat, meghalljuk a családvédelmi akcióterv sikerét, vagy épp felismerjük a darabban minden rosszért felelőssé tett Goldstein-féle ellenállás szította összeesküvést a rendszer ellen, melyet civilek irányítanak, hát nem kevés gyomrossal élhetjük át az előadás perceit. Az összeesküvés, a gondolkodó ember, mint a rendszer ellensége, a gyengeségek megtalálása és az annak mentén történő ellehetetlenítés ugyanúgy ismerős lehet a korábbi rezsimekből, ahogy manapság a szemünk előtt zajló egyetem-szétzúzás, vagy könyvek nyilvános ledarálása. És persze a mindennapok szerves részévé vált közösségi program, a „Két perc gyűlölet”, mely a társadalom egyetlen lehetősége arra, hogy a felgyűlt feszültséget adekvát formában próbálja levezetni – tévesen. És minél hangosabban, látványosabban gyűlölködik valaki, annál kevésbé lesz gyanús és nem kívánatos a Párt számára. Hangulatában a jelenséget egy focimeccshez tudnám hasonlítani Magyaror…bocsánat, Oceánia egyik csillogó stadionjában. Közben lehet diadalittasan szotyit köpköd…..azaz Győzelem gin-t inni.
Merre tartunk? A kultúra, a szellemi élet, a könyvek, a gondolkodás elpusztítása folyamatban van. Ha ez így megy és mehet, vajon mi tartja vissza a Nagy Testvért az emberek elgőzösítésétől? Az egyetlen remény a kiútra a megélt szerelem lehet. De azt is csak tilosban és titokban. Hiszen Orwell világában a szerelem szintén bűn, nő és férfi egymástól nem akarhat egyebet, mint utódot nemzeni érzelmek, vágyak és szenvedély nélkül, csupán egy céllal: biztosítani a vakhitű pártkatonák utánpótlását. Aztán ezek a gyerekek gondolatbűnnel vádolják meg a saját szüleiket, akiket aztán elevenen égetnek el a párthűség jegyében.
A főhőst alakító Winston Smith (Rétfalvi Tamás) egyetlen kapaszkodója Julia (Ágoston Katalin) és az összes bűn, amit a tilosban, titokban kettesben megélnek. A letűnt szépségek, az elpusztított emlékek újraélése a megmentett, régi korra emlékeztető tárgyakkal berendezett búvóhelyükön. Még azon az áron is vállalják légyottjaikat, hogy tudják: ők már halottak. Élni akarnak ebben az élhetetlen világban még akkor is, ha az életükkel fizetnek érte. Olyan ellentmondás ez, ami a rendszer egészére jellemző: az önmagáért való káosz, a Párt és a Nagy Testvér oltárán feláldozott egyéni szabadság és élet. Abban a rendszerben, melynek jelmondata közismert és nyíltan vállalt:
„A háború: Béke
A szabadság: Szolgaság
A tudatlanság: Erő”
Winston számára életre szóló teher a saját gyermekkora, testvére és anyja emléke. Az, hogy neki az ő haláluk árán kellett tovább élnie. Ő volt az erős, a túlélésre programozott. És mint ilyen, minden erejével azt szeretné, ha ez az élet normális lenne. Kötelessége élni. Próbál alkalmazkodni a rendszerhez, de ehhez a beteg, elfajzott, rendkívül szűk és kiváltságos réteg számára hasznot hajtó őrülethez nem lehet. És nem is kell. Mert hisz a szabadságban: a lelkiismeret, a gondolat és gondolkodás szabadságában. A szépségben, szerelemben és művészetben. Ám elköveti azt a végzetes hibát, hogy a rendszer legfőbb fenntartójával, O’Brien-nel (Alföldi Róbert) szövetkezik, aki elhitette vele, hogy valójában az ellenállást támogatja. O’Brien az első pillanattól manipulálja, becsapja, átveri és a végletekig kihasználja Winston-t, és azt a maradék pár embert, akik hisznek a változásban. És itt nem áll meg. Bevallja, hogy az ellenállás maga is csak egy, a rendszer által kitalált jelenség. Kitalált az ellenség, és kitalált az egész Goldstein-sztori, annak alapművével együtt, melyet O’Brien maga írt. Megsemmisítő precizitásáról tesz tanúbizonyságot.
A besúgók, pártkatonák minden pillanatban, minden mozzanatban, az egész életben jelen vannak. Teljesen lefedik az emberek létezését, nem lehet kikapcsolni őket, sem menekülni előlük. Aki mégis megpróbálja, halálra van ítélve. És nem akárhogyan. Mielőtt a halálos ítéletet végrehajtják, előtte még módszeresen megkínozzák az ellenállókat. Erről szól a hírhedt 101-es szoba. A hely, ahol egyénre szabottan mindenkit a legsötétebb félelmével szembesítenek, aki oda bekerül. A Nagy Testvér addig folytatja az ember megreccsentését, amíg eléri, hogy már senki ne tudja, ki a szövetséges és ki az ellenség, és szolgalélekkel elfogadja bárki, hogy 2×2 öttel egyenlő, ha a Párt ezt tartja kívánatosnak.
Kérdezhetnénk naivan persze, hogy hova vezethet egy ilyen rendszer? A válaszhoz elegendő kinyitni a történelem tankönyveket és újraolvasni a 20. századról szóló fejezeteket. Aztán körülnézni ma a világban. Bőséges munícióul szolgálnak kis hazánk történései, de kitekinthetünk bátran Európára, vagy a világ távolabbi tájaira is. A színház nem tesz mást, mint vészjelet küld. Persze remélhetünk, hogy ezúttal más lesz a dolgok kimenetele, de ez rajtunk is múlik.
A Szegedi Nemzeti Színház ezzel a szereposztással és bemutatóval felrobbantotta a nézőteret. Az álló vastaps borítékolható volt. Nem csak az elragadó színészi játék és a rendkívül frissé tett történet, de a látványos, zenés-táncos elemekben bővelkedő, monumentális, összművészeti produkció miatt is. Horgas Ádám rendezése zseniális, plasztikus, színháztörténeti jelentőségű. Olyan sikergyanús darabot vitt színpadra, amely a következő minimum 5 évadban egészen biztosan teltházat varázsol az egyébként csodálatos és szemet gyönyörködtető teátrumba. Horgas nem csak a rendezésért, de az előadás zenéjéért is felel, mely hátborzongató profizmussal támogatja a színdarab nyomasztó hangulatát. Külön kiemelném még Horgas Pétert, aki a díszletért, valamint Bujdosó Nórát, aki a jelmezekért felel ebben a bonyolult, rendkívül sok szereplővel operáló darabban.
Rétfalvi Tamást és Alföldi Róbertet katartikus élmény újra egy színpadon látni. Az Átrium legelső, és leghosszabb ideig játszott produkciójában, Martin McDonagh Vaknyugat c. előadásában láttam őket először együtt játszani. Most kicsit messzebb, a gyönyörű Szeged városába kell értük elzarándokolni, de jó érzés volt látni, hogy a városban jeles eseményként várták az estét. Nagy reményeket fűzök hozzá, hogy valamilyen formában a budapesti közönség számára is látható lesz majd a produkció, melynek fényes jövőt remélek.
És hogy mi adhat mégis reményt? Az, ami Winston számára is az utókorra tekintve, a közönséghez szólva: „Látlak Téged. Látlak Titeket”. A darab világával ellentétben, és a vírus ellenére még mindig van színház. És a színházban még bemutathatják az előadást. És telt házzal. Még (vagy már) annyi gondolatbűnöző van kis hazánkban, hogy talán nincs elegendő kapacitás az elgőzösítésre. Winston szavai ma is szólnak az utókorhoz, és van, aki meghallja és tovább is adja. Mert a jelenért, és a jövőért már mi felelünk!
„Lombos gesztenyefák alatt
Eladtál s eladtalak;
Mi itt s ők ott nyugszanak
Lombos gesztenyefák alatt.”
Szereplők:
Winston Smith – Rétfalvi Tamás
Julia, Anya – Ágoston Katalin
O’Brien – Alföldi Róbert
Charrington, Rutherford – Szegezdi Róbert
Charrington asszony, Parsons asszony, Pincérnő – Tánczos Adrienn
Katharine, Énekes, Parsons lány – Csorba Kata
Tillotson – Borovics Tamás
Syme – Ágoston Péter
Mary – Menczel Andrea
Parsons, Parsons fiú – Gömöri Krisztián
Jones, Gondolatrendőr 1 – Bánvölgyi Tamás
Aaronson, Gondolatrendőr 2, Hóhér – Szívós László
Ampleforth, Martin – Krausz Gergő
Rendező: Horgas Ádám
Fotó: Szabó Luca
(Forrás: Szegedi Nemzeti Színház Facebook oldal)
(Forrás: Szegedi Nemzeti Színház Facebook oldal)
[pvcp_1]
