Shakespeare III. Richárd-ját elővenni a színházban legalább olyan erős felkiáltójel, mint a legutóbbi írásomban említett 1984-et. Ráadásul sikerült a két előadást egyazon hétvégén megtekintenem, az élmény nem pusztán katartikus, de sokkolt is egyszersmind. Matei Vişniec művét ezúttal a Szkéné tűzte műsorára.
Önmagában a Richárd anyaga számos ponton ismerős és aktuális lehet manapság. Azonban ez az előadás nem csupán a Shakespeare-drámát idézi meg, hanem egy kort is, amikor a hatalom, a Párt tűzzel-vassal, fanatikusan üldözi az ínyére nem való, kényes műveket. Miért pont ezt a darabot kell elővenni, amikor annyi mást is írt Shakespeare? Valami hasonló kérdés ma is megfogalmazódik a hangadók oldalán. Miért kell ilyen erős, tűpontos és kifejező darabokhoz nyúlni, pláne aktualizálni, amikor a remény színházát is lehetne csinálni? Rómeó és Júliát, vagy Szentivánéji álmot például. Szóval azt a bizonyos másmilyen színházat, amiről mostanában sokat hallunk.
A sztálini diktatúra idején a főhős, a valóban létezett Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálmaként jelenik meg a III. Richárd megrendezésének összes kínlódása. Az a lélektani küzdelem érdekelt a leginkább az előadásban, ami az alkotói szabadságra vágyó művész lelkében dúl. És az a teljes ellehetetlenítés, ahogy a kétszínű hatalom szépen, lassan és módszeresen rátekeredik, cenzúrázza, ajánlásokat fogalmaz meg, majd megfojtva összeroppantja. A legalattomosabb az egészben az, hogy nem egyszeri, megsemmisítő támadást intéz a Párt a gondolkodó ember ellen. Lassan zárja el a csapokat és kiszivattyúzza a levegőt úgy, hogy az áldozat minél inkább érezze saját kiúttalanságát a teremtett helyzetből.
Ebben a közegben kísérhetjük figyelemmel az egyre feszültebb próbafolyamatot. Az alapmű ismerete nem hátrány. Nem csak tartalma, de gondolatisága miatt is szükséges, hogy a néző tudja, miért annyira elviselhetetlen az ellehetetlenítés ebben a konkrét helyzetben. A kínzás a darab elején erős felütés, majd következik a rendező Meyerhold-ot alakító Mucsi Zoltán szenvedése, kínlódása. Miközben ő a III. Richárd előadást akarja kínkeservesen megszülni és egyre távolabb kerül ettől, ezzel párhuzamosan állapotos felesége (Bánfalvi Eszter) túlhordja gyermeküket, aki ebben a világban szintén nem akar megszületni. Több szálon bújik elő a kor abnormalitása, embertelensége, élhetetlensége és értéktelensége. Mindaz, ami korlátozza az embert abban, hogy ember legyen, emberhez méltón élhessen. A szabadság, méltóság, gondolkodás és művészet ellen totális háborút hirdeti a Fővezér (Fodor Tamás), aki persze rendre maga is megjelenik a színen. Személyesen eleinte egész barátságos, sőt, Meyerhold művészetét elismerő figurának mutatja magát. Hát persze: ismerd meg a vélt ellenséged, mielőtt végleg megsemmisíted. Régi és ismerős dinamika, és mennyire aktuális manapság ugyebár…
Közben a Párt minden követ megmozgat a főhős megtörésére. Mindenki félni kezd körülötte. A III. Richárdot alakító Nagypál Gábor ugyanúgy óvatosságra próbálja inteni a rendezőt, ahogy Meyerhold felesége is, aki a közös gyermekük iránt érzett felelősségtől vezérelve elégedettebb lenne azzal, ha a férje befogná a száját. Csakhogy a művészember nem ilyen. Nem tud megalkuvó lenni. Sem kompromisszumosan rendezni. Újra és újra nekifut a nagy munkának, pozitív hőst csinál III. Richárdból, cserélgeti a jelmezeket, minden végletet bejár az archaizálótól az ultramodernig. Ám folyamatosan falakba ütközik. Mindeközben észleli, hogy már a saját családja is próbálja behálózni és manipulálni őt a Párt nyomására.
Persze adódnak mosolyt kiváltó jelenetek is a darabban, főként Fodor Tamásnak köszönhetően, aki az anyát, az apát, a csecsemőt és Sztálint is játssza. Közben végig ott van velünk az a nyomasztó súly, ahogy meg kell próbálni lavírozni a hatalom elvárásainak útvesztőjében. Igazodni kellene, de az egy gondolkodó művész számára nem járható út, a teljes meghasonulással lenne egyenlő. Ha pedig ezt nem vállalja, halálos veszély leselkedik nem csak rá, de családjára, társulatára és gyakorlatilag mindenkire, aki bármilyen módon hozzá köthető. Mert előbb-utóbb mindenki nemkívánatossá válik, aki nem szolgálja ki feltételek nélkül és szolgalelkűen a hatalom megkérdőjelezhetetlen akaratát.
Olyan kultúrát kell csinálni, amilyet a Párt akar. Olyan szereplőkkel, amilyet ők akarnak. Azok érvényesüljenek, akik ezt az akaratot fújják. Minden eltérés, gondolat, friss szellem, kritika, tükör és más hang tiltólistás. Mert idegen érdekeket szolgál. Mert nem a miénk.
Azok a színházak és társulatok, akik a jelen helyzetben a legkiszolgáltatottabbak és potenciálisan veszélyben vannak az alkotói szabadság és az alkotás lehetőségének tekintetében, most a leghangosabbak. Nem alkusznak meg. Nem darálhatók be. Nem fognak igazodni. Nem lesznek udvari kobzosok.
De miért ekkora baj ez? Teltházas nézőteret ők tudnak produkálni. Minden mostoha körülmény ellenére keményen dolgoznak, és a nézők velük vannak. Miért kell ezt tűzzel-vassal irtani? – kérdezgetem magamtól, magamban. Közben címkék hasítanak az elmémbe, úgy mint cenzúra, 3T, Nagy Testvér, kompromisszumok, az életben maradás lehetőségének keresése, az utolsó leheletig való küzdés, elkerülendő a teljes kivéreztetést.
A Fővezér és sleppje alapvetően teljesen félreérti Meyerhold indíttatásait. A betiltást, megsemmisítést nem motiválja más, mint a maguk teremtette világ szerves részét képező és mindent átszövő paranoia, ami a rendszer éltetőit ugyanúgy folyamatos félelemben tartja, mint az elszenvedőit. A kulcsot, és egyben a darab egyik központi megfejtését abban a kérdésben látom, hogy miért is csinált a rendező pozitív hőst Richárdból? Nem volt ebben semmi aktuálpolitika, sem szándékos támadás, sem ellenállói mozgósítás, vagy áskálódás. Meyerhold nem vizsgált mást, mint az önmagában és önmagáért való gonoszságot. Ideológiáktól mentesen. Ezt akarta színpadra tenni, és ebbe igyekeztek az elvtársak minden rendszerellenességet és bomlasztást belelátni. Épp egy beszélgetésen hangzott el a minap a Szkénében A halottember utolsó előadása után, hogy a művészt nem az érdekli, hogy valami helyes-e vagy sem. Nem ezt vizsgálja. Az érdekli, hogy amit csinál, az igaz legyen! Izgalmas látni, hogy az igaz színház mennyi kíváncsi nézőt, és mennyi ellenségeskedést kiáltó, önmagát, pozícióját, koncát és hatalmát féltő pártkatonát képes mozgósítani. És nem csak Sztálin korában.
Mucsi Zoltán és Nagypál Gábor drámai kettőse megkapó a színpadon. Mindketten bámulatosan hozzák karakterüket. Szerepük nehéz, súlyos és szemmel láthatóan élvezik a hatalmas és folyamatos koncentrációt igénylő, bonyolult feladatot. Fodor Tamás ezerarcú, minden szerepében hiteles és szerethető figura. Játékos, humoros, vagy épp velőtrázóan komor, ha a pillanat úgy kívánja. Kaszás Gergő börtönőre számomra a koncon marakodó vakhitű pártkatona tökéletes megtestesülése. Ahogyan azzal henceg, hogy milyen magasra emelte őt a rendező ellenében a szerepe szerint saját buta korlátoltsága csupán azért, mert feltétel nélkül kiszolgálja a hatalmat. A hatalmat, melynek pont ilyen engedelmes kiskutyákra van szüksége. Cserébe élni hagyják. Vagyis vegetálni a szellemi ürességben, saját észre sem vett korlátai között. Megláttam benne a ma kívánatos magyar ember prototípusát. Megijedtem tőle.
Szikszai Rémusz rendezése nagyot szólt a Szkéné színpadán. Az előadást csordultig telt nézőtér előtt mutatták be, szűnni nem akaró taps kíséretében. És talán ez a legfontosabb. A magas nézőszám és az elismerő taps pontosan kifejezi az igaz színház létjogosultságát. Bár Meyerhold nem élte túl a sötétség pusztítását, a színházak felébredtek és hangosak. A nézők pedig jönnek, mert értik. És érzik.
„De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük –
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.”
Fotó: Szkéné
[pvcp_1]
