Vallomás – One on one színházi élmény 30 percben

Spread the love

Hogy a forma, vagy a tartalom fontos-e egy színházi produkciónál, arról hosszú vitákat lehet folytatni. Ha azonban mindkettő szokatlan, egyedi, rendhagyó, titokzatos és izgalmas, az garantáltan maradandó élményt nyújt a nézőnek. Igen, egyes szám első személyben. Mert van egy történet, egy vallomás, ami csak Neked szól.

Képzeld el: valaki felkeres azzal, hogy van egy közös történetetek a múltból, amire ő nagyon is emlékszik. És Veled kapcsolatos. A részese vagy. És ő tartozik Neked egy vallomással, amit mindenképp el szeretne mondani, el kell, hogy meséljen Neked.

„El akarok mondani neked valamit. Illetve el kell mondanom. Régen történt, de nagyon is jelen van. Kell, hogy tudd. Mi történik akkor, ha a múltból előkerül egy történet, amire már nem is emlékszünk, vagy amit egyszerűen a szőnyeg alá söpörtünk. Kell, hogy tudjuk? Megváltozik tőle minden vagy bármi is? Egy 30 perces beszélgetés egyedül csak veled, egy vallomás csak neked.”

Nos, szerintem minimum felkelti az ember érdeklődését ez a néhány sor. És aztán elkezdek kutatni, keresgélni itt-ott, mi lehet ez a mi nagy, közös titkunk. Ám sehol nem találok kapaszkodót. Megpróbálok a színháznál is puhatolózni, hogy mégis mi ez az egész, mire készüljek. De továbbra is rejtély övezi ennek a néhány mondatnak minden további rétegét. Segítséget nem kapok. A kíváncsiság azonban csak nő bennem.

Annyit tudok, hogy valaki vár egy színházteremben Budán, fél órát beszélni akar velem, de csak velem. Nincsenek ott más nézők, csak mi ketten leszünk. Azért ez nem egy szokványos színházi forma, azt gondolom. Ahogy közeleg a kitűzött este, egyre izgatottabb vagyok, úrrá lesz rajtam egyfajta nyomasztó kíváncsiság, némi félelemmel vegyülve. Erőt veszek magamon. Elhatározom, hogy bármi is lesz, nyitottan, mindenre felkészülve fogok érkezni, és majd nem lehet rajtam fogást találni. Azon agyaltam, hogy mennyire lesz például interaktív ez a négyszemközti találkozás egy rejtélyes idegennel, aki egyébként 30 éve nagyon közelről ismer már engem? És mi a fenét akar tőlem?

De mindez nem elég. A megbeszélt találkozás előtt két nappal ő, ez a titokzatos idegen ismét megkeresett. Csak azért, hogy biztosan ott legyek, és tudjam: ő várni fog engem.

Hát így érkeztem meg a Jurányi házba. Felsétáltam az emeletre, és némi várakozás után beléptem azon a bizonyos ajtón. Félhomály, egy asztal, két szék, két pohár víz, és egy számomra ismeretlen alak, egy Alexis nevű figura.

Belekezdünk, bár az első pillanattól kezdve figyelem, kell-e beszélnem, várhatók-e csavarok, mi lehet a titkunk nyitja, mivel akarja kiugrasztani a nyulat a bokorból? A szívélyes köszöntés után valóban beszélgetni kezdünk, és mivel én teljes nyitottsággal készültem, nem könnyítettem meg a dolgát: nem dőltem hátra amolyan jófiúsan és nem hallgattam csendben. Kapva kaptam minden alkalmon, amikor lehetőségem volt az interakcióra és én is beszéltem, amennyit csak tudtam.

Amiről beszéltünk, az viszont csak ránk tartozik. Néhány apróságot azért elárulok, bíztatva mindenkit, hogy bátran vágjon bele ebbe a kalandba, mert feledhetetlen kétszemélyes színházi élményben lesz része! Tudni kell, hogy nem feltétel az interaktivitás. Alexis akkor is vezeti a beszélgetést, ha a néző nem tud, vagy nem akar megszólalni. Bár nem hiszem, hogy gátlásos néző vállalkozna erre a színházi bungee jumpingra, és ez nagy kár. A magam részéről csak bátorítani tudom a félénkebbeket is, hogy ugorjanak fejest ebbe a beszélgetésbe.

A témát illetően a személyes benyomásomon utólag magam is mosolyogtam. Mivel tényleg nagyon nyitottan készültem, így sokkal kevésbé sokkoltak az elhangzottak, mint amire számítottam. Számomra keményebb, megrázóbb történetre, beszélgetésre készültem annál, mint amire végül sor került. De ez semmit nem vont le az este értékéből. Viszont az is igaz, hogy az utolsó pillanatig nem tudtam, mire fog kifutni ez az egész. Sőt, ahogy egyre mélyebbre ástunk, teljesen más irányba kezdtem gondolkodni, mint amire végül kilyukadtunk. A beszélgetés valódi szándéka és apropója egészen a záró percekig rejtve maradt előttem.

Azt azért tudni kell, hogy bár én szinte megkönnyebbüléssel fogadtam a végkifejletet, a nézői reakciók ettől függetlenül szélsőségesen és kiszámíthatatlanul különbözőek lehetnek (!!!) Ez nem kis kockázat a színész számára sem. Utólag kérdezősködtem mások reakcióiról, és van, akit egészen felzaklat, lesokkol, ami ott történik annál az asztalnál. Nyilván egy konkrét történetről van szó, melybe bevonja a színész a nézőt. És kb 20% improvizáció valóban fellelhető az egyébként valóságon alapuló sztoriban, a történet valamennyire mégis kötött. Fontos, hogy igazán azok számára lehet meghökkentő, sokkoló és erős hatású ez az este, akik a 80-as években már felnőtt éveiket élték, öntudatuk teljes birtokában. De ennél többet nem segítek. Tessék megnézni, az élmény egyszeri és megismételhetetlen lesz, a hatás, a katarzis pedig egyénenként eltérő, így nincs két ugyanolyan távozás abból a teremből…

Köszönöm Alexis Latham-nek és a Scallabouche Színháznak a felejthetetlen élményt. És azt, hogy 30 év után fény derült egy nagy titokra, és ráirányították a figyelmemet az őszinteség és a bűnbocsánat erejére, fontosságára!

Fotó: Scallabouche Theatre Company

Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük