Love Letters – egy beteljesületlen szerelem története

Spread the love

Folytatom a szerelem kevésbé szirupos vagy negédes oldalának elemzését a Centrál Színház rendhagyó vállalkozásának, a Love Letters című színművének bemutatásával. A darab különlegessége, hogy minden estén más színészpárossal kerül színpadra, egy párossal pedig csak egyszer látható, így –hasonlóan az Átrium Fehér nyuszi, vörös nyuszi c. előadásához– minden este egyszeri és megismételhetetlen élményt nyújt. Nekem volt szerencsém a Balsai Móni – Alföldi Róbert kettőssel megnézni az előadást.

A történet formailag végtelenül egyszerű, tartalmilag annál kevésbé. Egy nő és egy férfi egész életen, pontosabban ötven éven át tartó levelezését látjuk. Kapcsolatuk –ha lehet annak nevezni– még gyerekkorukban kezdődik. Aztán szépen cseperednek, felnőnek, sodorja őket az élet ide is, oda is, de valahogy végül mindig egymásnál kötnek ki – még ha sok esetben csak levélváltások formájában is. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, amit ez a két ember csinál egymással, a Trojka Színházi Társulás Silence book című darabjának kezdő mondata jut az eszembe Kulka János szájából: „Ezek teljesen hülyék.”

Hiszen mi is történik velük? Még kisgyerekként melegednek össze, hasonlóan zűrös családi hátterük elől egymáshoz menekülnek. A kisgyermeki csíntevéseket és játszásból elkövetett bolondozásokat követik később a kamaszkor szárnybontogatásai, kísérletei önmaguk, majd egymás felfedezésére. Figyelemmel kísérjük, ahogy felébred bennük a vágy, az ösztön, a megismerés, az érdeklődés. Kezdik nevükön nevezni a dolgokat. Ahogy pedig idősödnek, a gyermeki őszinteségből kimondott „szeretlek” helyét egyre inkább átveszi a forró kása kerülgetése, a játszadozás, játszmázás. A történet valódi szomorúsága, hogy bár telnek az évek és idősödnek, a játszmázásból nem nőnek ki. Kapcsolatuk elakad egy ponton annak ellenére, hogy hol az egyik, hol a másik többet akar. Az időzítéssel azonban szinte mindig problémájuk van: sosem érzik ugyanakkor ugyanazt. De elveszíteni sem akarják egymást. Azt is érzik, hogy viszonyuk túlmutat a barátság keretein. Se veled, se nélküled. Hm, ismerős?!

Felnőve aztán mindkettőjük személyisége kiforr. Egymással azonban képtelenek arra, hogy közösen megfejlődjenek valami nagyon fontosat. Már-már komikus, ahogy újra és újra párhuzamos irányba áll a két egyenes, melyeknek már rég metszeniük kellett volna egymást, egyazon vonalként haladva tovább. Ez adja meg a történet fájdalmát is. Mert egész életükben ott voltak egymásnak. De a szó szoros értelmében eljátszották minden esélyüket. Bár újra és újra összesodorja őket az élet, és a levelezés néhány személyes találkozással is kiegészül, de már túl későn. Mivel folyton cukkolják egymást, féltékenykednek, meg merem kockáztatni, versengenek egymással, így hibát hibára halmoznak. Levelezésük bizonyos pontokon megszakad. Ilyenkor egymásra várnak, de közben el is sodorja őket egymástól az élet. Előbb a nő, majd a férfi alapít családot. Ez már az a pont, ahol megérzik: kezdenek végérvényesen és visszafordíthatatlanul lemaradni egymásról. De nem törődnek bele. A féltékenységi játszmákat és nagy csendeket végül újabb levelek törik meg, csak közben olyan élethelyzetet alakítanak ki maguk körül, ami paradox módon egyre távolabb löki őket egymástól.

És boldogtalanok egymás nélkül. Néhány lopott éjszaka jut nekik csupán, az is diszkréten, titokban, az éj leple alatt, a lebukás veszélyének folyamatosan kitéve. Így aztán elmondható, hogy teljességgel és igazán sosem lettek egymáséi, pedig egész életükben összetartoztak! Közös történetük minden esetre furcsa kettősséget vált ki a nézőből érzelmileg: egyfelől fájdalmat, hiszen odavannak egymásért, valamiért mégsem sikerül nekik, amire mindketten vágynak. Másfelől dühöt, mert erről csak és kizárólag ők ketten tehetnek.

Talán fel kellett volna vállalni egymást. Talán nem kellett volna túltolni a hatalmi harcokat. Talán elég lett volna kevesebb játék és több hús-vér valóság. Talán csak egy kis bátorság hiányzott. Másfelől az is dühítő, hogy mindketten más párt választanak, akikkel családot is alapítanak, és ez párjaikkal szemben kissé igazságtalan, és finoman szólva nem fair. Talán az sem véletlen, hogy mindkettőjük házassága tönkremegy. De a veszteségek itt még nem érnek véget.

Érdekes megvizsgálni, hogy honnan indultak és hová jutottak. Melissa viszonylagos jómódban élt, és levelezésük, személyes találkozásaik alkalmával nem kevésszer szóvá is tette a férfinek, hogy gazdagabb nála. Sejthető, hogy az ilyen odaszúrások nem igazán tesznek jót a férfi önbecsülésének. De Andy kitartó. Karriert épít, keményen dolgozik, sikert sikerre halmoz. Mire pályája csúcsára ér, a nő addigra leépül: hatalmába keríti az alkohol és szétzúz maga körül mindent: jólétet, jövőt, vagyont, családot. A libikóka megfordul. És sajnos elkerülhetetlen a tragikus vég…

A nézőben nem marad más kérdés, mint a miért? Miért akkor ismerjük fel a valaha volt nagyszerű lehetőséget, amikor már késő? Miért akkor fogalmazzuk meg az érzéseinket a másik iránt, amikor az már nincs? Miért áldozzuk fel a boldogság lehetőségét az életen át tartó játszmák oltárán? Miért nem vállaljuk az érzéseinket, hibáinkat, félelmeinket, vágyainkat egymás iránt? Miért utólag mantrázzuk, hogy „mi lett volna, ha…”? Az előadás nem ad válaszokat. Mert az előadás maga a válasz. Plasztikus és kőkemény tanulság Melissa és Andy majdnem-története. Megrázó, tömény és sűrített példaként tolja az arcunkba, hogy igen, képesek vagyunk az egész életünket elszúrni a meg nem hozott döntésekkel, félelmekkel, gátlásokkal, ki nem mondott szavakkal, meg nem élt érzelmekkel és ostoba játszmákkal. Az egész életen át tartó hódítás azért nem menő, mert elmegy közben az élet.

Balsai Móni végtelenül szerethető, izgatott bájjal, Alföldi Róbert a higgadt nagymenők kimértségével száguld végig Melissa és Andy közös történetén (már amennyire lehet higgadtan kezelni férfiként olyasféle női mondatokat, hogy „egész életemben olyan voltál nekem, mintha a bátyám lennél”). Andy helyesen állapítja meg, hogy Melissa szélsőségesebben élte meg az érzelmeket, csapongó volt kissé. A férfi viszont –néhány kilengéstől eltekintve- egyenletes szerelem-hőfokon égett. Talán ezért nem találkozott a két láng. Talán ebből következett a folyamatos sakkozás, hogy ki mit akar valójában, mi mit jelent. Talán nem kellett volna kimondani azokat a megsemmisítő mondatokat. De ők folyamatosan a másik gondolatait olvasva a következő lehetséges lépéseket, majd a várt lépések elmaradásának okát kutatták két levél között magukba roskadva ahelyett, hogy felvállalták volna egymást és megküzdöttek volna együtt a világgal, a szerelem halhatatlanná tévő erejével a szívükben. Talán vissza kellett volna találni ahhoz a valaha megvolt gyermeki őszinteséghez, ahhoz a „szeretlek”-hez…

A fájdalmasan romantikus történet azt minden esetre egyértelműen megüzeni, hogyan NE csináld a szerelmet, ha boldog akarsz lenni. Éppen ezért fontos tanulságokkal szolgál, és meg merem kockáztatni, hogy képes megmenteni egy szakítás szélén álló kapcsolatot. Párkapcsolati válság esetére terápiás jelleggel, minden más esetben gondolatébresztőként és tanmeseként ajánlom mindenkinek, hogy élje át ezt a levélben szerelmeskedős estét. Utána otthon édesebb lesz összebújni… 🙂

Fotó: Tomhauser Fotó

Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük