Látszatélet – 360 fokos társadalom-átvilágítás

  •  
  •  

Mundruczó Kornél rendezői zsenije ezúttal is kettő az egyben élménnyel ajándékozta meg a nézőket: színházzal és filmmel. Sőt, egy színdarabon belül két különböző (valahol mégis összekapcsolódó) történettel. Határozott társadalomszemlélete egyedi technikai bravúrokkal társul. A nézőtéren helyet foglalva már keresni kezdtem a támpontokat: a színpadból semmi nem látszott, mindössze egy hatalmas fehér vászon fogadja az előadásra érkezőket a térben. Éltem a gyanúperrel, hogy valami rendhagyó készül.

Nem csalódtam. A fények elsötétedésével filmrészletet vetítenek a vászonra. Egy megtört, meggyötört asszonyt látunk, aki mesélni kezdi élete történetét. A háttérben ütött-kopott, ódon bútorokkal berendezett kis lakás. A kamera mögött pedig a kérdező: a végrehajtó, aki azért jött, hogy kilakoltassa Ruszó Lőrincnét (Monori Lili). A végrehajtó Sudár Mihály (Rába Roland) a felvételen nem látható, csak a hangját halljuk. Ahogy ezerszer is elmondja, hogy a közüzemi elmaradások miatt mi fog itt történni. Az asszony persze tiltakozik, terel, fogásokat keres, menekül, de a sötét alak eleinte kérlelhetetlennek tűnik. És elhangzik sok, magyar ügyfélszolgálatról unos-untig ismerős üres duma a szájából, mint pl: „de hát küldtünk SMS-t, meg levelet is”. Persze, nem ajánlva. A nő azzal védekezik, hogy a nem ajánlott leveleket eleve ki sem bontja, a telefonhoz pedig nem ért. A kezdeti vita után Ruszó részletezi az élettörténetét: hogyan indult, hogy lett szerelmes, hogyan vándorolt egyik helyről a másikra, egyre rosszabb és rosszabb körülmények közé. A férje halott. És van egy fia, Ruszó Szilveszter (Jéger Zsombor), aki elhagyta az országot, később az is kiderül, miért.

Körülbelül az előadás első 25 percét teszi ki ez a filmrészlet, mely a történet elmesélése mellett azért is megindító hatású, mert extra közeli képekkel operál: annyira ráközelít az asszony arcára, hogy élesen láthatóvá válnak egy meggyötört, megtépázott élet ráncai, a kisírt szem, a folyamatos megoldáskeresés reménytelensége, a magára hagyottság, segítség nélküliség és a kitaszítottság. Mégis talpon marad: élni akar, élnie kell. Joga van élni!

A vászon felgördül, és kirajzolódik a tér: a lelakott kis szoba, amit eddig csak a film homályos hátterében láttunk. A beszélgetés folytatódik. Közben a végrehajtó kezdeti határozott kérlelhetetlensége csitulni látszik. Csak ül, hallgatja az asszonyt és gondolkodik: magába néz. Ebből csak időnként zökken ki, például, amikor előveszi az elemózsiáját és enni kezd a lakásban. Vagy amikor a kollégái sürgetik telefonon, mert ők már végeztek az aznapi feladatukkal. A zord lelkét megenyhítő pont mégis az, amikor a nő a családja széteséséről beszél, túl minden nehézségen és megpróbáltatáson. A férje és gyereke kapcsolatának megromlását, a gyerek külföldre szakadását meséli el, majd azt, ahogyan a férje gyakorlatilag az emiatt érzett bűntudatba halt bele. És szinte csak zárójelben a megannyi csapás után megemlíti, a történések ilyen láncolatának talán köze van a család roma származásához is. Mire Ruszónéból minden fájdalom kiszakad, maga is rosszul lesz. Olyannyira, hogy a végrehajtó kénytelen mentőt hívni. És itt kap ismét szemet szúró reflektorfényt a rögmagyar valóság egy újabb szelete: legkevesebb 76 perc, mire talán van némi esély arra, hogy érkezzen egy mentő.

A magára maradtak, a társadalom perifériájára szorultak tragédiája ez a történet. Amit valahogy sem a többi ember, sem a döntéshozók nem akarnak látni. Átsiklunk felette, legyintünk. Pedig élnek ilyen körülmények között emberek, teljes kilátástalanságban. Ez az igazi látszatélet: nem is élet, csupán létezés. Ahol nem maradt más cél, mint túlélni az egyik napot a másik után. Amikor már semmi más nem működik, csak az életösztön. Ám egy idő után a reményvesztettség valamit végképp és visszavonhatatlanul eltör az emberben. És ha nem fizikai elgyengülésben, vagy betegségben, akkor a lelki fájdalomban lelik sokan a vesztüket. Elgondolkodtató, hogy egy kicsinyke országban hogy fér meg ennyi szélsőség, kegyetlen nemtörődömség, szociális érzéketlenség. Hogyan sorolják be újra a társadalmat osztályokba, ahol a leggazdagabbak egyre csak híznak, a legszegényebbekről pedig lemond egy ország. Ahol vezető szájból elhangozhat az „akinek semmije nincs…”

Ruszóné történetének mesélése látványban is zseniális aláfestést kap: a színpad elején, a korábbi fehér vászon helyett esőszerű, porlasztott vízfüggöny kezd működni, s a látványos vízsugáron álmok, emlékek, az asszony fiának sorsa elevenedik meg filmszerűen. A fiúé, aki külföldön férfiprostituáltként tengődik, és egy szállodai szobában fékezhetetlen indulat lesz úrrá rajta, amikor a vele lévő nő felfedi a fiú cigány származását.

Az igazi látványtechnikai bravúr azonban csak ezután következik: az első történet szereplői eltűnnek a színről, majd Mundruczó a szó legszorosabb értelmében kiforgatja a szobát a négy sarkából. Körülbelül 15 perc leforgása alatt a kocka alakú színpad elindul a tengelye körül, és leír egy teljes kört a nézők szeme láttára. Forgószínpad a javából! Ez alatt a szoba berendezési tárgyai, aprók és nagyok egyaránt elszabadulnak, minden megindul, lepotyog, nagy zajjal szabadesésbe kezd. A gravitáció mindent visz. Mosógéptől evőeszközig minden potyog, elrepül minden irányba, nagy robajjal mozdul egyik saroktól a másikig, majd vissza. Ilyen, amikor az élet összeomlik. Kormányozhatatlan hajó. A kiváló díszlet egyébként Ágh Márton munkája.

A 360 fokos fordulat után a tér visszaáll eredeti állapotába azzal a különbséggel, hogy immár teljes a felfordulás. A szerény, ódon hajlék most már totálisan kaotikus és rendetlen is. Ebbe a közegbe érkeznek meg a darabban elmesélt második történet szereplői. A már ismert végrehajtó, aki kiadni készül a romos lakást egy fiatal anyának, Fenyvesi Veronikának (Láng Annamária / Péterfy Bori) és fiának, Harcos Jónásnak (Kozma Dáriusz). Áram hol van, hol nincs. A készséges végrehajtó felhívja a figyelmet arra, hogy az áramvételezés meg van oldva okosba’, a villanyóra nem pörög. (Ezen a ponton azért megemlíteném a párhuzamot, hogy az első történetben Ruszónéhez ugyanez a végrehajtó közüzemi tartozás miatt kopogtatott be, tehát az „okos” megoldás valahol mégis csalfa egy kicsit…) A nyomasztó, rendetlen, elhagyott és elhanyagolt tér és a szemmel láthatóan csinos, igényes anyuka látványa groteszk kettősséggel hat. A jelenetben a nő beszél, a fia hallgat. Bár az anya teljesen össze van törve és kilátástalannak látja a helyzetüket, gyengeségét nem mutathatja a fia előtt. Ezért folyamatosan beszél hozzá, mesét olvas, nyugtatja, és próbál valami egészen kis pozitívumot, kapaszkodót láttatni a reménytelen helyzetükben. Hamar fény derül rá, hogy a nő menekül, kényszerből cselekszik és kénytelen magát ebben a rendetlen lyukban meghúzni a gyerekével. Egy bántalmazó kapcsolatból szabadult ki ugyanis. A bántalmazó férfit nem ismerjük meg, csak kettejük kommunikációját a színpad két szélére vetített chat üzenetváltásokból. A férfi mindenáron újra találkozni akar a nővel. És hogy mennyire vak tud lenni a szerelem, vagy a kötődés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy némi unszolás után a nő végül rászánja magát a találkozóra. Gyerekét a lakásban egyedül hátrahagyva elindul, és ezzel el is tűnik a szemünk elől.

A zárójelenet egy nagy, súlyos találkozás. Ruszóné fia hazatér, betoppan a lakásba, és szembe találja magát a kisfiúval, Harcos Jónással. Egy darabig értetlenül bámulják egymást, majd a kisfiú szólal meg: a te anyukád lakott itt, aki meghalt? Szilveszter ugyanis ekkor tudja meg, hogy későn érkezett.  A záró képsort ismét a leereszkedő, és a színpadot teljes terjedelmében eltakaró vászonra vetített film adja meg: Szilveszter szamurájkardot tart a kezében, majd a képen feliratozva elevenítik fel a 2005-ös, Mortimer ügyként elhíresült brutális történetet, melynek sértettje egy fiatal roma fiú volt. Eleinte rasszista indíttatású támadásról szóltak a hírek. Aztán kiderült: az elkövető maga is roma volt.

Vége. Lehet felkelni a székből, elindulni a színpad előtti, vízben álló, a felfordult lakásból kipotyogó kacatoktól hemzsegő téren keresztül haza. És gondolkodni.

Szereplők:

Ruszó Lőrincné: MONORI Lili

Sudár Mihály: RÁBA Roland

Fenyvesi Veronika: LÁNG Annamária / PÉTERFY Bori

Ruszó Szilveszter: JÉGER Zsombor

Harcos Jónás: KOZMA Dáriusz

Rendező: Mundruczó Kornél

Fotó: Proton Színház

Mundruczó Kornél/Proton Színház: Látszatélet

  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük