A színház veszélyes hely. Ez a kulcsmondat többször is elhangzik a Rózsavölgyi Szalon új bemutatójában. Aki szereti a színházat és sokat gondolkodik azon: vajon milyen lehet a színészek élete a színfalak mögött, mennyiben másak magánemberként, mint színpadi sztárként, milyen szokásaik lehetnek, milyen családi- és emberi kapcsolatokban léteznek, szóval milyen emberek valójában, azoknak igazi csemege ez az egyszerre szórakoztató, mégis mély mondanivalót hordozó darab.
Egy színész-dinasztia egymáshoz sodort életébe, mindennapjaiba, színpadi- magán-, és családi életébe nyerünk bepillantást ezen az estén. A központi szereplő a dinasztia középső tagja, az anya, Györgyi Anna. Negyvenes, kissé már megkopott színésznő, aki A Nagy Szerepre vágyik, mindent és mindenkit alárendelve ennek. Annyira akarja a sikert, az elismerést, a rivaldafényt, a sztárolást, a dicsőséget, hogy eme vágya minden más létezőt és érezhetőt elvakít, semmissé tesz, felülír. Képtelen szétválasztani magán- és színpadi életét, ebbe az állapotába pedig teljes mentális, érzelmi, szellemi valójában belefárad, megtörik, pszichéje megsérül. Amit nem csak ő, de családja, főként fia szenved meg. A nő azzal próbál élvonalban és a lapok címoldalán maradni, hogy időről időre bejelenti visszavonulását és izgatottan várja a reakciókat a nagy hírre. Újabb visszavonulásának közlése után azonban ismét egy nagy karakter talál rá: a Lear királyban játszhat. Nem is akárhogy! A Szalon közönsége extraként színházat kap a színházban, rögtön az előadás elején. A színháznak saját tízparancsolata van. Ennek első pontja a mobiltelefonok kikapcsolása. És bár az előadások előtt a játszóhelyek nem győzik erre a legváltozatosabb formában, egyértelműen felhívni a figyelmet, időről időre mégis akad néző, aki megfeledkezik erről, így egészen kínos pillanatokban képes megcsörrenni a mobil. Az ínyencségekért színházba járó néző tekintete ilyenkor azonnal a színészekre tapad: vajon mit tesznek? Magam is sokféle megoldást láttam a színpadon színészektől: van, aki nem vesz róla tudomást, van, akit szemmel láthatóan bosszant, összezavar, sőt, adott esetben rövid időre még a szerepéből kiejteni is képes. És van Mallory, aki megmutatja, azt, ahogyan a legszívesebben reagálna a színész a nézői bunkóságra. Mert a Rózsavölgyi nézőterén bizony megcsörrent a mobil. Györgyi Anna pedig tevőlegesen reagál shakespeare-i monológjának megszakítására, miközben a nézők arcára is kiül a megvetés nézőtársuk iránt, és hangot is adnak nemtetszésüknek.
Hazaérve aztán kezdődik az este kiértékelése: hogy sikerült a fellépés, milyen volt a közönség, de leginkább: milyen kritikákkal jelentkezik a másnapi sajtó? Pattanásig feszült idegekkel hallgat minden megnyilvánulást, ami nem ajnározás és dicsőítés. Felrobban, ha bármi nem tetszik a kritikusoknak. Hiszen ő tökéletes, megismételhetetlen, és senki nem érhet a nyomába. A színészek talán legnagyobb démona a nárcizmus. Aki ezt a pályát választja, az vagy eteti, vagy éppen legyőzni akarja ezt a démont, de az bizonyos, hogy mindnyájuknak dolga van vele. Terápiás mesterség ez. Hiszen mi kell ahhoz, hogy valaki igazán jól és hitelesen űzhesse? A profi nem eljátssza, hanem megéli a szerepeit. Vagyis: nem álarcot húz, hanem estéről estére ő valóban az a szereplő, az a karakter, az az ember, akit a színpadon alakít. Ehhez a saját életében meg kell keresnie azokat a tapasztalatokat, múltbéli történéseket, melyek révén megélte a karakter érzelem- és gondolatvilágát, és erre kell felfűznie az egész lényét aznap este sok száz- vagy ezer néző előtt. Hogy ettől Mallory, vagy bármely, fanatikus színész képes becsavarodni, nem is csoda. Mégis: ezek a színészek válnak halhatatlanná, hitelessé és önazonossá, szerethetővé és elismertté. Vagyis mi nézők, ha nem is tudatosan, de szeretetünkért cserébe azt várjuk a színésztől, hogy zsigerelje ki magát a végtelenségig, feszüljön fel a keresztre és áldozza fel magát. Húsvétot várunk minden este, halált és feltámadást. Aztán a taps után hazaengedjük kedvenceinket. Hogy otthon mi történik velük, azzal nem igazán törődünk, ez a darab pedig pont a színházon kívüli életüket mutatja be. Bár ez sem igaz teljesen, mert az előadásban otthon is folytatódik a színház. Saját életükben sem képesek levetkőzni színészi létüket. Szerepeket játszanak, nem képesek elvonatkoztatni hivatásuktól. Ami talán nem is baj, mert ha ez sikerülne, felmerülhetne akár a skizofrénia gyanúja is.
Ha ez nem lenne elég, az asszony otthonába bekopogtat apja, Edward (Gálvölgyi János), aki hasonlóan fanatikus (és nem mellesleg alkoholista) színészként, szembesíti azzal, hogy mindenét elveszítette, örökségét eltékozolta, otthona sincs már, és ugyan meghúzhatja-e magát Mallory-nál? Aki persze az apja fia: versenyezhetnek azon, kinek volt több házassága, melyikük tudja egyáltalán összeszámolni, képesek-e legalább leltárba venni korábbi kapcsolataikat. Hol humorral, hol iróniával, de végig egyenletes szarkazmussal zrikálják egymást, megy az adok-kapok. Igazi olaszos család ez. Ahol elbújva, a dinasztia legfiatalabb tagjaként lapul szép csendben Mallory fia, Christian (Csiby Gergely). A fiú, aki anyja személyi titkáraként funkcionál. Aki keresztnevén szólítja az anyját. Aki maga is színésznek indult, de néhány fájdalmas és egyben rejtélyes törés eltántorította a hivatás gyakorlásától. Igaz, elég saját felmenőire, azok egymáshoz való viszonyára tekintenie ahhoz, hogy magabiztosan tudhassa: milyen NEM akar lenni. A nagy kérdés Christian számára inkább az: ki az, aki lenni szeretne? Miben tehetséges ő? Mi az ő útja, hivatása, sorsa, végzete? És vajon képes lehet-e ebben a nyomasztó, felmenői örökös elsőbbségét tápláló helyzetben valaha is rájönni erre?
Az események láncolatát bonyolítja csak, ahogy Mallory felviszi otthonába hódolóját, a saját fia korabeli férfit (Kovács Máté), akinek egy alkoholmámoros pillanatban oda is adja magát, majd másnap ijedten szembesül tettével, de addigra a férfi már belehabarodik, szinte levakarhatatlanul a nő életének része akar lenni. Közben Edward sem rest: lánya bosszantására ő is szerepet vállal a Lear királyban, hogy ezzel is az agyára mehessen, revansot vegyen. Üde színfoltként belibben a korántsem egyszerű család életébe a multifunkciós fiatal nő Bajor Lili megformálásában, aki kezdetben Edward segítője, gondozója, szerep-összeolvasója, barátja, később Mallory asszisztenseként tevékenykedik. Aki külső szemmel nézi és kezeli egy megátalkodott színész-család mindennapi életének gondját-baját, örömét és bánatát. Aki besétál ebbe a labirintusba, de Ariadné fonalával a kezében csodásan feltalálja magát és egy percig sem téved el. Tanácsokat ad és fogad, szót ért mindenkivel, ami lássuk be: cseppet sem egyszerű feladat!
Edward és Christian beszélgetése szolgál talán a legtöbb tanulsággal. A legidősebb és legifjabb nemzedék diskurzusát látva ismerjük fel, hogy a szeretet sokféleképpen megnyilvánulhat. Hogy anya és nagyapa már nem fognak változni, örökké cukkolni fogják egymást, versengenek, ironizálnak, míg élnek. Hogy mennyire fájdalmas a „Szeretlek” szóra azt kapni válaszul: „Tudom”. Hogy az embert gyökeresen megváltoztatni nem lehet, csak elfogadni. Attól, hogy valaki nem úgy szeret, ahogy elvárjuk, még nagyon is szerethet. Ebben a harsányan zajos, rohanó közegben kevés tere van a meghitt beszélgetéseknek és a gyengédségnek. De ettől még szeretik egymást. A maguk módján. Sajátosan. Christian számára ez lehet a legnagyobb tanulság. Hiszen ő egész életében villámhárítóként működött anyja és nagyapja között. Megszokta az elnyomást, alapvetés számára, hogy nincs saját élete, és ezt szinte észre sem veszi. A nagyapjával folytatott utolsó beszélgetés azonban ráébreszti: saját életéért ő maga a felelős, ahogy azért is, hogy kezdje el végre élni azt! Keresse meg magában a színészt és ásson le addig a pontig, míg képes visszaemlékezni: mikor és hol érezte utoljára önazonosnak magát. És ha megtalálja (márpedig megtalálja): térjen vissza oda, és onnan folytassa az életét!
Látni kell, hogy a zrikálás, az adok-kapok sem tarthat örökké. Mi sem jelzi ezt jobban, mint Edward szívrohama. Melyről először a saját lánya sem hiszi el, hogy valós. Azt gondolja, apja ismét csak szerepet játszik, rá akar ijeszteni, ízetlen tréfát űz vele. Sajnos azonban a probléma nagyon is valós, ezzel nem sokkal később mindnyájuknak szembesülnie kell. És nem mindig találnak egymásra a szerelmesek, és nincs mindig happy end. Még a színházban sem.
Pazar és szenvedélyes színészi játék elevenedik meg az előadásban. Gálvölgyi Jánost színpadon látni eleve kiváltság. Az pedig, hogy valóban három generáció színészei tündökölnek a darabban, külön varázslatos. A „Nagy Öreg” zrikáló partnere a csodálatos Györgyi Anna, társaik pedig a legújabb színésznemzedék. Bajor Lili az a lány, aki képes a szemével mosolyogni, tündököl a színpadon. Egyben megható is, hogy Gálvölgyi egykori legendás harcostársának, Bajor Imrének a lányával áll most a mindent jelentő deszkákon. Csiby Gergely a fiú szerepében remekül alakítja a két tűz közt őrlődő, elnyomott, békítő és útkereső fiatal karaktert. Kovács Máté pedig egyre több előadásban játszik Budapesten, a szerepek és jellemek széles tárházát alakítja meggyőző hitelességgel.
Az előadás próbafolyamatáról a Rózsavölgyi Szalon rendszeresen hírt adott. Érezhető volt, hogy nagy szeretet-közösségben készült a darab, és ez az egymás iránti mély szeretet és tisztelet a végeredményen is tetten érhető. Izgalmas, megmosolyogtató és pörgős előadás született sok-sok nevetéssel. Dicső Dániel rendezése olyan mélyrétegeket is boncolgat, melyeket bárki átültethet a saját életére, családjára. A könnyed komédia mögött mélyebb, komoly tartalom is felfedezhető, így széles spektrumon mozoghat, amit hazaviszünk belőle. Ahogy a szeretetnek is ezernyi színe és árnyalata van. Azon azért lehet dolgozni, hogy tudatosan szeressünk. Ne csak úgy, ahogy mi jónak érezzük, hanem úgy is, hogy a szeretett személynél célba érjen és valóban érezhesse: fontos nekünk. Amíg élünk, nem késő elkezdeni.
Szereplők:
Györgyi Anna
Gálvölgyi János
Csiby Gergely
Bajor Lili
Kovács Máté
Fotó: Szokodi Bea
[pvcp_1]
