Ezen az estén három ember történetét ismerhetjük meg. Viszonyulást. Monológokat és párbeszédeket, reakciókat és átnézést egymáson. A szél járásával együtt változó kapcsolódásokat. Szövetkezést és szembeszállást. Beletörődést, dühöt, önérzetet, elveket, vagy épp azok feladását.
Adott egy romos ház, melyben egy testvérpár él: Mick (Pál András) és Aston (László Zsolt). Aston egy éjjel megment egy hajléktalan férfit, Daviest (Schneider Zoltán) egy kocsmai verekedéstől. Itt kapcsolódik be a harmadik fél a történetbe. A darab azzal kezdődik, hogy Aston és Davies megérkeznek a házba. Davies-nek be nem áll a szája, Aston csendben hallgatja. Közben szinte zavarba ejtő bőséggel halmozza el újdonsült ismerősét: megosztja vele az életterét, maradásra bírja, szállást, és még pénzt is ad neki. Davies gyanakvással, kétkedve fogadja a sok jót. Legalábbis eleinte. Berendezkedik az új helyén és elkezdi magát otthon érezni. Egészen addig, míg feltűnik a színen Aston öccse, Mick. Találkozásuk hűvös és zavaros: egyik sem tudja, hogy kerül oda a másik és egyáltalán kicsoda. Aztán lassan mindenki megismeri egymást. Különleges, hogy Mick és Aston nagyon rövid ideig tartózkodik egyszerre a térben. Vagy az egyik, vagy a másik rohan el ügyet intézni, alig kommunikál a testvérpár egymással. Furcsa mód a vendég az, aki végig jelen van. És egyre természetesebb számára az ott tartózkodás. Olyannyira, hogy már nem elégszik meg azzal, amit gyakorlatilag teljesen ingyen és felebaráti szeretetből kap. Egy idő után szinte követelőzni kezd. Öntudatosan, néha egészen ingerülten. Az a fajta ember, akit ha felsegítenek, hajlamos hamar elfelejteni, honnan jött és mit köszönhet a pártfogójának. Aztán már nem átall feszültséget is szítani a testvérek között. Mószerol, megpróbálja kijátszani a fivéreket egymás ellen. A saját nagyobb hasznát szem előtt tartva keveri folyton a lapokat. De még ezzel együtt is inkább szánalmat, mint ellenszenvet vált ki a nézőből. Hiszen mégis egy lecsúszott alak, van épp elég baja.
Ebben a darabban nem a cselekmény a lényeges. Minthogy az szinte nincs is. Sokkal inkább a mélyrétegek. A romos ház és lakói sorsa. A lelkek romjai. Keveset tudunk meg a szereplők életéről, múltjáról. Honnan jöttek, hogyan kerültek erre a helyre, hová tartanak. Tartanak-e egyáltalán valamerre? Közös bennük, hogy mindannyian folyamatosan terveket szőnek. Álmodoznak. Mindhárman elakadtak. Valahogy nem tudják a terveket, álmokat és vágyakat tettekre váltani. Tétovák, esetlenek, kiszolgáltatottak. Elvannak saját kis világukban. Tekinthetjük őket különcnek (avagy koloncnak?) is. Számkivetettnek, leszakadónak, perifériára sodródónak. És segítség nélkülinek.
Drámai sorsok ezek. Nem is élnek igazán, csak léteznek. Némi remény, csodára nyitottság pislákol még a lelkükben. Valami ott belül hajtja őket. De azt nem tudják megfogni, mi ez a valami, és mi az irány. Sodródnak. Apró rutin cselekedeteik bűvkörében élik napjaikat. Próbálnak értelmet találni az életüknek, ami nem igazán sikerül. Viszont nem adják fel. Legalábbis nem könnyen. Az, hogy különféleképpen keresztezik egymás életútját -hol egyetértéssel, hol dühvel- legalább annyit segít rajtuk, hogy történik velük valami. Ha lehet a nyomort komfortzónának nevezni, valamelyest ebből próbálnak kimozdulni. Vagy ha ki nem is mozdulnak, sorstársat találnak egymásban. Lényegében azonos helyzettel, krízissel küzdenek. És mindhárman más formáját választják a megküzdésnek. Igaz, látványos eredmény nélkül. De legalább a remény megmarad számukra, hogy nincsenek egyedül egy adott helyzetben, és talán tanulhatnak is egymástól valamit. Az együtt élés, egymás elfogadása, elviselése, alkalmazkodás tekintetében legalábbis. Bár ez sem megy valami fényesen.
Pillanatnyi céljaik kötődnek az életterükhöz, a házhoz. Aston folyamatosan rendezkedik benne. Mindenféle kacatot összegyűjt, a szobában gondosan helyet keres a rengeteg ócska holminak. Élete két részre osztható: kacatok beszerzése és kacatok elhelyezése a lakásban. Van egy dédelgetett, újra és újra megjelenő terve: a sufni elkészítése. Bár állandóan beszél róla, mégsem tesz egy konkrét lépést sem a megvalósítás felé vezető úton. Csak pakol és pakol. László Zsolt ámulatba ejtően sokat túrázik és cipekedik a színpadon.
Mick inkább a ház többi részével van elfoglalva. Azokkal a helyiségekkel, melyek lakatlanok (leszámítva a szomszédokat). Ezeket fel kellene újítani, de neki a számos érdekeltsége és elfoglaltsága mellett (melyekről szintén semmit nem tudunk meg) nincs ideje erre. A felújítás elvégzésében oroszlánrészt szánna Astonnak, gyakorlatilag ezért is engedi, hogy nála lakjon. Aston azonban szemlátomást nem kezd neki a munkának. Így Davies érkezése a testvérek szemében ugyanazzal a megoldással kecsegtet: szükség van a házban egy gondnokra. Egymástól függetlenül és a másik tudta nélkül mindketten felkérik Davies-t a feladat ellátására. Ő készségesen el is vállalja. De nem végez el semmilyen munkát. Később aztán számos feszültség és félreértés forrása lesz az, hogy a megbízás részletes feltételeit nem egyeztették. Olyan nem éppen elhanyagolható paramétereket, mint pl. a pontos feladat, vagy a díjazás. Ez nem csak értetlenséget, de feszültséget is szül. Megoldást azonban nem. Marad minden úgy, ahogy van. A víz csepegése, kopogása, a romos ház, és a három kisiklott sors. Mindezt remekül támogatja a színpadkép: pókhálós, csövekkel és kacatokkal teli szoba, az idő múlását és a változás halogatását jelképező vízcseppek. Na meg Buddha.
Konkrét élettörténeteiket nem igazán ismerjük meg, egy-egy kiragadott momentum azonban igen hangsúlyossá válik. A legszembetűnőbben talán Aston esetében. Belassultsága, odafigyeléssel kapcsolatos problémái, elvontsága érthetőbbé válik, amikor kiderül, hogy elektrosokknak vetették alá korábban. Addig minden zavaros volt, látott dolgokat, hallucinált. Aztán a „terápia” után ez megszűnt, s ezzel együtt lelkének, lényének és emberi mivoltának egy darabja is odalett. De most már nyugodt minden. László Zsolt remekül hozza az esetlen figurát. Kissé gyermeki. Nem érti a körülötte lévő világot. Próbál célt találni, de csak sodródik. Nyájasságában mégis van valami végtelenül emberi és szerethető. Igazán csak akkor áll ki magáért és válik erélyessé, amikor már nagyon meg akar szabadulni Davies-től.
Aston kiszámíthatatlan figura: egyik pillanatról a másikra változik át spanoskodóból agresszorba és vissza. Instabil személyiség, nem egy ideális barát. Róla annyit tudunk meg, hogy gyárban dolgozott, most meg rengeteg intéznivalója van, és alig győzi menedzselni a semmit. Pál András remekel a szerepben: karakterének része, hogy rendkívül gyorsan kell irdatlan mennyiségű szöveget elhadarnia a színpadon. És nem hibázik. Bravúrosan alakít. Testvérével kapcsolatban megfogalmaz ugyan némi kritikát, de amikor Davies nagy egyetértéssel csatlakozik bátyja ekézéséhez, azonnal felháborodik, kikéri magának és megvédi Astont. Hiszen milyen alapon is konspirál és szítja a feszültséget Davies?
Davies a csavargók mintapéldánya. A semmiből tart a semmibe. Bár tesz utalásokat arra, hogy ő valaha nagyon piacképes volt úgy a munkában, mint a nőkkel kapcsolatban. Szélkakas természete miatt azonban egyáltalán nem lehet eldönteni, mikor mond igazat, és mond-e egyáltalán. Tervekből nála sincs hiány. El akar menni a papírjaiért (már tíz éve), de mindig úgy dönt: majd holnap. Valaha volt legnagyobb cselekedete talán a nevének megváltoztatása. Gondolkodása erősen negatív, mindig talál más hibást a sorsának kedvezőtlen alakulásáért. Lehet az munkahely, az időjárás, a feketék, az arabok… Állandóan van egy külső valami, amin zsörtölődhet, és ráfoghatja minden baját. De változtatni, na azt nem… Eközben nagyon öntudatos, az önérzete a helyzetében indokoltnál erősebben működik. Talán ez a túlélési stratégiája. Ez teszi lehetővé, hogy végül már követelőzik, nem éri be akármivel. Vendégként formál jogot olyan dolgokra, amikhez nincs köze. Viszont egyre inkább eltávolodik attól, hogy a kapott segítségért legalább hálás legyen.
Az Alföldi Róbert rendezte előadás -bár nem cselekménydús- mégis remek lenyomatát adja a társadalmi számkivetettségnek. Periférián élők sorsát boncolgatja. Azokét, akikkel senki nem foglalkozik. Akiknek még a közterületen élést is megtiltják. Nincstelenekét, szegényekét, elakadtakét. De nem rossz emberek ők. Ki az elfojtást, ki a majdnem feladást, ki a dühben kitörést választja nyomora enyhítésére. (Ez utóbbi miatt az előadás vége felé a rendezői jobb oldalon az első sorokban ülő nézők kapnak némi védőfelszerelést is…)
Külső segítség hőseink számára nincs. Megértés, elfogadás, tolerancia is egyre kevésbé. Élnek, léteznek, és talán csak ennyi. Magukra maradtak. Csak önmagukra –esetleg egymásra- számíthatnak, és talán reményre, de ez sajnos vajmi kevés. A társadalom lesüti a szemét, kikerüli, átlépi őket. A hajléktalanokat, szegényeket, sorsukra hagyottakat, lecsúszottakat. A történet cselekménye a lelkekben zajlik. Egy lelketlen világ pusztításáról és az ebből eredő megnyomorítottságról mesél. És a legyintésről: nem a mi problémánk. Akinek nincs semmije, az annyit is ér?
[pvcp_1]
