Mi történt Vegasban – ősbemutató a Centrál Színházban

  •  
  •  

Egészen véletlenül alakult úgy, hogy a Radnóti Színház A gondnok előadása után néztem meg a Mi történt Vegasban bemutatóját. A történetben ugyan nem, de az alaphelyzetben felfedeztem párhuzamokat a két darab között. A legfontosabb talán, hogy mindkét anyag három ember történetét meséli el. Három ember kapcsolódását egy térben. Nem csak az alaptörténet fontos (sőt, az szinte mellékes), sokkal inkább a mögöttes lélektan. Ami a háttérben összekapcsolja a szereplőket. Ahogy hatnak egymásra, ütköznek, formálódnak, alkalmazkodnak, közös megoldást keresnek. Hogy találnak-e, az már más kérdés…

A Mi történt Vegasban témája látszólag végtelenül egyszerű. Adott a világklasszis író, John D’Agata (László Zsolt), aki hosszú idő után ismét egy igencsak figyelemre méltó anyaggal jelentkezik. Ez kelti fel egy nívós magazin főszerkesztőnőjének, Emily Penrose-nak (Balsai Móni) a figyelmét. Nagyon akarja a sztorit. Dolgozott már D’Agata-val, számára az író neve garancia a minőségre. Emily egy pályakezdő újságírót, Jim Fingal-t (Rada Bálint) bíz meg azzal a feladattal, hogy az író esszéjében szereplő tények valóságtartalmát ellenőrizze és validálja, hogy minden pontos, hiteles legyen. Mindezt csupán néhány napos határidővel.

Ez eddig sima ügy lenne. A bonyodalom azzal kezdődik, amikor a fiatal újságíró megkezdi oknyomozó tevékenységét és hamar rádöbben: az anyagban szereplő tények tartalmaznak pontatlanságokat. Ez a vonulat száguld végig a darabon. Kezdetben szinte bosszantó, hogy apró, jelentéktelennek tűnő, a nagy egész szempontjából marginális dolgokon kezd a fiú piszmogni. Eleinte még abszurd komédiának is tekinthetnénk a darabot. Lassan azonban kibontakozik, hogy rengeteg apróság nem stimmel. És hogy a három ember három nagyon eltérő módon viszonyul az egész helyzethez. Közös bennük, hogy mindhárman a végsőkig ragaszkodnak álláspontjukhoz és elképzelésükhöz. A szerkesztőnő a magazinba vetett megingathatatlan bizalomhoz, a fiatal újságíró a tények megkérdőjelezhetetlen pontosságához, az író pedig magához a történethez, amit letett az asztalra. Hogy lesz ebből szintézis?

Az igazi összecsapás valójában nem az anyagról, hanem a szereplők viszonyulásáról szól. Az íráshoz, az elveikhez. A múltjukhoz, a sebeikhez és sérüléseikhez és ezek kivetüléséhez. Az író esszéje zseniális. Bár a téma, ami feldolgoz, meglehetősen szomorú: egy fiatal öngyilkosságát dolgozza fel, aki egy kaszinó tetejéről leugorva vetett véget az életének, 350 métert zuhanva a mélybe. A terjedelem mindössze 15 oldal, Fingal mégis több mint 100 oldal pontosítást és kérdést vet fel. Hogyan lehetséges ez?

D’Agata és Fingal a mérleg két serpenyője, őket próbálja Emily egyensúlyban tartani. Hatalmas zsonglőri feladat ez, mert a mérleg nyelve hol erre, hol arra billen. Miközben számtalan érzelem és indulat is elszabadul. Ami egyben a humor és a dráma forrása is a történetben. A cselekmény fő sodra mellett fokozatosan bontakozik ki a szereplők egyéni sorsa is. Bár részleteiben egyik hős életét sem ismerjük meg, csak 1-1 szeletet, ami az adott helyzetben előtérbe kerül. Amit keresztként hordoznak, és ami hozzájárul ahhoz a lehetetlen szituációhoz, amibe együtt kerültek. És amiből keresik a kiutat, a megoldást. Vajon találnak közös nevezőt?

D’Agata erős személyiség, szarkasztikus humorral megáldva. A zöldfülű újságírót, ha akarná, megehetné reggelire. Legalábbis a történet első felében. Irodalmi, művészi alkotásként tekint az írására. A történet egészére figyel végig, és ha az írói szabadság megkívánja, változtat részeken. Úgymond nagyvonalúan bánik a tényekkel, de mindezt az alkotói szárnyalás eszközének tekinti. Egyéni terhéről a monológja árulkodik: sikeres íróként a visszavonulást választotta a vidéki élet nyugalmába, szülőházába. Pedig adott lenne a pezsgés számára a világ színes forgatagában. Ő mégis a Las Vegas-i remete sorsát választja. Talán nem függetlenül attól, hogy elvesztette az édesanyját. Emily-re –aki szintén határozott személyiség- egyenrangú partnerként tekint. A fiatal újságíró férfit viszont ahol csak tudja, ekézi, kineveti. És néha keményen beszél vele. Főleg, amikor a történet kapcsán Fingal nem érti: mi visz rá egy fiatal gyereket, hogy önkezével vessen véget az életének. D’Agata világosítja fel, hogy kortól függetlenül kerülhet az ember olyan helyzetbe, amikor az élet annyira gyötrelmes, fájó és kiúttalan, hogy már a halál is csak megváltás lehet. László Zsolt erős karaktert formál meg D’Agata szerepében. Cinikus humora sokszor hoz mosolyt a nézőtérre, alapvetően mégis a drámai, komoly énjét használja, hanyag lezserséggel vegyítve. Megírta a sztorit, és nem igazán foglalkozik a felfordulással, ami kialakult körülötte. Ő elvégezte a munkát, a többiek marakodjanak csak, ha akarnak. Amikor viszont a változtatás szükségessége merül fel az anyaggal kapcsolatban, nem enged. Megvédi a munkáját, ragaszkodik az eredeti alkotáshoz. És egyébként is, ne akarjon már egy kezdő újságíró belepiszkálni az esszéjébe.

Fingal friss diplomásként, karrierjének az elején kapja meg első nagy feladatát. Bizonyítani akar. Szinte görcsösen. Nagyítóval nézi át és vizsgálja meg a kapott anyagot. Egyre intenzívebben mélyül el benne, szinte fanatikussá válik. Ha nem talál választ a kérdéseire a nyomozati / orvosi dokumentumokban, útra kel és személyesen látogat meg minden érintett, vagy említett helyszínt, és semmi nem kerüli el a figyelmét. Betegesen maximalista, a realitás talajától jócskán elrugaszkodó nyomozást folytat még apróságok tekintetében is. A lényeg a részletekben rejlik, de ennyire? A legnagyobb jellemváltozást nála figyelhetjük meg a történetben. Ő járja be a leghosszabb utat egységnyi idő alatt (mert a határidő terhe is nyomja a vállát). Félénk kis fiúként fog neki a munkának. Idővel viszont egyre bátrabbá válik, szembeszáll D’Agatával, elhagyja a kezdeti alázatos meghunyászkodást. Végül már szabályosan kiosztja az írót. Megtanul kiállni magáért. Az elveiért, az igazáért. Kiderül, hogy zsenge kora ellenére ő is élt már át kemény időszakokat, hordozza a maga veszteségeit. Sajnos ez nem korfüggő. Rada Bálint csodásan hozza egy személyiség alakulását. Ahogy a szinte a levegővétel miatt is elnézést kérő kisfiú lassan önmagáért kiálló határozott férfivá érik. Sok embernek egy ekkora változás megfejlődésére egy egész élet sem elég – neki másfél óra alatt sikerült, ami elismerésre méltó színészi teljesítmény.

Emily pedig a kérlelhetetlen menedzser. Hideg, mint a jégcsap. A lényegre szorítkozik. Irodájában a mellébeszélésnek nincs helye. Folyamatosan dolgozik, alig néz fel a notebook-jából, vagy a telefonjából. Munkamániás és maximalista. Tisztában van a vezető magazin hírnevének megvédéséhez, növeléséhez kapcsolódó felelősségével. Azzal, hogy meg kell őriznie az újsága iránti olvasói bizalmat. Ezért tévedésnek helye nincs. Kérlelhetetlensége és ridegsége mögött mégis megbújik a sérült ember. Az asztalán van egy bekeretezett kép. Amitől el tud érzékenyülni. Ami eszébe juttat valamit, ami emlékezteti az önzésére. Balsai Móni hitelesen alakítja a keménykezű főnököt, aki minden helyzetben megoldást keres, és mindig van tartalék B terve. Szerepe szerint a munka az élete, igazi workaholic.

Vajon létezik-e közös nevezője három ennyire eltérő szempontrendszernek? Zöld ágra tudnak-e vergődni a történet szereplői? Ráadásul ilyen rövid idő alatt. Megjelenhet-e végül az írás? És ki mit visz haza ebből a kevéske együtt töltött időből?

Ujj Mészáros Károly rendezése egyszerre szórakoztató és tanulságos. Ki- és be is kapcsolja a nézőt. Lebilincselően izgalmas történet, kiváló zenei megoldásokkal. A határidő közeledtével együtt izgulunk a szereplőkkel, és kíváncsian várjuk a végkifejletet. Ami nem kiszámítható és nem közhelyes. Az előadás számos tanulságot hordoz a mindennapokra. Az életünk csupa történetből áll össze. Rajtunk áll, hogy alakítjuk ezeket a történeteket. Mert egyszer mindenki életében eljön a végső határidő… Érdemes figyelni rá, hogy addig mivel írjuk tele életünk lapjait.

Fotó: Horváth Judit


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük