Ismét egy különleges színházi élmény részese lehettem a Trojka Színházi Társulásnak köszönhetően. A darab szerzője Sipos Vera, rendezője Soós Attila, egyik főszereplője Kulka János. Neveik számomra önmagában garanciát jelentettek arra, hogy fantasztikus élményt fog nyújtani az előadás. Hű marad önmagához a Trojka a helyszín-választásban is: ezúttal a HPS Kultúrszalonban játszottak. És ahogyan korábban a Cseresznyéskert esetén (melynek az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet ad otthont), ezúttal is az volt az érzésem belépéskor, hogy egy exkluzív esemény részese vagyok. Nem nézőnek, inkább vendégnek éreztem magam. A gondos szervezés és a remek helyszín már önmagában ad egy pluszt az estének. Ráadásul a nézőtér nem túl nagy, így valóban szerencsésnek érzi magát, aki be tud jutni erre az előadásra.
Kezdéskor Soós Attila –a tőle megszokott módon- néhány szabad szóval üdvözli a nézőket, kicsit képbe helyezve őket az estéről. Nekem például ez nagy segítség volt, mert a műfaji meghatározás miatt –és mert először láttam- volt egy félelmem, hogy táncszínházi produkciót fogok látni. Amivel nincs bajom és szeretem is, de aznap este kifejezetten ki voltam éhezve a prózára. A rendező a bevezető mondataival el is oszlatta kételyeimet. Elmondta: nyugi, lesz szöveg is. A csodás helyszín, a családias légkör hamar oldotta a nézőket: mosolyogtam, amikor a rendező kezdeti instrukcióit a mellettem ülő hölgyek tanácstalansággal fogadták. –Ki lehet ez? –Biztosan a helyszín egyik dolgozója. Ami végül is igaz. Persze az is nyilvánvalóvá vált, hogy ők is először látják az előadást. 🙂
A történet egy nagy család életébe enged betekintést, három generáció párkapcsolati, kapcsolódási mindennapjait bemutatva. A kezdés erős: betoppan Kulka János, mint nagyapa és csak ennyit mond: Ezek teljesen hülyék. Majd a gyerekek bemutatása következik: egy nő és egy férfi. A férfi nős, kétgyermekes családapa. Ez eddig idilli. Csakhogy hamar kiderül, szeretője is van, és ennek a kapcsolatnak is van gyümölcse: egy kisfiú. A nagyapa lánygyermeke szintén tapasztalt már párkapcsolati téren: férjnél volt, de férje már tizenhárom éve elhagyta. És a nő nem igazán tudja ezt feldolgozni. A szobában talált pókkal azonosítja a volt férjet és azon agonizál: agyoncsapja-e, vagy sem. És mivel okozna neki nagyobb fájdalmat.
És bepillantást nyerünk a két fiúunoka történetébe is. Akik szintén nem túl szerencsések a szerelemben. Egyikük valójában a fényekbe és zenébe szerelmes. És hiába akarja átadni, megélni a párjával ezeket a kissé elvont gyönyöröket, a lánynak szemlátomást sokkal inkább hús-vér férfi-nő kapcsolatra lenne szüksége. (Amúgy az tényleg brutális és fájdalmas tud lenni, amikor valaki igazán mélyen át akar adni valami számára kiemelten fontosat a másiknak, aki csak értetlenül áll az egész előtt…) A másik fiú pedig sokáig boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik, de párja egy szép estén kínzó részletességgel avatja be titkába, nevezetesen, hogy mennyire vonzódik egy másik férfihoz és kívánja.
Jogos a nagyapa meglátása? Teljesen hülyék? Igen. Egytől egyig… Azt gondolom, az előadás tűpontos kórképet ad napjaink párkapcsolati és házassági viszonyairól. Megismerkedünk, különböző mélységekben összekötjük az életünket. Aztán egy idő múlva eldobjuk, megunjuk egymást. És pont az az érdekes, amire talán mindenki keresi a választ, és ami a darabban sincs benne: hogy ebben a bizonyos, szerelem és elmúlás közt eltelő időben mi történik? Vagy mi nem történik? Szóval, hogy van-e élet a halál előtt? Számomra részben azt üzente a darab, hogy emberek vagyunk, esendők, hibázunk, változunk. Másfelől gondolkodásra késztet olyan tekintetben, hogy mit lehet tenni azért, hogy ezek az elválások, megunások, váltások, csalfaságok, szív-szétzúzások elkerülhetők legyenek. Talán csak egyet: rengeteget melózni rajta, érte.
Ami szépnek indul, csak akkor maradhat egészséges, ha folyamatosan és fáradhatatlanul tesz érte mindkét fél. És ez a kulcs: mindkettő. Onnantól kezdve, hogy ez az egyensúly megbomlik, egy darabig még működhet eltolódásokkal: az egyik 90, a másik 10%-ot tesz bele. De ha ez a lavina elindul, már nincs visszaút. Ez pedig főleg bizalmi kérdés. Amikor benne vagyunk egy társas helyzetben (és ez nem csak a párkapcsolatra vonatkozik, hanem bármilyen, bizalmat feltételező emberi kapcsolatra), csak a magunk részét ismerjük. Csak önmagunkról tudhatjuk, hogy maximálisan benne akarunk-e lenni. Sejtésünk sem lehet róla, hogy a másik hogy gondolja, hogy érzi. De tegyük fel: ugyanígy. Akkor sincs garancia rá, hogy akár nála, akár nálunk nem indul el változás. Mégis, ha két ember komolyan gondolja egymással, a kellő energia befektetésével talán elkerülhető a bomlás. Hiszen mindenkinél van több és jobb. Ha csak használjuk és eldobjuk egymást, előbb-utóbb mi is elhasználódunk. Megérkezni nem fogunk sosem. Vagy túl későn…
Az ebben az előadásban vázolt párkapcsolati helyzetekben valaki a szükséges melót nem tette bele. Valamelyik, vagy talán mindkét fél hibázott. Vagy túl hamar adta fel. Talán a kommunikáció maradt el, talán csak félreismerték egymást. És a darab a szakítás-típusok legkegyetlenebbjét is előveszi: amikor az egyik fájó részletességgel meséli el a másiknak, ahogy beleszeret egy harmadikba. Ennél kegyetlenebb nincs. Nagyjából ezzel van egy súlycsoportban az „inkább legyünk csak barátok” típusú ego- és kényelemorientált társas megalázó önbecsapás. Belesajdul a szív. Az egyik biztosan. Mert józan ésszel azt gondolnánk: ha már szakítás, legyen gyors. A gyógyulást majd megoldjuk magunk.
És persze nem csak kapcsolati, de családi aspektusból is érdemes megfigyelni a történetet. Látható, átérezhető, hogy nincs ideális, tökéletes család. Mindenhol vannak defektek, senki sem tökéletes. A kérdés az, hogy el tudjuk-e viselni, netán még szeretni is egymás tökéletlenségeit. Számomra a gondolkodáshoz plusz adalékot jelentett, hogy október legvégén, közvetlenül Mindenszentek előtt néztem meg a produkciót. Ilyenkor az ember egyébként is befelé tekint, csendet, békét keres. És azon szeretteink, családtagjaink felé fordulunk lélekben, akik már nincsenek velünk. Ebben a lélekállapotban már teljesen más megvilágításba kerülnek a viták, hiányosságok, idegesítő szokások, beszélgetések. Megszólal a vészcsengő: „De jó lenne, ha még itt lenne és idegesítene”. Így aztán olyan olvasata is van a történetnek, hogy cserbenhagyás, megcsalás, elhidegülés, kiszeretés, veszekedés helyett próbáljunk kicsit jobban figyelni, vigyázni egymásra. Amíg lehet. Mert amiből ma olyan egyszerűen kilépünk, akit játszi könnyedséggel, az összes problémájával együtt magára hagyunk, később elkezdhet égetően hiányozni. És eljön az a pillanat is, amikor már nem tehetünk semmit, mert ő már nincs…
Ahogy a címből sejthető, a játék és szöveg mellett kiemelkedő szerephez jut a mozgás és tánc is. Mivel a darab nagy mélységeket jár be és feszeget, így a mozgásnak külön jelentősége van az esztétikum mellett: van az a hiány és fájdalom, amit már nem tudunk szavakba önteni. Inkább eltáncoljuk, fizikailag fejezzük ki, mert szólni nem tudunk róla. Csodás és látványos a koreográfia. A szereplők maximálisan kiaknázzák a térben rejlő lehetőségeket. És ahogy a Trojkától megszokhattuk: kiváló zenei betétekkel operál a darab. A Cseresznyéskerthez képest itt sokkal több és hangsúlyosabb a zene. Ezért külön kiemelném Mész Adrienn és Piróth Kinga rendezőasszisztensek jelenlétét, az ő figyelmes munkájuk gyümölcse, hogy a zenei aláfestés hiba nélkül működik az előadás alatt.
És újra nevesítem Kulka Jánost, aki ismét szöveges szerepben tündököl a színpadon. Legyen szó a nagyapa karakteréről, vagy épp egy négy éves kisgyerek megformálásáról: csodásakat alakít, egyre több szöveget mond. Mosolyt csalt az arcomra, amikor az egyik jelenetben (melyben kisgyereket játszik), angolul tanul. Amellett, hogy szuper az angol kiejtése, eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti, vele készült interjú részlete is. Ebben elmesélte, hogy az afázia következtében teljesen elfelejtette az idegen nyelveket. Ennek fényében különösen szerethető a gyermeki énjével ismét nyelvet tanuló karaktere. Jelzés értékű: küzd, nem adja fel. Nagyon helyesen!
Meghitt helyszínen szerethető és elgondolkodtató, egyszerre könnyed és mégis mély, látványos és izgalmas előadás született. Egy felvonásban játsszák, kb. 70-80 perc időtartamban. És ahogy a Cseresznyéskertet, úgy ezt is újra fogom nézni néhányszor. Valami egészen megmagyarázhatatlan felszabadulás, katarzis ért az előadás hatására. Az ilyesmit jó ismét átélni. Pláne úgy, hogy érezhető a szeretet, amivel az alkotók létrehozták ezt a produkciót. Hogy szívből akarnak adni valamit, a lelküket tették bele. És a nézők szíve találkozik a szándékukkal, ez talán a legnagyobb elismerés a munkájukért. Minden korosztálynak ajánlom, mert a darab által boncolgatott élethelyzetek kivétel nélkül mindenkit érintenek, ezért ismerősek is lesznek. Szép munka!
Szereplők:
Kulka János, Mátrai Lukács Sándor, Nagy Dóra, Sipos Vera, Bárnai Péter, Soós Attila
