Igenis, miniszterelnök úr! – válságkomédia két részben

  •  
  •  

Anglia gazdasági és kormányzati válság terhét nyögi. A kormánypártnak nincs megnyugtató többsége. Egyetemisták ülnek a kormányzati üdülő előtt, és csendben tüntetnek. A kulturális és művészeti intézmények, és egyáltalán a művészet szabadságáért sorakoznak fel békésen. De mik azok a kulturális és művészeti intézmények? – teszi fel in medias res a kérdést, nagy hozzáértésről tanúságot téve hősünk, a miniszterelnök. (Igen, például a színházak ilyenek). Hamar világossá válik, hogy szóra sem érdemesek az ilyen, vagy ehhez hasonló jelentéktelen ügyek. Főleg, mikor a város szélén éjjel-nappal nyitva vannak a stadionok…

Egyébként meg sokkal komolyabb és fontosabb problémákat kell megoldani. Nyakig ül a kormány a brexitben, miközben senki sem tud magyarázatot adni a pénzpiacok mozgására. Egyre jobban szorul a hurok, magyarázatokkal, konkrét megoldásokkal kellene előállni valós problémákra. Megragadni a bikát a szarvánál. Márpedig azzal a fantasztikus apparátussal, amivel a miniszterelnök, James Hacker (Hevér Gábor) rendelkezik, semmi sem lehetetlen. Itt van mindjárt legfőbb szövetségese, Sir Humphrey kabinetfőnök (Alföldi Róbert), aki mindig készséggel áll a rendelkezésére. Persze csak látszólag. Sokkal szívesebben sütögeti ugyanis a saját pecsenyéjét. Olyan javaslatokat tesz és fogadtat el, melyekkel ő csak jól járhat. Amivel sok pénzt kereshet, mielőtt öregségére visszavonulhat vidéki villája nyugalmába… Teszi ezt azon az áron is, hogy a kormány egyébként megbukik. Ilyen egy igazi bizalmi ember! A globális válság problémájára minden esetre azonnal megoldással tud szolgálni. Kezdetben úgy tűnik, Anglia megmenekülésének ez az egyetlen lehetséges módja: bejelentkezett Kumranisztán. Egy hatalmas összegű kölcsönt is magába foglaló kumrán olajüzlet lebonyolítása rövid úton megoldást nyújthat minden gazdasági bajra. Ez első hallásra igen csábítónak tűnik. Csakhogy a történetben vannak bizonyos apró betűs részek, melyekről Humphrey volt szíves nem szólni. Hacker szemfüles politikai tanácsadója, Claire Sutton (Parti Nóra) azonban felhívja a figyelmét arra, hogy az ördög a részletekben rejlik. Timeo danaos, et dona ferentes. Az üzlet létrejötte ugyanis egyebek mellett a font feladását jelentené. És valójában ebben a formában Humphrey-n kívül egész Anglia csak veszteséget szenvedne el. A tervet tehát korrigálni kell. A görögök meg nem is hoztak ajándékot…

És ez még csak a bonyodalom-csomó egyik szála. Megérkezik a kumrán nagykövet (Némedi Árpád / Marton Róbert). A vele folytatott beszélgetésből kiderül, hogy a sikeres üzlet létrejöttének még egy nélkülözhetetlen feltétele van: ki kell szolgálni a kumranisztáni külügyminiszternek egy bizonyos igényét. Egy olyan igényt, ami a kumránok számára kézenfekvőnek tűnik, Angliában azonban köztörvényes bűncselekmény. Összeül hát a kupaktanács, és megpróbálják felkutatni a lehetséges legoptimálisabb megoldást. A tanácskozásnak aktív résztvevője Humphrey padavan-ja, a junior köztisztviselő, Bernard Woolley személyi titkár is (Ficza István / Szatory Dávid). Ő az egyetlen, aki a zöldfülűek romlatlanságával próbál a realitások és az erkölcsösség talaján maradni, józanul és becsületesen állást foglalni. Ebben a közegben az ilyesmi nem kifizetődő…

Ha ez még nem volna elég, kiderül, hogy az üdülő mennyei ételeket készítő szakácsnője illegális bevándorlóként tartózkodik a miniszterelnöki rezidencián. És van egy romlatlan fiatal lánya is, ami csak tovább ront a helyzeten. Itt kerül képbe a terrorelhárítás, melynek működéséről amúgy egészen érdekes dolgokat meg lehet tudni ebből az előadásból…

Közben furcsa véletlenek együttállása eredményeképpen elkezdenek különféle hírek kiszivárogni a helyszínről. A BBC és a pénzpiacok egyre nyugtalanabbak, vadabbnál vadabb elméletek kapnak szárnyra a fontról, brexitről, egyre gyakrabban csörögnek a telefonok, és ha a miniszterelnök veszi fel, a vonal túloldalán már azt is megkérdezik: kicsoda ő?

Egy estére talán ennyi gond elég is lenne, de ezzel sincs vége. Hiszen nem foglalkoztak még a köztisztviselők megregulázásával kapcsolatos törvényjavaslattal, sem a globális felmelegedés problémájával, pedig itt és most ezek igen sürgetőnek és megoldásért kiáltónak tűnnek.

Születhet-e rend a totális politikai káoszból? Ha igen, milyen áron? Hajlandók-e az ezért felelős vezetők bármilyen áldozatot meghozni? Eljöhet-e az a pont, amikor be kell látni a pozíció feladásának szükségességét? Vagy szó sem lehet erről? Engedélyezető-e egy ország érdekében olyan cselekmény, mely egyébként törvénybe ütköző? Hogy érhető el, hogy a legfőbb vezető ne tudjon azokról a dolgokról, amikről tud? Kik irányítják ténylegesen az országot? Van-e olyan komplex megoldás, mely egy csapásra minden problémát orvosol? Adhatnak-e gyógyírt az unortodox ötletek? Mennyire tekinthető elfogadottnak a korrupcióval kéz a kézben járó politikai prostitúció? Mit jelent az Európa-projekt? Mennyire ismer önmagára egy ország, vagy annak vezetése e történet láttán?

James Hacker Hevér Gábor alakításában egy termetileg köpcös, végtelenül egyszerű gondolkodású (mondjuk ki: együgyű), legalább ennyire intenzíven a hatalom megtartását egyetlen és kizárólagos célnak tekintő figura. Úgy ragaszkodik a hatalomhoz, mint kisgyerek a legkedvesebb játékához. Teljesen elrugaszkodik a valóság talajáról, ha bármi veszélyezteti uralmát. Nem átall mindent bevetni a megmaradása érdekében. Számára nincs képtelen ötlet, és a legnagyobb bullshit sem lehetetlen, ha pozíciója megtartásáról van szó. Azzal, hogy kezében van egy ország sorsa, legfeljebb másodlagosan törődik (pl. oktatás, egészségügy, meg a többi ilyen marhaság). Minden bajára gyógyírt adnak a pozitív hírek, a kiváló magyar konyha és a whiskey.

Sir Humphrey karaktere minden hájjal megkent, dörzsölt köztisztviselő. Régi motoros. Úgy irányítja az eseményeket (és ezzel együtt az ország sorsának alakulását), ahogy épp kedve tartja, vagy érdekei megkívánják. Bármit el tud adni, különösen önmagát. Ha mégis akadályba ütközik, hajlandó akár minimális kompromisszumot is kötni, de azt is csak a saját egyéni céljait előmozdítandó. A miniszterelnök sorsa egyáltalán nem érdekli, hiszen a kártyákat úgy keveri, hogy semmiképp ne bukhasson vele. Nagy manipulátor. Számára a fő cél mindig a neki kedvező széljárás kialakítása: olyan helyzetek, együttműködések létrehozása, melyek számára azon az áron is jövedelmezők, hogy az országának kifejezetten károsak és gazdaságilag biztos bukást jelentenek.

Humphrey tanítványa és egyben történetbeli ellentétpárja az ifjú Bernard. Ő még nagyon újonc ezen a pályán. Bölcseleti kiselőadásokat tart, nyelvi és szemantikai hézagokba köt bele. Amikor viszont forrósodik a talaj, készen áll szilárdan állást foglalni az erkölcs mellett. És van annyi magához való esze, hogy képtelenséget csak akkor lenne hajlandó végrehajtani, ha írásba adják számára. Nem a jövedelmezőséget, hanem a törvények betartását, az erkölcsöt és az ország érdekeit tartja elsődlegesen szem előtt. Ezzel nevetségessé is válik a többiek előtt, mert ő az egyetlen ebben a brancsban, akit amúgy érdekel még az ország sorsa. Nem lehet eldönteni, hogy ez a fiatal újonc pályát tévesztett, és hosszú távon nem lesz helye a politikában, vagy egyszerűen csak nem szerzett még elég tapasztalatot, nem elég romlott és korrupt a lelke. És egyáltalán: van még lelke.

Claire Sutton politikai tanácsadó képezi az egyetlen féket Humphrey terveinek gátlástalan végrehajtása útján. Ők ketten valódi vetélytársak. Ahol csak lehet, zrikálják és gáncsolják egymás terveit és szándékát. Közös nevezőre sosem jutnak, végig versenytársak maradnak. Bár egyértelmű győztest nem lehet hirdetni kettőjük közül. Claire minden esetre igyekszik hasznos tanácsokkal ellátni a miniszterelnököt és védeni az érdekeit. Lojális hozzá, de valójában csak azért, mert főnöke bukásával neki sem lehet maradása. Az is igaz, hogy a történet egyik nagy félreértését és bonyodalmát Claire kétes kommunikációja váltja ki, amivel nem nyeri el Hacker tetszését maradéktalanul. Hiszen a meglévő problémák mellé akaratlanul is újabbat akasztott a nyakába. Amellett pedig, hogy folyamatosan ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból Humphrey ellenében, szarvashibákat követ el maga is, ezekre pedig Humphrey csap le azon nyomban. Mint az óvodás gyerekek – csak ők éppenséggel az ország vezetői…

Kumranisztán nagykövete (Némedi Árpád / Marton Róbert) igyekszik diplomatikusan viselkedni. Amikor azonban látja, hogy a kumrán külügyminiszter különös kérésére nem érkezik megoldás, elveszíti a türelmét. Nagyon súlyos mondatok hangzanak el tőle azzal kapcsolatban, hogy vajon mennyi és milyen áldozatot kell meghozni bizonyos érdekek érvényesülése érdekében. Ezzel lehet egyetérteni, vagy tiltakozni ellene. De a hatalom, a politika piszkos játék, amiben nem marad tiszta a résztvevők keze.

Az előadást 2013-ban mutatták be, zajos siker mellett. Igazán különleges anyagról van szó. A néző első látásra azt hinné, hogy a mai magyar viszonyokra optimalizált kortárs előadást lát. A valóság ezzel szemben az, hogy a Kultúrbrigád akkor is, és azóta is az eredeti anyaggal dolgozott és dolgozik. A törzsszövegben nincsenek lényegi változtatások. Az a rengeteg áthallás, utalás, célzás, kikacsintás, vagy éppen konkrétum, ami elhangzik a darabban és ismerős a magyar nézőnek, mind benne van az eredeti anyagban. Sőt, igazán abszurd fordulatokat is megélt már a darab: voltak olyan történések a magyar közéletben, melyek szerepelnek az eredeti sztoriban, és az előadás bemutatását követően, évekkel később valósággá váltak itthon. Tehát a jelen beúszott a darab alá. Persze azért, hogy a játék végig friss tudjon maradni, bekerül 1-2 adott pillanatban aktuális és működő poén is ad hoc jelleggel, de ezek már csak plusz cukorkák, olajfoltok a tűzre.

A történet végül happy end-del zárul. Sikerül megnyugtató megoldást találni a globális felmelegedés kérdéskörére, készen állnak a területrendezési tervek is, melyek kivitelezéséhez már a világpolitika színpadára kell lépni.

A politikai és közélet (mely folyamatosan gondoskodik az előadás frissen tartásáról) mellett kiemelkedő elismerés jár Znamenák István rendezőnek, aki színpadra állította a darabot. És sok év óta töretlen sikerrel tudják játszani az Átriumban. Egy-egy ingerszegényebb időszakra emlékszem a hat év alatt csupán, amikor nem tudtak KO-t adni a poénok, mert éppen senki nem szólt semmi égbekiáltó sületlenséget „odafent” – de ez (hozzáteszem, sajnos) csak nagyon átmeneti és nagyon rövid időszakban fordult elő. Aztán nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy bizonyos vidéki városban betiltották az előadást: bár elfogytak rá a jegyek, mégsem engedték eljátszani a darabot. Ráadásul ez egy utolsó pillanatban meghozott döntés volt. Ennél nagyobb elismerés szerintem nem is kell egy jól működő és aktuális színházi produkciónak. Valahol valakinél nagyon betalált…

Köztudott, hogy a TAO rendszerrel kapcsolatos változások egyik, vagy talán legnagyobb vesztese ez a színház lehetne. Nemrég viszont Budapest markánsan megfogalmazott egy olyan véleményt, ami az Átrium működését illetően is bizakodásra adhat okot. És ez érezhető a produkciókon is. A színészek még a nagyon régóta játszott előadásokat is olyan hévvel, lendülettel, bónuszként pedig friss poénokkal és rögtönzésekkel dobják fel, amikre különleges, ünnepi alkalmakon (pl. az előadás kerek évfordulója, vagy szilveszter) szokott sor kerülni. Az Igenis-t rengetegszer láttam eddig, de a legutóbbi alkalom ugyanazt az élményt nyújtotta, mint anno a bemutató és az első előadások. Azt hiszem, mindnyáju(n)k szívéről levált egy nagy kő. És ezen a ponton tudom még jobban értékelni, hogy amikor nagy volt a baj és kilátástalannak tűnt a helyzet, akkor is a maximumot nyújtotta mindenki. Nem csak a színészek, de a színház teljes személyzete is. Pedig biztos vagyok benne, hogy hónapokig sokszorosan annyi energiát és hitet kellett beletenniük, mint előtte bármikor. És mivel a pozitív változásnak egyelőre csak körvonalai látszanak, továbbra is szükséges minden támogatás, hogy dolgozhassanak, működhessenek. Ennek legkézenfekvőbb módja az előadások látogatása, de mellette számtalan egyéb lehetőséget kínál a színház azoknak, akik számára szintén fontos, hogy megmaradjon, feltámadjon, új bemutatót tarthasson. Ennek részleteiről az Átrium honlapján lehet bővebben olvasni.

Mindezt azért is fontos, hogy –ahogy az előadás végén a szereplők- úgy a nézők is pezsgőt bonthassanak és közösen kívánhassuk: Éljenek ezek a drága magyarok! Bár mint tudjuk: nem minden magyar magyar…

Fotómontázs: Átrium


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük