Csodaszép és számomra minden korábbinál gazdagabb volt színházi élményben az elmúlt nyár szabadtéri szezonja, mégis vártam, vágytam már, hogy visszaüljek beltérbe, a megszokott kis helyeimre. Különösen igaz ez a Rózsavölgyi Szalon kávéházi közegére, ahol nyugodtan hódolhatok az előadás előtti rituálémnak: érkezés után a kedvenc ételeimmel hangolódom rá a premier izgalmaira, ezúttal ráadásul sok újdonságot is felfedezve az étlapon.
Az igazi ínyencség persze mindig a színpadon érkezik. Ráadásul a Rózsavölgyi Szalonban már hagyomány, hogy a színházi évadot igazán emlékezetes, mély, különleges bemutatóval kezdik meg. A színház legújabb premierjét, Olivier Dutaillis: Albert és Charlie című darabját egy tóba dobott kavicshoz tudnám hasonlítani: elemi erővel érkezik, berobban a néző lelkébe és aztán hosszú-hosszú ideig fodrozódik, dolgozik még az elménkben.
Az Albert és Charlie – „az ész és a humor csúcstalálkozója.” Einstein és Chaplin barátságának története. A Nobel-díjas fizikust és az Oscar-díjas filmsztárt függetlenségük, emberségük és humoruk is összekötötte. Baráti viszonyban voltak. 1931-ben, a Nagyvárosi fények Los Angeles-i premierjére Chaplin díszvendégül hívta Einsteint, aki azt mondta Chaplinnek: „Amit a legjobban csodálok az ön művészetében, az az egyetemesség. Egyetlen szót sem mond, mégis az egész világ megérti önt.” Chaplin így válaszolt: „Igaz. De az ön dicsősége még nagyobb. Az egész világ csodálja annak ellenére, hogy semmit nem értenek abból, amit mond.” Valós találkozásaikat egészítette ki elképzelt párbeszédekkel a szerző, mintha Chaplin és Einstein a 20. századból üzennének a 21. századnak, figyelmeztetve a világveszélyekre.
A kamaradarab három szereplős, és ezúttal is, ahogy mindig, az előadás elvarázsolta a közönséget. Ehhez persze szükség van három olyan emberre, akik a színművészi hivatásukban ugyanolyan ösztönösek és szenvedélyesek, amilyen Chaplin a vásznon, vagy Einstein a tudomány világában. Így esett Ujj Mészáros Károly rendező választása Epres Attilára aki Einsteint, Pál Andrásra aki Chaplint, és Nagy Dórára, aki Helene-t kelti életre ebben a különleges atmoszférájú, igazi szellemi-filozófiai táplálékot és kalandot nyújtó történetben.
Korábban ennyire intenzíven Az utolsó óra előadás kapcsán éreztem azt, milyen nagy súllyal bírnak a szavak, és mennyire nem szabad azt a luxust megengedni magunknak, hogy akár csak egy mondatról és lemaradjunk abból, ami elhangzik a színpadon. Rendkívül intenzív, igazi intellektuális csörte az, amit a szereplők egymással vívnak. Izgalmas élmény, hogy ezen az estén kétszer is volt “de jó”-élményem. Az első a már említett, “de jó, újra be lehet ülni a szeretett színházamba”, a második viszont nagyjából az előadás közepén érkezett meg (és valójában ekkor érkeztem én is teljesen meg): “de jó, hogy vannak még ilyen előadások”.
Ezek a zseniális emberek, ezek a csodabogarak tényleg megelevenednek előttem, és a színészek játéka pontosan közvetíti azt a hőfokot és azt a szilaj szenvedélyt és autonómiát, amibe bele lehet borzongani. Ahogy egy kis háziállat nem tudja magáról, mennyire szeretnivaló, úgy Chaplin és Einstein sem tudta és nem értette valószínűleg az őket övező rajongást –miközben persze üldözték is őket-, számukra a saját létezésük természetes és ösztönös volt. Nem látták magukat kívülről, nem tudták, mennyire különcök, vagy mások, mint az átlagemberek. Természetesnek vették, hogy ahogyan élnek, cselekednek, gondolkodnak, alkotnak, az mindennapos számukra. Nem éltek zsenitudattal, miközben prófétikus lelkek voltak amellett, hogy saját hivatásukban maradandót és jövőbe mutatót alkottak mindketten.
Ott ülünk Einstein dolgozószobájában (Enyvvári Péter díszlete) és minden olyan magától értődő. Szemtanúi lehetünk egy csodás elme kalandozásának, a gondolat születésének és szenvedélyes papírra vetésének. A leghétköznapibb helyzetekben, párbeszédekben. Néhány titkot is megtudhatunk, ezek persze csak sejtések, sejtetések…
Albert és Charlie talán ufók az átlagember szemében. Mindeközben ők nem önmagukat, hanem egymást igyekeznek megfejteni. Nyitottak, kíváncsiak a másik világnézetére, sikerének a titkára. A különbözőségeket nem lenézik, hanem tisztelik egymásban és tanulnak a másiktól. Mindezt egy vészterhes korban, üldözöttként. Az előadás valóban a 20. századból üzen a 21. századnak.
Torokszorító felismerni, hogy egy vaskorban hallunk okos emberi szót és érveket, és ezek a szavak a mának üzennek, ami lassan egy újabb vaskor lesz. A zsenik az emberség és emberiesség megőrzésére intik egy embertelen korban a ma emberét, aki ismét az embertelenség, az önzés, butulás, az egybites jelszavak és a fizikai pusztítás korszakát éli.
A legnehezebb része talán ezeknek a történeteknek éppen az, hogy bár mindig megtalálják a vájt füleket és az értő közeget, az ép ész valahogy mégsem tud a többség értett és beszélt nyelvévé válni. Az értelem, a humánum kisebbségben marad, és az idő előrehaladtával ez egyre igazabb sajnos.
Epres Attila, Pál András és Nagy Dóra maradandót játszanak a Rózsavölgyi színpadán. Fantasztikus csapat. Egymás iránt fogékonyan, kíváncsian, alázattal működnek együtt egy nehéz előadásban, ahol rengeteg gondolatot kell hitelesen átadniuk és egymásra is feszülten figyelniük. A küldetést gyönyörűen teljesítik.
Különleges szellemi táplálékot kaptam ezen az estén. Odakint egyre durvább a világ és szinte menekülök, bújdosva keresek emberi szót. Jó, hogy vannak még helyek, közösségek, emberek, akiktől, akikkel ilyen élmények átélhetők. Reménykeltő, hogy a nézők értik és érzik az előadást. Nem mainstream, nem tömegcikk, és mégis utat tör magának a fejek és a szívek felé. Akár csak Albert és Charlie a maguk idejében. És ma is.
Fotó: Molnár Miklós
