Anya csak egy van – Nincs felelős, csak szenvedés

Jó ideje készülök már megnézni az Átriumban látható egyszemélyes monodrámát Ivanics Tamás előadásában. Az alkotók névsora, a helyszín, a színész külön-külön is érvek voltak amellett, hogy feltétlenül látni akartam darabot. A téma miatt azonban mégis időre volt szükségem, hogy rászánjam magam, hiszen édesanyám elvesztése sosem múló fájdalom, és bármire, ami ezt a húrt akár csak kicsit is pengeti, a szokásosnál többet és jobban kell készülnöm lélekben. És bevallom, az alkotó csapat győzött meg, hogy a félelmeim ellenére esélyt adjak az estének. Ismeretlen alkotói közösségnek ezt a bizalmat biztosan nem szavaztam volna meg.

Ám így, hogy az egyik kedvenc színházamban, az Átriumban Nyulassy Attila rendezői keze alatt, Ivanics Tamás előadásában, különleges helyszínen, az Átrium úgynevezett Bisztrószínpadán került bemutatásra a történet, ráadásul a színdarab alapjául szolgáló regény is egy nagyágyú, Vámos Miklós szerzeménye, ez a csodálatos együttállás segített minden félelmem leküzdésében.

A darab egy viszonylag speciális, mégis szinte mindannyiunk számára legalább valamelyest ismerős alaphelyzettel indul: azt boncolgatja, milyen az élet egy mániás depressziós anya árnyékában. Teljesen nyilvánvaló, hogy a történet fantasztikus alapanyag lehet terapeuták, pszichológusok és pszichiáterek számára, és a látottak feldolgozásából tudományos szakdolgozatot írhatnának. Jómagam azonban a bennem elindult érzelmek, emlékek, esetleges kapcsolódások feltárásával foglalkozom az írásomban. Azzal, hogy én hol láttam ilyet, nekem mit jelentenek azok a karakterek, akiket markánsan tesz élővé a színpadon Ivanics Tamás.

Mielőtt ezt boncolgatni kezdem, szeretném hangsúlyozni, hogy egy monodráma, és az azt előadó művész mindig kiemelt helyet foglal el a szívemben. Egészen más, speciális mindsetre, felkészülésre, érzelmi amplitúdóra lehet szüksége a bátorságon felül annak, aki vállalja, hogy egymaga kiáll és szenvedéllyel, mindvégig magas hőfokon és fáradhatatlanul végig tol egy –jelen esetben– 100 perces előadást úgy, hogy abban különféle, jól elkülöníthető szereplőket elevenít meg, ráadásul nehéz történetet választ. Mert bár a darabbéli Maros László hivatása humorista ugyan, ám aki alakítja, Ivanics Tamás egy cseppet sem vicces történetben kell, hogy helytálljon mindvégig. Minden tiszteletem és főhajtás Tamásnak ezért a kiemelkedő és emlékezetes játékért. Sokat gondolkodtam a darab után azon, hogy vajon milyen élmény, törés, hiány inspirálhatta őt abban, hogy rátaláljon erre a történetre, hol találta meg önmagában Maros Lászlót, és neki vajon színészként terápiás élmény lehet-e előadni ezt a történetet.

Nehéz a téma. Egy mániás depressziós anya története ez, akinek látjuk a mindennapjait, vívódását, nehéz természetét, és persze viszonyrendszerét másokhoz, jellemzően a családjához. A fia folyamatosan rendelkezésére kell, hogy álljon, ha mégsem, akkor jön a büntetés, a lelki terror, a manipuláció. Beteg, de végtelenül manipulatív ez az anya, és talán ezen a ponton éreztem legtávolabb magamtól a darabot. Hála az égnek ilyesmiben soha nem volt ugyanis részem. Persze Maros László sem kérte ezt, sőt, maga az anya, Maros Andorné született Kozinkay Piroska sem kérte ezt. Ez jutott, így alakult. Pontosan ez az adott élethelyzet nehézsége: nem hibás senki, nem rontott el senki semmit, mégis mindenkinek romokban van az élete. És mivel mindenkinek a sajátja romokban hever, hát pokollá teszik egymásét is. Persze ezt sem szánt szándékkal.

A történet két főhőse egyértelműen anya és fia. Akadnak azonban más szereplők is benne. Akik egyébként kivétel nélkül mind nők. Egyikük László lánytestvére, a másik a felesége, aztán ott van még a vágyott nő is, Vera, aki mindvégig elérhetetlen marad a férfi számára, bár több alkalommal reménykedünk a beteljesülésben és drukkolunk nekik, de aztán mindig elmegy mellettük a lehetőség. Fájdalmasan életszerű, és gyanítom, mindenkinek ismerős helyzet ez is. A be nem teljesült vágyak miatti fájdalom és kín talán a legpokolibb az emberi érzelmek közül. Főleg, ha az ember benne van egy tönkrement házasságban, gyerekekkel együtt.

Ezzel a setup-pal nem sok jóval kecsegtethet az élet Maros László számára. És mindeközben nevettetnie kell, mert valamiből meg kell élnie. Pokoli nehéz lehet folyamatosan lemerült akkumulátorral élni a mindennapokat egy olyan helyzetben, ahol minden és mindenki csak meríti az erőforrásokat, és a töltekezés egyetlen lehetősége is egyre csak távolabb kerül. A kilátástalanság, a kisiklott élet drámája ez, és még csak abban sem nyújt vigaszt, hogy legalább felelősségre lehessen vonni bárkit a történtekért. Nincs felelős, csak szenvedés van.

Aztán megérkezik a történetbe az az aspektus, ami viszont már húsbavágóan ismerős és megélt élmény számomra is: az anya betegsége. A betegség stációi, az értetlenség, hogy mit keres ő a kórházban a rákos betegek között. Az értetlenkedés, hogy miért kell neki olyan helyen lennie, ahol mindenki meghal körülötte, és a tagadás: még szerencse, hogy ő nem beteg. Mind ismerős jelenet. Maros Andorné eddig inkább egy zsémbes, ellenszenves, kilencvenes évekbeli vidéki szemellenzős kommunista vénasszony köpenyét viselte. És mind ismerünk ilyet. Engem nagyban emlékeztetett a kilencvenes években zajló gyerekkorom öreg szomszédnénijére, de a még ma is élő egyetlen nagymamámra is, akivel nem véletlenül nincs élő kapcsolatom…

Az asszony betegségének kiderülésekor azonban valami megváltozik. Bár ő ugyanaz a kiállhatatlan, nagyszájú, mindent és mindenkit szapuló Marosné marad, egy ponton mégis megsajnáljuk. Mert meglátjuk benne az embert. És ezt nem tudom, hogyan csinálja Ivanics Tamás, de varázsol: a szemében, a tekintetében fel lehet fedezni a „mi lesz most velem” rémületét, az ijedséggel vegyülő fájdalom megcsillanását. Nem tudom, hogy lehetséges ezt ennyire hűen visszaadni, de meggyőződésem, hogy ő ezen a ponton tényleg haldoklik, leás magában és átéli azt a döbbenetet, hogy itt most akkor vége van. Itt szökhet könny a szemünkbe, ezt a pillantást vittem magammal, mert egy pillanatra a saját anyukám 53 évesen megélt életvégi fájdalmát és felismerését láttam meg a színész tekintetében. És innentől néztem elszorult torokkal a darabot, mert az sejthető volt, hogy happy end ebből már sehogy sem lesz. Persze azért a befejezés mégis ad némi feloldozást és nem az életről lejőve megyünk haza.

Tanulság az van bőven. Az esendőség, a tökéletlenség, a mindenáron élni akarásunk, önmagunk és egymás elfogadása a hibákkal és hiányosságokkal együtt. Annak tudatosítása, hogy mindannyian csetlünk-botlunk végig az életünk útján, senki és semmi nem tökéletes. Persze sovány vigasz egy ilyen helyzetben, hogy minden család és minden ember cipeli a maga keresztjét. De azáltal, hogy kicsit bepillantást nyertünk a Maros család életébe, talán könnyebben cipeljük majd a saját terheinket. És abban is segíthet a történet, hogy felismerjük a még élő szeretteink életében azokat a pontokat, amikor még ott lehetünk és segíthetünk, elkerülve a későbbi önvádat, hogy mit kellett volna másképp, és mi lett volna, ha. A halálnak van humorérzéke. De mi valahogy nem értjük a viccet…

Fotó: Lakatos Péter

Vámos Miklós: Anya csak egy van – Ivanics Tamás monodrámája

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.