A Budaörsi Latinovits Színház a 2023-as év végén termonukleáris erővel robbantott még egy hatalmasat Molnár Ferenc: Liliom című színművének bemutatásával. Sokan sokfélét fognak majd mondani, gondolni erről az előadásról, és pont ezáltal érte el a célját. Hogy hosszú életű lesz, és ádáz harc megy majd évekig a jegyekért, azt egész biztosra veszem. És persze a tőlem megszokott módon, vagy még annál is jobban igaz lesz az írásomra, hogy erősen szubjektív. Nem törekszem száraz, szakmai kritika írására, hiszen azt megteszik helyettem sokan mások. Inkább a bennem elindult gondolatok, érzelmek feltárása lesz ezúttal is középpontban.
Az elmúlt években a Budaörsi Latinovits Színház egy olyan szellemi, irodalmi műhellyé nőtte ki magát, amit se definiálni, se megfogni nem könnyű néhány mondatban. Egyszerűen csak jó ott lenni. Olyan művészi ízlés, és olyan színvonalú művészi munka folyik a falai között, ami számomra menedékké teszi ezt a helyet. Mindez nagyon nagyban Berzsenyi Bellaagh Ádám színházigazgatónak köszönhető, akinek oroszlánrésze volt abban is, hogy ez a Liliom előadás létrejöjjön. Az Alföldi Róbert vezetése alatti Nemzeti Színházban éreztem így magam. Ma Magyarországon olyan kulturális sivárság vesz már körül, és ezzel együtt sajnos olyan mértékben lerongyolódott és szellemileg zombivá manipulált emberek, amiből muszáj menekülni, elszakadni, kiválni. Viszont épp azokat a helyeket számolja fel a hatalom, amelyek még utolsó bástyaként, oázisként segítenének abban, hogy túléljük ezt a mocskot. Nem tudom, mi a titka a budaörsi csapatnak, de valamit nagyon tudnak. Állják a sarat, sőt azt érzem, amit anno Alföldinél is éreztem: minél mostohábbak a körülmények, annál inkább, annál hangosabban csinálnak színházat.
Kovalik Balázs olyan Liliomot rendezett, amiről csak a legek nyelvén tudok beszélni. Igaz, nem könnyű előadás. Rendesen igénybe veszi az agyunkat, szívünket, lelkünket – de hát ezért megyünk színházba, nem igaz?! Az eredeti történet jócskán átdolgozva, újragondolva került színre, amint arra a színlap fel is hívja a figyelmet. És milyen jó, hogy így van. Mert közben mégis benne van Molnár története, ám számunkra is friss, fogyasztható, aktuális formában és tartalommal. Az időben ugrálunk kicsit, a kikiáltó helyett egy művész történetét látjuk, női és férfi szereplők cserélődnek benne, és mindezzel együtt húsba vágóan éles, fájdalmas, nekünk és rólunk szóló rendezést látunk.
Kovalik Balázs rendezése most darabokra szedi és új formában rakja össze a jól ismert történetet. Az építőkockákból egy „művész” (színész) ellentmondásos életpályája rajzolódik ki, egy művészé, akinek az ő szeretett Julija hiába kínálja fel a normális élet lehetőségét. Az út a reménytől a kitaszítottságon keresztül a kétségbeesett halálig vezet, sőt – ironikus módon –, még azon is túl.
Ahogy mindig, úgy most is ki kell emelnem a csodálatos társulat teljesítményét. És hogy Liliom szerepében Alföldi Róbert látható, az zseniális bravúr. Van azért ennek egy finom pikantériája. Miközben Vidnyánszky lemond, felmond, vagy mégsem, megbán, nem bán, őzike szemű videót tesz közzé, melyben az egekig magasztalja magát és a közpénzben úszó, nézők által már kevésbé látogatott színházát, addig Alföldi szépen, csendben, alázatosan dolgozik: eljátszik egy olyan szerepet, amivel megint sikerült meglepnie. Amikor már azt hinném, hogy új csúcsokat nem tud beállítani, megint megmutatja egy új oldalát, amivel magára is vonja a figyelmet 130 percig megszakítás nélkül. Nemrég nyilatkozta valahol, hogy a sors úgy hozza, hogy kb. tíz évente beszántanak egy helyet, ahol ő alkot. A Liliomot én magam is egy olyan mérföldkőnek érzem, mint amilyen az Átriumban volt a Vaknyugat, amikor a Nemzetit beszántották.
Több ez, mint feladat. Küldetés, amely ráadásul a benne elhangzó mondatok, és a Liliom által megrajzolt élethelyzet miatt is rengeteg átfedést mutat Alföldi útjával. És pont ezért tud minden egyes mondata megrázó és hiteles lenni. Van úgy, hogy egy elemi erejű és meghatározó alakítás kapcsán újra beleszeretünk egy színészbe, és ez most az a pillanat. Nyilván ennek része a várakozás is, hiszen mindig megkülönböztetett figyelemmel követem, ha egy általam nagyra becsült alkotó új darabon dolgozik. Az pedig, hogy főszerep, ráadásul elementáris erővel hat, hab a tortán. És Alföldi Róbert a tőle megszokott módon meg is szolgálja a bizalmat. Érezhető, hogy tisztában van a szerep és az előadás súlyával és felelősségével, és a maximumot hozza ki belőle. Épp az ő vezetése alatt láttam sok hasonló, fajsúlyos és nehéz előadást a Nemzetiben. És annak ellenére, hogy tömény és erősen gondolatébresztő és gondolkodásra késztető, melós előadás, amit nem tehetsz le hazafelé a kijáratnál, mégis képes arra, hogy az újranézés igényét felébressze, pedig ez értelemszerűen inkább a könnyebb, szórakoztató darabok sajátja. Márpedig ha egy előadás képes arra, hogy nehéz, erős és súlyos üzenetet közvetít és mégis újra látni akarjuk, akkor ott az alkotó csapat zseniálisan megtalálta a maradandóság receptjét. A darabban Alföldit nézve sokszor eszembe jutott egy mondata az átriumos Mefisztóból: „Lehet, hogy az életben jelentéktelen vagyok, de a színpadon nem.” A mondatnak legalábbis a második felét ismét markánsan bebizonyította.
A történet ugrál az időben, ráadásul nagyon sok réteg fedezhető fel benne, ezért erősen koncentrálni kell minden részletére. A színészi játék emlékezetes. Alföldi Róbert játékáról az első szó, ami az eszembe jutott, a szuverenitás. Bár napjainkban épp jogszabályi keretekkel mocskolják be és teszik pejoratívvá a szót, az értelme mégis megkérdőjelezhetetlen.
Egy szabad, szuverén művész története ez, akinek erős és viszonzott a szerelme, mégis a rögös úton jár, mert az öntörvényűsége, meggyőződése, személyes hite még annál is erősebb. A kussolás nem az ő világa. Sem a kimondott szó visszavonása. Emelt fővel teszi a dolgát, legjobb tudása szerint. Hitelesen. Vállalja a felelősséget, ha hibázik, és tartja magát az adott szóhoz. Nehéz terepen kell helyt állnia, pláne miután a léte értelmétől, a művészetben való érvényesülés lehetőségétől fosztják meg.
A szerelem, azaz Julika ebben az előadásban Hartai Petra személyében jelenik meg. Már az első mondata velőt rázó. Minden sejtjével benne van a történetben, az első pillanattól kezdve. Petra sokféle karaktert megformált már Budaörsön, ez az alakítása örökké emlékezetes marad. Azt hiszem titkon minden férfi vágyik arra, hogy úgy szeressék, ahogyan az ő Julikája szereti Liliomot. Feltétel nélkül, teljes valójában. Igaz, Julika az önfeladásig szeret, ami viszont már messze nem egészséges.
Ficsúr szerepében Spolarics Andrea meglepő, és egyben fantasztikus. Ezerarcú, és a darab ezen feldolgozása szerint állandó kísérője és kísértője Liliomnak. A tőle megszokott bátorsággal és nyitottsággal alakítja Ficsúr szerepét. Tisztelem és szeretem őt ebben az előadásban is.
Ilyés Róbert és Böröndi Bence szintén maradandó és emlékezetes pillanatokat szereznek a nézőknek. Hol mosolyogtató, hol két kézzel a székünkbe kapaszkodós pillanatokat. Juhász Vince ígéretes fiatal tehetség, ráadásul ebben a Liliomban meglepő szerepben tűnik fel. Bregyán Péter némiképp oldja a darab komorságát, igaz, a sír felett elmondott méltatása ironikus, groteszk, vicces és nagyon mélyen fájdalmas is egyszerre.
Az előadás több rétege abban is megnyilvánul, hogy számtalan olyan fordulattal kecsegtet, ami kifejezetten a színházi szakmának szánt kiszólás. Ezeken majd bőven csámcsoghatnak a kritikusok, meg a szakma, persze a legtöbbjét az átlag néző is érti. Ahhoz azonban, hogy jól dekódoljuk a temetés alatt elhangzó méltatásokat, a felsorolt díjakat, vagy megértsük, a helyén kezeljük, és a történet részeként tudjuk értelmezni a filmes betéteket, nem árt, ha van egy általános képünk arról, mi történik a színház, és általában a kultúra háza táján kis hazánkban. És hogy ez miért nagyon nagy baj, ami visszafordíthatatlan károkat okoz.
A temetés szimbólum is. Olyan pusztítás zajlik jelenleg a kulturális szférában, hogy nem látom jelenleg, milyen módon lehet ezt majd valaha feltámasztani, újraéleszteni. Ennek is emléket állít az előadás. Nyomot hagy, jelet ad, felrajzol egy hatalmas piros felkiáltójelet a magyar kultúra és színházi élet egére. Jelezve közvetve, hogy ez azért mindannyiunk felelőssége. Abban, ami most van, sajnos mindenki benne van.
Monumentális előadás ez, rengeteg látványos megoldással és technikai bravúrral. Az előadás közben megjelenő filmek kapcsán bennem azért felmerült, hogy Alföldi Róbert többször emlegette már, hogy filmezni valahogy nem hívják. Vagy legalábbis nem annyit, amennyi jól esne neki. Ez a darab remélem, erős trigger lesz a filmes szakmának is a változtatásra, mert nem használni filmben ezt az ezerarcú karaktert meglehetősen nagy hiba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Liliomban látható filmes bejátszások. Aminek a külön szépségét az is adja, hogy a filmes betéteknek köszönhetően ebben az előadásban a Budaörsi Latinovits Színház teljes társulata megjelenik. Akik nem a színpadon, azok a vásznon. Így például Bohoczki Sára, Chován Gábor, Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor, Páder Petra, Sas Zoltán, Szőts Orsi és Takács Katalin. Csodálatos lett ez a nagy, közös munka. Érezhető az előadáson a maradandót alkotás szándéka.
Külön kiemelem Benedek Mari látványos jelmezeit és Antal Csaba multifunkciós, káprázatos díszletét, melyek mind emelik az előadás fényét. A színház maga is köszönetet mond a filmekben szereplő helyszínekért a Budaörsi Római Katolikus Egyházközségnek (Budaörsi Ó-temető), a Donnert Carouselnek, a MÁV Zrt-nek, a PostART Budaörsnek, valamint a budaörsi Viktória Sörözőnek, a filmekben szereplő jelmezekért a Katona József Színháznak és a Vígszínháznak.
Az én kedvenc jelenetemmel zárom az írásom. Ez a mennyben játszódik, és az egész jelenet, annak hangulata, jelmezei és díszlete az Angyalok Amerikában előadást juttatta az eszembe, Alföldi szereplése ebben a jelenetben pedig Prior Waltert. Az az előadás egyébként számomra az Alföldi-féle Nemzeti egyik csúcspontja volt. És ha van színház és társulat, akinek bizalmat szavaznék és megnézném, ha repertoárra kerülne, az csakis a Budaörsi Latinovits Színház lenne!
Ez a darab egy nagyon őszinte, személyes vallomás, tele érzelmi mélységekkel, fájdalmakkal, mérlegeléssel és kiútkereséssel. Olyan színésszel a főszerepben, aki ebben a darabban sok ponton egybecsúszik Liliommal, ezzel még jobban növelve a karakter kételyeinek és vívódásainak hitelességét és emberközeliségét. Igaz, valódi és mély történetet látunk. Olyat, amitől kezdünk manapság nagyon elszokni. Jó, hogy van ez a menedék, és benne az elhivatott alkotók. Minden erőmmel drukkolok, hogy sok előadás jöjjön még létre itt ebben a szellemben.
Fotó: Borovi Dániel
Kedvenc szìnházaimból: az egyik kivándorolt Franciao.,ba, vagy csak Újpestre, a Szkéné maradt a helyén, s erőteljes benyomulással jelentkezett Budaörs. Másként nyúl a darabokhoz, mint megszoktuk,új szìnházi műhelyként jelentkezik, hogy mondják: ” .budasörs fan” lettem, remélem még sokáig, maradhatok. Most ez a szìnház,amiért érdemes.szìnházba járni.