2:22 – Amikor a jelen kísért…

2:22 – Amikor a jelen kísért…

Egy színházi előadás esetén számomra az a legfontosabb, hogy maga a történet megragadjon. Ha ez adott, és megvan a kémia, akkor persze számos egyéb kiegészítő is kell a még teljesebb élményért. Ilyenek a díszlet, a látványosság, a fény- és hanghatások. Az igazi bónusz mégis az, ha az előadás el tud kapni egy hangulatot, amit nem is igazán tudok megfogni, csak nagyon mélyen megélni. A Centrál Színház 2:22 című előadásának ezt a hangulatot sikerült megfognia, és olyan húrokat pengetni a lelkemben, melyek újra és újra elvisznek erre az előadásra. Kissé fájdalmas és melankolikus, helyenként nagyon is két lábbal a földön járó, máskor elrugaszkodott, humoros és kicsit szerelmes is. És mivel szemfüles voltam, még szabadtéren is sikerült elcsípnem a Centrál Nyár keretében a szigligeti vár tövében, ahol a felhősödő éj leple alatt, a ciripelő tücskök és a csodálatos nyáreste varázsában még teljesebb ízét élvezhettem Puskás Tamás csodálatos rendezésének.

A történet négy szereplő köré szerveződik: Sam, a fizikus (Lengyel Tamás), Jenny, a tanítónő (Martinovics Dorina), Ben, a vállalkozó (Mészáros András) és Lauren, aki pszichiáter (Ágoston Katalin). Négy különböző ember, világnézet, hit, vagy épp kőkemény racionalitás. És természet. A történet szerint Jenny és Sam új házba költöztek kisbabájukkal. Ide várják vendégségbe a másik párt. A beszélgetésük parázs vitává alakul, melynek alapja, hogy Jenny minden éjjel 2:22 perckor furcsa hangokat hall a babaőrből. Meggyőződése, hogy a házban kísértet van. Az előző tulajdonos szellemére gyanakszik és lenne is ötlete, hogyan derüljön fény a titokra, ám ezt nem könnyű keresztülvinni a többieken, akik finoman szólva eltérően közelítik meg a lehetséges kísértet létezését.

Sam például kifejezetten a tudomány híve. Számára Jenny félelme értelmezhetetlen. Tisztán az értelem felsőbbrendűségét hirdeti minden hitrendszerrel, kultusszal szemben. Semmi olyat nem hajlandó elhinni, ami nem mérhető, vagy tudományosan és számokkal nem igazolható. Ben ezzel szemben kifejezetten nyitott a spirituális megközelítésre, szeánszokra jár, és a kísértet létezését is halálosan komolyan veszi. Lauren billeg a két világ között. Alapvetően ő is a racionalitásban hisz, de meggyőzhető arról, hogy legalább egy esélyt kapjon ez a bizonyos kísértet a megmutatkozásra. Így várják hát közösen a 2:22-es időpontot, amikor mindenre fény derülhet.

Az este azonban hosszú, és a tudomány, a hiedelmek és persze az érzelmek sokszor egymásnak feszülnek ebben a lélegzetelállítóan izgalmas és látványos előadásban. Felvillan az egykor be nem teljesült szerelem fájdalma is, hiszen Sam és Lauren jártak valaha. Aztán végül mindketten más mellett kötöttek ki, pedig a darab is egyértelművé teszi, hogy mindkettőjük kérdésére a másik a válasz. Benne van tehát a kompromisszumkötés szomorúsága, és ez is erősíti az előadás alapvető melankóliáját. Amikor egy életre hozunk döntést, de nem biztos, hogy a megfelelőt, az hosszú távon erős pusztítást képes okozni a lelkünkben.

Valószínűleg mind a négyen megbánták ezt a vendégséget és az egész estét, de most már végig kell csinálni. Szembe kell nézniük önnön és egymás kísérteteivel, mégpedig mindenkinek a saját túlélési stratégiája szerint. Összecsap a hiedelmek, ezotéria és a tudomány világa, és nehéz igazságot tenni egy olyan estén, ahol az egymásnak totálisan ellentmondó elméletek egyaránt beigazolódnak. Hol az egyik, hol a másik oldalon áll elő valamiféle új bizonyíték, meggyőző erő. Így aztán hőseink nem bírnak egymással.

Miközben megy a huzavona, a feszült légkört rendszeresen oldja a humor, ettől lesz igazán szerethető a történet. Ahogy azonban haladunk előre időben, egyre inkább a feszültségé, a várakozásé, a misztikumé a főszerep. Zseniális ez a színészi négyes. Mégis külön kiemelem Lengyel Tamás alakítását. A higgadtságával, nyugalmával végig ott van a jelenlétében valami földön túli erő. Minden szavából, érveléséből, mozdulatából árad egy nagyon mély bölcsesség. Olyan, ami egyszerre borzongatja és nyugalommal is eltölti az embert. Elképesztő a jelenléte. Egyébként is jól állnak neki a drámai és komoly szerepek, mindenkit bíztatok, hogy nézze meg más előadásban is, például a Loupe Színházi Társulás repertoáron lévő darabjaiban.

Az előadás vége –Puskás Tamástól megszokott módon– döbbenetes csattanókat rejt. Gyorsan és telibe kapjuk az elgondolkodtató véget, majd amikor kialszanak a fények, kell egy kis idő a taps előtt, hogy felfogjuk, mit is láttunk. És amikor felfogtuk, a következő gondolat rögtön az, hogy az előadást újra meg kell néznünk, már egy misztérium ismeretében, egészen más szemmel, de ugyanolyan izgatottan.

A négy kiemelt szereplő mellett az előadás záró jelenetében láthatjuk Mészáros Piroskát és Endrédy Gábort is. Rövid, de kiemelten ütős epizódban vesznek részt, megjelenésükkel válik teljessé a történet, és velük robban be a történet igazi, végső fordulata.

A szívemnek nagyon kedves előadás ez, Szigligeten még jobban hatott rám. Nem könnyű, de igazi lélektörténet döbbenetes katarzissal. Olyan tanulságokat vihetünk haza belőle, melyek még abban is segíthetnek, hogy másképp ébredjünk fel reggel, örüljünk az életünknek és megtanuljunk rácsodálkozni mindenre és mindenkire ami, és aki körülvesz minket. Meggyőződésem szerint azok a színházi előadások tesznek a nézőkkel csodát, amelyek olyan elemi erővel képesek hatni az emberre, mint a 2:22. Szívből ajánlom minden fáradt, megújulni vágyó léleknek.

Fotó: Horváth Judit

2:22 (egy kísértettörténet)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.