Miért pont kivi? – Kérges szíveket fiatalító betöréses joghurtlopás, tele tanulsággal

Nehéz időket élünk. Egyre nehezebbeket. Sokszor úgy érzem, csak létezünk, de igazán már nem élünk. Ugyan gyönyörű nyár áll mögöttünk, de a forróság, a tömeg, a ricsaj néha már fájdalmasan sok tudott lenni. Elkezdett hiányozni a színházak védett közege, illata, az együttlét, az egy térben lét romantikája. Egyébként is zűr van mindenütt. Nyugtalanító hírek záporoznak a kultúra világából, ahogy a mindennapi valóság világából is. Egyre nehezebb helytállni a monoton munkában, egyre kevesebben végezzük egyre több ember dolgát. Lefelé, a nehezebb felé robog minden.

Az emberi történetek ilyenkor különösen felértékelődnek. A színházra, a jó színházra, a kultúra mentális megtartó erejére manapság olyan nagy szükség van, mint nem volt még soha. Pedig nehéz a színházaknak is most nagyon. Mégis, a nehézségek, a zord körülmények valahogy még jobban felrázták a szenvedélyes alkotókat. Még többet, még jobbat akarnak adni, mert igen, ez az életük. És minél zordabb világban kell helytállniuk, annál makacsabban, annál fanatikusabban teszik ezt. Amíg csak lehetséges. A sok nehézségre adott egyik üdítő és kreatív válasz az összefogás. Nagy szó ez Magyarországon! Az eredmény pedig egy csoda lett, amikor a Kőszegi Várszínház és a Rózsavölgyi Szalon összefogtak, és színpadra varázsolták Laetitia Colombani: Miért pont kivi? című darabját.

Ahhoz, hogy ez a valósággá vált álom valóban felejthetetlen élményt nyújtson, kellett egy nagyon ütős csapat. A két színház összefogásával ez is adott. Szükség van egy nagyszerű emberre, aki remek emberismerő. Aki érti, tudja, mitől igazán emberközeli, szerethető egy történet, kikkel és hogyan kell azt úgy színpadra tenni, hogy a nézők a magukénak érezzék, felismerjék önmagukat benne. Őze Áron rendező őszinte elismerésre és minden tiszteletre méltón oldotta meg ezt a valóban nagy feladatot. Hozzám a benne megjelenő körülmények miatt egyébként is olyannyira közel jött ez a darab, hogy picit már féltem, hogy sérülni fogok. De végül nem ez történt. Katarzist éltem át.

Egy nagyon szűk határmezsgyét kell ahhoz zseniálisan megtalálni, hogy egy történet minden nézőnek ismerős, valóságos és megélt legyen, de semmiképp ne váljon közhelyessé. Őze Áronnak ezt a mezsgyét sikerült mérnöki pontossággal megtalálnia.

Barnabé Leroux (Schneider Zoltán) mániákusan precíz könyvelő. A panaszlevelek specialistája. Felesége halála óta magányosan él, csak ritkán látja fiát, Benoit-t (Varga Ádám), aki légiutaskísérő. Barnabé-ból hiányzik az empátia. Egyetlen igazi kapcsolata van a külvilággal: hetente egyszer pszichoterapeutához jár (Takács Katalin). Szabálykövető, semmit sem bíz a véletlenre. Aztán egyik nap észreveszi, hogy a joghurtja eltűnt a hűtőjéből. Pedig biztos benne, hogy előző nap még ott volt a joghurt! Mert ő a napok sorrendjébe állítja a joghurtokat a hűtőben. Péntekre esik az új-zélandi kivis, és az nincs a helyén. Hirtelen minden felborul körülötte… A helyzet persze aggasztja fiát, a terapeutával közösen azt hiszik, a férfi kezd leépülni. Barnabé Leroux amúgy csak elsőre tűnik elviselhetetlennek. Joghurtos története abszurditásával együtt nagyon is megindító.

Barnabé masszívan kényszeresnek tűnik. Klasszikus, öregedő apafigura. Olyan, aki folyamatosan elfoglaltságot keres magának azért, hogy fontosnak érezhesse magát. Vagy legalább ne feleslegesnek. A panaszlevelek írása, a betörésre gyanakvás, a lopás kényszerképzete valójában a saját vágyainak a kivetüléseés milyen érdekes, hogy bár a darabban van egy terapeuta, ő ilyesmire nem hívja fel a figyelmet. Pedig mindannyian ismerünk a családunkban olyat –vagy épp mi magunk vagyunk azokaki egy nagy felkiáltójelként ott integet a környezetében, hogy vegyetek már észre! Amiket Barnabé félelemként megfogalmaz, azok valójában vágyak. Igenis szeretné, hogy történjen már vele végre valami szokatlan, rendhagyó, különleges. Ő, a szürke kis könyvelő tele van vágyakkal. Mert nem lehet egy életet csupán a mérhető, kiszámolható, tervezhető valóság sivárságában leélni. Kellenek színek, történések. Szívszorító a sorsa, hiszen kezd elmagányosodni. Magának talál ki fantáziákat azért, hogy ne unja halálra magát. Aztán persze a fantáziák lehet, hogy nagyon is valóságossá válnak, a darab egy ponton konkrétan kísértettörténetté változik és fény derül egy csodálatos fantom (Kiss Anna Gizella) kilétére is…

A számomra másik ismerős, és emiatt nagyon is kapaszkodós pontja a történetnek az elhunyt édesanya hiánya. Fájó, betölthetetlen, örökké sajgó, vigasztalhatatlan űr. Ahogy nekem is. A festményen megjelenő anyakép szomorúnak, fájdalommal terheltnek tűnik. Én is sokszor látok valami földön túli, megfejthetetlen fájdalmat az anyukám régi fényképein, pedig egy igazi életszerető és életigenlő, élettel teli angyal volt. A női, az anyai összetartó erő nélkül maradt férfiak, apa és fiú túlélési küzdelme heroikusnak és egyszersmind értelmetlennek tűnik. Esnek-kelnek, suta stratégiákat választanak, próbálkoznak, de nem nagyon járnak sikerrel. Elbuknak. Olyan ez, mint amikor a ház falából eltűnik a kötőanyag. Olyan, mint levágott végtaggal élni. Soha, semmi nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt, de még csak hasonló sem. És boldog sosem…Vigaszt csak annyiban nyújthat a történet, hogy nem vagyok egyedül. A női, anyai erő, szeretet, lobogó tűz semmivel nem pótolható, a közelébe sem érhet semmi. Furcsamód sok történet foglalkozik ezzel mostanság. Az effajta hiány plasztikus, jellegében más, szélsőséges színre vitelének példáját a közelmúltban az Úriemberek előadásban láttam. Az koszos, de mégis felszabadító és valamelyest enyhítő. Sokan élünk veszteséggel. Vigasztalhatatlanok vagyunk, bezárkózunk. Ahogy Barnabé is tette…

Varga Ádám szerethetően alakítja a fiú szerepét. Pedig nincs könnyű dolga a zsémbes apjával. A történetnek ez volt az egyik olyan pontja, ahol szembejöttek velem a saját fiúi tapasztalataim és nehézségeim az én apám kapcsán. Benoit türelmes és toleráns az apjával, ugyanakkor törekszik arra, hogy kibillentse a komfortzónájából az „öreget”. Elnéző vele, megbocsátja, sőt, szereti az apja hibáit, igyekszik terelgetni őt, és hinni is neki a racionalitás keretei között. Aztán egy ponton aggódni kezd érte és segítséget kér neki. Képes belátni azt is, amikor téved, és bocsánatot is tud kérni az apjától. Lehet tőle tanulni. Az apa-fiú jelenetekben képes voltam felismerni pontokat, ahol én jobban, és ahol rosszabbul döntöttem egy-egy helyzetben. Ezek a jelenetek gyónással érnek fel, feloldozást is hoznak és belső indíttatást nyújtanak ahhoz, hogy az előadás után valamit másképpen csináljak az emberi kapcsolataimban, vagy kipróbáljak olyasmit, ami eddig nem jutott az eszembe, de hasznos segítséget jelenthet. És ez egy szuper előadás valódi ismérve és igazi ereje! Életeket tud megváltoztatni.

Takács Katalin elvarázsolt karakter. Pszichológusként egyfelől nagyon is két lábbal a földön jár, mégis jelen van egy másik, sokkal elvontabb világban is, és végül ő sem a biztos boldogtalanságot jelentő kőkemény racionalitás világát választja. Olyan, mintha álom és valóság közt lebegne. Hálás és nagyon szerethető szerep az övé. Hasonlóan kettős alakként jelenik meg az általam szintén nagyon kedvelt budaörsi Rekviem egy álomért előadásban is. Darabbéli játéka eszembe juttatta az Angyalok Amerikában történetét is, ahol számtalan hasonló, álom és valóság közt járkáló szereplővel találkozunk. Jól áll neki ez az angyal-lét.

Lilyről viszont nem árulok el sokat. Titokzatos jelenség ő. Olyan erővel bír, ami az összes többi szereplőnek tanít valami fontosat, feloldja az elakadásokat az útjukon és segít nekik továbblépni. Álomszerű, mégis valóságos. Közben maga is megtanul valami igazat az életből. Kiss Anna Gizella bemutatkozása remekül sikerült!

Az előadás végén kinyíló ajtó egy mozdulattal foglalja össze a történet fő üzenetét: az újrakezdés, az életigenlés, a folytatás, a “csakazértis” győzelmét minden helyzetben.

Az írásom elején csapatmunkát említettem, és a csapat bizony akkor teljes, ha kiemelem például Karácsony Ágnes dramaturg munkáját, vagy Enyvvári Péter díszletét. Ha jól figyelünk, a Szalon falán még Mademoiselle Payne praxisának lenyomatát is észrevesszük a kettős színpadon. A színészek Kiss Fabióla jelmezeit viselik, Őze Áront rendezőasszisztensi szerepben Palkó Panka segítette. A színdarabot Dávid Judit fordította magyarra. Hát ők a csodacsapat, a Rózsavölgyi angyalai.

Hölgyeim és Uraim, a színházi évad elkezdődött, mi több, berobbant! Tessék elzarándokolni a Szervita térre és megnézni, mi mindenre lehet képes egy kivis joghurt. Hazafelé venni fognak egyet, ezt garantálom! 😊

Fotó: Kallus György

5

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.