A 2023-as évet rendkívül erősen és dinamikusan indították az általam kedvelt színházak. Rengeteg fantasztikus előadás kerül bemutatásra Budapesten egymás után. Amellett, hogy ez a kulturális életet érő folyamatos ellehetetlenítési törekvések mellett csodálnivaló, el is gondolkodtat: az igaz, valós, mély értékek soha nem lesznek teljesen elpusztíthatók. Minél erősebbek az ezt célzó erők, annál hiábavalóbbak is egyben. Afféle felvezető gondolatként az is megfogalmazódott bennem, mennyire szürke, értékvesztett, önmagából kifordult korban élünk. A gyorsaság és a rövidség dominál mindenütt, de mély tartalmakat aligha találunk manapság. Pedig úgy tűnik, van mit, és szerencsére egyelőre még van is hol!
Az általam egyébként is rajongással kedvelt Rózsavölgyi Szalon az új esztendőt egy olyan irodalmi, színházi dobással indította, amivel túlzás nélkül mondhatom, egy csapásra azonnal évszázados színháztörténelmet is írt.
Bálint András és Jordán Tamás közös darabot írtak – barátságukról, színházszenvedélyükről, szerencséről, tehetségről, társakról, kortársakról, nagy generációkról, hűségről, csalódásról. Arról, ami volt, ami van, és ami még lehet. Azt a címet adták neki: BÁLINT+JORDÁN=160. A színházi egyenlet megoldása: ugyanabban az évben születtek. 1943-ban. 2023-ban lesznek 80 évesek. Jordán januárban, Bálint áprilisban. Gyerekkoruk óta barátok. Szomszédok voltak a szülők. Ők együtt fociztak, gombfociztak. Az egyik szeretett győzni, a másik hagyta a többieket nyerni. Egy iskolába jártak. Egy színjátszókörbe. Mindketten színészek lettek. Igazgatók. Színházcsinálók. Az egyik úgy volt a Nemzeti Színház igazgatója tizenegy hónapig, hogy még nem volt épület, és az nem is épült fel. A másik a felépített Nemzeti direktora lett, s öt évig vezette. Baráti figyelemmel és hűséggel szeretik egymást. 72 éve. Mindezt darabbá írták. Ők rendezték saját magukat. Kétszemélyes előadásukba “vendégül hívták” a közös kedvencet, Molnár Ferencet, az egykori budapesti polgárság íróját, aki az újságíró-krónikás pontosságával ismerte a száz évvel ezelőtti város életét. De mintha csak ma lenne…
Az előadás az első pillanattól kezdve torokszorító, katartikus értelemben. Én legalábbis végig éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban. Az oka egyszerre a tisztelet, amit ébreszt a két színész jelenléte, másrészt a tudat, hogy két olyan nagyságot látok együtt a színpadon, akik tevőlegesen befolyásolják, alakítják, formálják a magyar irodalmi, színházi, kulturális életet. És ott volt bennem végig a meghatottság is, hogy megadatott nekem az a szerencse, hogy élőben láthatom, hallhatom őket mesélni, sztorizni, Molnár Ferencet idézni.
Mindeközben felelevenítenek egy olyan kort, melyet valaha boldog békeidőként aposztrofáltunk, és amelybe irodalmat, kultúrát szerető emberként nosztalgiával vágyunk vissza. Fura ez. Mert érdekes módon pont nem az ispánságokra és vármegyékre kell itt gondolni. De sokkal inkább a pezsgő pesti irodalmi életre, a kávéházak egykori bohém alkotóira, a lüktető kultúra fénykorára. Arra az időre, amikor a kultúrának súlya, befolyásoló, közéletet alakító ereje volt. A gondolkodó ember, az értelmiségi lét nem megcsúfolást, de megbecsülést érdemelt. Még ha a maga korában sok esetben azonnal nem is, de utólag biztosan.
Aztán eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy a manapság leginkább megélhetési hóbortból előtérbe kerülő és ennek révén ki is üresedő otthon, nemzet, hazaszeretet szavak jelentése is mennyire átértékelődött mostanra. És mennyivel mást jelentettek abban a korban, amikor hazafinak lenni nem vak politikai elköteleződést jelentett. Mi is igazából a polgárság? Mit jelent magyarnak lenni? Mindezekre maga Molnár már tűpontos válaszokat adott:
„Sokszor hallgattam el, százszor szerettem volna leírni, százszor gondoltam meg magamat, de most ellenállhatatlan erővel kívánkozik ki belőlem, valahányszor arról van szó, hogy a főváros magyar-e vagy nem magyar. Valahányszor arról beszélnek, hogy Budapest idegen és semmi köze a magyarsághoz. Azt mondják: amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedettvedett, széllelbélelt, nem érdemli meg az ”ország szíve” nevet. Idén egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Fél hat lehetett. A Városligetből jöttünk automobilon a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utca és az Erzsébet híd felé. Abban az időben nagy vízhiány volt és nem öntözték az utcát, sűrű porfelhő feküdt a városon, és a nap különösen szép színekkel ment Óbudára aludni. A keleti pályaudvarnál pokoli lárma volt, a mellékutcák ontották az embereket és kocsikat, és amikor kiértünk az Erzsébet hídhoz, a két Klotild palota színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd égbetörő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva, besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. Be kell vallanom, elállt a lélegzetem, olyan gyönyörű, hatalmas, sehol nem látott kép volt ez. Úgy agyonnyomta szívemet egy pillanatra ez a város, amellyel együtt nőttem fel, amelyet együtt szidtam a többivel, amelyet már sokszor megutáltam, megszerettem, kicsinek, sárosnak, sötétnek is láttam, este láttam, reggel láttam – éreztem, hogy a fejünkre nőtt, kisiklott a kezünkből, – mondom, intenzíven éreztem mindezt, amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült, felkiáltott: „Milyen különös, milyen semmihez sem hasonlítható, milyen magyar kép ez!” Ez az. Ők látják, és mi nem látjuk. A hölgynek volt egy érve, hogy ilyen sehol nincs máshol a világon. Ilyen kép, ilyen hangulat csak itt van. Az emberek a legostobább érvekkel küzdenek a főváros ellen. Hej, mondják, nem ez a magyar, hanem a kis zsupfödeles házikó, az a magyar, a muskátlis ablak, az akácfa, a deli legény, a végeláthatatlan rónaság, az a magyar. Tele van a város akácfavirággal, de ez nem az igazi, nem falusi, tehát nem magyar. A ménes sehol sem legelget a Teréz körúton, hej, pedig csak akkor volna igazán magyar ez a város. És az Andrássy úton sem hullámzik az aranyszínű vetés, pfuj. A jó urak kiköpnek, elszomorodnak és szidják ezt a nemzetközi magyartalan fészket. Nem akarják belátni, hogy Budapest még akkor sem lehetne magyartalan, ha akarna, mert a szent, hatalmas és áthághatatlan természeti törvény értelmében ezt a várost a magyar föld izzadta ki, és csakis olyannak izzadhatta, amilyen, és ha ilyennek izzadta, hát ez a magyar.”
Jordán Tamás játékossága és Bálint András higgadt, bölcs mosolya remekül kiegészítik egymást. Ülnek egy asztalnál és beszélgetnek. Sztoriznak. Kell, hogy egy város, egy ország legyen kíváncsi rájuk. Mert ők az igazi nemzeti kincsek ebben az ütött-kopott, értékvesztett korban. Szeretnivaló amit, és ahogy csinálnak. És bár ők ketten együtt idősebbek Budapestnél, a főváros velük együtt úgy tűnik, remekül állja a sarat. A Molnár által is kedvelt kulturális sokszínűség, pezsgés, értelmiségi lét ma is ott lüktet benne. Budapest él, gondolkodik, és tud nemet mondani a vészterhes időket idéző központi narratíva elnyomására és a teljes einstandra. Polgárai érettek, felnőttek, gondolkodói és alkotói amennyire csak lehetséges, szabadok. Az árral szemben úszásban pedig történelmileg mérhető gyakorlata van már, ezért nem is könnyű ellenfél ez a város.
Ameddig olyan szenvedélyes elmék és szívek öregbítik hírnevét, mint Bálint András és Jordán Tamás, érdemes itt élni és értékeit küzdelmekkel teli mindennapok árán is, de megőrizni. Ezt az előadást mindenkinek látnia kell, aki él és mozog. Ha létezik valamilyen közös, egységes nemzeti koordinátarendszer, annak ez lehet egy olyan origója, melytől minden további értelmes gondolkodás és tevékeny aktivitás elindulhat a tényleges értékek megőrzése és továbbvitele érdekében.
Boldog születésnapot, kedves Bálint András és Jordán Tamás!
Idézet forrása: Molnár Ferenc: Szülőfalum, Pest
Fotó: Molnár Miklós
Rózsavölgyi Szalon – Bálint+Jordán=160 (színházi ajánló)
