Miközben az Átrium nagyszínpada ontja a nagyközönségnek a hangos sikerrel bemutatott népszerű előadásokat, a másik boszorkánykonyháján, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban olyan kísérletek zajlanak, melyek szintén egy egész országot hívnak a 123-as laborba az Átrium, a Mentőcsónak Egység és a Terminál Workhouse közös bemutatójára. Az alkotói csapat már önmagában is hívogató. Így még a történetről semmit nem tudva is felkapjuk a fejünket, ha Mohácsi István (dramaturg), Botos Éva (rendező), Ivanics Tamás és Andrusko Marcella együtt készülnek egy új produkcióval.
A terembe beérve a díszletben valódi gyerekjátékok fogadnak minket. Ez egyből megteremti a játékos alaphangulatot, hogy aztán ellazulva, ismét gyerekké válva egy igazán fajsúlyos, nem várt fordulatokkal operáló kemény történetet kapjunk a gyomrunkba. A katarzis garantált: aznap este, amikor én láttam, egy néző hosszan zokogott az előadás után – vélhetően maga is érintett a történetben, melyet látott. Érzékeny és érzékenyítő, okosan felépített és igazán szép előadás ez, mestermű. Megszólít és foglalkoztat. Az egyetlen spoiler, amit megengedek magamnak, hogy nagy kedvencem, a süni is megjelenik a darabban!
Kezdetét veszi a játék, melyben a multifunkciós, mozgatható, kivilágított díszletben másfél órán keresztül nyújt virtuóz alakítást Andrusko Marcella és Ivanics Tamás párosa. Ők ketten játsszák el a történet összes karakterét. Mindezt zseniális átkötésekkel oldják meg, így nem kell attól félnünk, hogy elveszítjük a fonalat, vagy nem tudjuk követni, épp kinek a gondolatai jelennek meg a térben.
Alapvetően két szülő és a gyermekeik története bontakozik ki. Mindketten nehéz hátizsákot cipelnek, és a gyereknevelés terhével is egyedül vannak. Hogy kinek mi történt a társával, az már egymás megismerésének folyamatában derül ki, jóllehet, bizonyos részek ekkor is homályban maradnak, talán nem véletlenül. Miközben hőseink szülőből gyermekké, onnan külső szemlélővé, majd újra szülővé változnak, minden karakter nézőpontját megismertetik velünk. Kiderül, mennyit lát egy gyerek abból, ami körülveszi, és hogyan éli ezt meg. Nincsenek mindenre kiterjedő válaszai ugyanúgy, ahogyan a felnőtteknek sem.
Mert végső soron a bimbózó szerelem mellett egy olyan patthelyzet körvonalazódik, mellyel nem igazán lehet mit kezdeni. Az életben sem minden fehér és fekete. Amit a filmekben látunk, az a legritkábban működik a valóságban. Számtalan olyan helyzet elé állítja az embert a mindennapok szürkesége, amikor szeretne szeretni és szeretve lenni, ám valami mégis megakadályozza ebben. És hiába minden erőfeszítésünk, vannak sérülések, melyeket nem gyógyíthat be sem az idő, sem a kommunikáció. Az élet igazi kegyetlensége, hogy ilyen helyzetekben is szilárd, visszavonhatatlan döntéseket kell hoznunk. Muszáj.
A darabbéli párosunk a mélyülő ismeretségük és kibontakozó kapcsolatuk folyamában azzal szembesül, hogy létezik bántás, ami nem egészen az, aminek látszik. Amiért a bántalmazó nem tehető felelőssé. Vannak speciális kezelést igénylő helyzetek. A kérdés csak az, hogy lehetséges-e, tud-e élni velük az érintett? Mindeközben valóban szívszorító belegondolni abba, hogy mindez egyáltalán nem puszta fikció.
Itt, Magyarországon is létező a darabban látott valóság minden eleme. És közben tudjuk, hogy egy olyan országban élünk, ahol már az alapok is elrohadtak, ahol emberek fagynak meg az utcákon és hajléktalanok töltik meg a villamosokat már nap közben is a szociális ellátórendszer és az egészségügy teljes csődje okán. Hol beszélhetnénk itt bármilyen speciális kezelést igénylő sorsról, szükségletekről?
Eljött az idő, amikor kizárólag egymás szeretetére, jó szándékára, irgalmára vagyunk utalva. De még így is szembesülünk olyan döntési helyzetekkel, amikor önmagunkat, gyermekünket kellene teljességgel feladni és alárendelni másnak. Képes-e erre bárki? Ha nem, azt sem kérheti számon senki, mert a lemondás és elengedés is minket és a szeretteinket védi. Van, ami egyszerűen túlmutat az ember hatáskörén és képességein. Menthetetlenül törékenyek és kiszolgáltatottak vagyunk.
Így válik a játszóház a feloldhatatlan ütközések szomorú terepévé. Egy hellyé, ahol a mosolyok mögött törések, kisiklott életek, az élet igazságtalanságaiban megtört lelkek várnak valami csodát, ami választ, vagy legalább enyhülést adhat az égbe kiáltó kérdésre: MIÉRT?!
Fotó: Mészáros Csaba
