Redőny – családi mintázatok legyőzhetetlen fogságában

A 2022-es évet sikerült egy igazán fajsúlyos színházi előadással zárnom. A Maros András által írt, és az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt bemutatott kortárs drámát, a Redőnyt többször meg akartam már nézni, de különböző okok miatt ez csak most sikerült. Ujj Mészáros Károly rendezése ezúttal is sok tanulságot és elgondolkodtatót pakolt a hátizsákunkba. Kiváló alkalom az év végi számvetés arra, hogy szemezgessünk ezekből, és foglalkozzunk a tételmondatokkal.

Egy igazi gyomorba vágó, karfába kapaszkodós előadást láttam. Amikor azt hisszük, hogy bizonyos, nagyon idegesítő dolgok specifikusan csak a mi családunkban vannak jelen, nagyot tévedünk. Ez az előadás is megcáfolja a feltételezést. Nagyon konkrét, szélsőséges ügyek kerülnek az arcunkba tolva megfogalmazásra. Terápiás erejű bizonyos problémák feldolgozása tekintetében. Mer bátor és tabudöntögető lenni. És bár verhetetlen a humora, a történet előrehaladtával a drámaiság és a bennszakadt csendek töltik meg egyre inkább a nézőteret, nem véletlenül. Fekete Anna díszlete zseniálisan megteremti mind a vidék, mind a Budapestre költözés miliőjét, jól követhető időben is a darab előre haladása.

A történet középpontjában egy női főszereplő, Éva áll (László Lili), aki semmi mást nem akar, csak boldog lenni. Szeretne megfelelni a szülői -egészen pontosan az anyai (Lass Bea)- elvárásoknak, na meg a férje (Schruff Milán) elvárásainak, és persze ne feledkezzünk meg a gyerekükről, Nándiról (Pataki Ferenc) sem, akinek kiskorában már a puszta létezése is egy elvárás-rengeteg.

Éva mindenkinek mindent megad, csak éppen magáról feledkezik meg teljesen. Ismert magyar mondás, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Miközben ez a nő kínlódik azzal, hogy mindennek és mindenkinek maradéktalanul megfeleljen, a környezetében lévők nemhogy nem veszik észre a törekvéseit, de lépten-nyomon belerúgnak, megalázzák őt. Állandóan azzal szembesítik, amit nem jól csinál. Még akkor is, amikor jól csinálja. Persze mindezt csak és kizárólag a szeretet és jóakarat jegyében. Közben egy elismerő, kedves szót, ölelést sem kap soha.

Nincs pusztítóbb, nyomorítóbb és destruktívabb annál, mint amikor az ember a hozzá legközelebb állóktól kapja a folyamatos savazást. Ez lelki nyomorékká tesz, megbetegít és meg is semmisíthet. Nem csak az önbecsülést tekintve, de fizikai síkon is. A férj testvére, Berci (Rohonyi Barnabás) ad némi vigaszt és megnyugvást ebben a beteges környezetben, de sajnos ez kevésnek bizonyul az üdvösséghez. Mindazonáltal ő az egyetlen valamire való karakter a történetben Éva mellett.

A mocskos, végtelenségig mérgező emberi játszmák széles tárháza tárul elénk a darabban. A saját szemünkkel láthatjuk, amint egy nő a beleivódott negatív szülői (jelen esetben anyai) mintázatokat eleinte értetlenül nézi, majd tiltakozni kezd ellenük, végül feladja és észrevétlenül belecsúszik és már ő maga ismétli ezeket a hibás viselkedéseket, önmaga életében is leképezve őket. A saját házában is felszerelteti a redőnyt, aminek már az anyja házában sem volt semmi más szerepe, mint hogy ha fel volt húzva, az volt a baj, ha le volt engedve, akkor meg az. Az örök elégedetlenség, keserűség, tönkrement és mérgező élet szimbóluma. Aki felhúzza, beengedi a pusztító mocskot a saját életébe…

Anno a Vígszínházban a Pentheszileia program című előadásban láttam hasonlóan plasztikus példáját annak, hogyan képes a felmenőktől belénk ivódó, vagy belénk vert rossz mintázat a mi életünket is tönkre tenni. Sajnos ez a mindennapi életben is végzetes károkat és pusztítást képes okozni. Az időben észre nem vett, kezeletlen és halkan eltűrt, ránk erőszakolt viselkedési formák besurranó tolvajok, alattomos gyilkosok. Kényszeres neurózisból itt aztán nincs hiány!

Mindez nem szól másról, mint hogy a szülő a saját feldolgozatlan nyomorát, és örök elégedetlenségbe fojtott életét méregként a gyermeke életébe csepegteti, hogy az se vihesse többre, az is csak kínlódjon és végül meg is keseredjen. Ez valamiféle beteg, perverz kielégülést okoz az ilyen szülőben, de legyünk őszinték, ez már masszívan szakemberért kiáltó működés. Persze ez a típus jellemzően nem kér segítséget, inkább a környezetét eszi még tovább. Amíg a környezet hagyja.

A néző a történet közben joggal kérdezheti magában, hogy hol rontotta el Éva az életét? Hol van az a pont, ahol még fordíthatott volna a sorsán? Amikor még nem volt késő? Külső szemmel, mások kapcsán milyen könnyedén adunk választ efféle kérdésekre, de amikor mi magunk szenvedünk hasonlóan nyomorító helyzetektől, érezhetően nehezebb a dolgunk.

Évának is ott van már a gyerek, na meg egy simlis férj, akinek a kétes ügyei miatt a nő maga is komoly bajba kerül. Attila a kilencvenes évek „megoldjuk okosba” típusú vállalkozói rétegét elevenítette meg számomra. További fájdalom, hogy a nő anyja is a férfi pártját fogja, és miközben a saját lányát szüntelenül savazza, a simlis és alvilági férjet isteníti pusztán azért, mert kétes egzisztenciát adott a családjának. Amit aztán persze később kamatostul vissza is vesz…

Ráadásul a nő egyáltalán nem kívánja a férjét. A gyermekük becsúszása egy diszkóbaleset eredménye. Ám újra és újra kénytelen eleget tenni a házastársi kötelezettségének. Undorral. Muszájból. Mert nem okozhat csalódást. Ne felejtsük el, hogy vidéken vagyunk. A darab a vidéki életnek ezt a gyönyörűséges báját is nagyon szépen ábrázolja. Eszerint a nőnek az a dolga, hogy vezesse a háztartást, nevelje a gyereket és persze szülje őket egymás után. És az emberek meg beszélnek…

Az előadás jól láttatja, mennyire nem működik manapság már ez a modell annak ellenére, hogy jelenleg is reneszánszát kezdi élni a feudális társadalmi berendezkedés. Minden csatornán azt kapjuk az arcunkba, hogy aki nem csinál ezer gyereket, az nem ember, és hogy csak az öncélú szaporodás van államilag is dotálva. Hogy aztán azzal a gyerekkel mi lesz és hogy nő fel, azzal már senki nem törődik.

Nem nehéz kitalálni, hogy ez az út az asszony számára szép lassan zsákutcává válik, és visszafordíthatatlan fordulatot vesz. A kérdés már csak az, hogy tud-e bármit tenni a gyermekéért, azért, hogy megtörje ennek az átkos, rossz mintának a továbbadását? És ha már a saját életét nem sikerült, a gyermekéét sikerülhet-e megváltania?

A zárójelenet könyvfakasztó katarzisban csúcsosodik ki. Ha ugyanis az ember a saját családjában tapasztalt hasonlót, esetleg veszítette már el szerettét mások erőszakos ráhatása, leuraló magatartása, mániákus dominanciája miatt, az pontosan tudja, hogy az ilyenfajta viselkedés hová vezet.

A nőnek kőkeményen a sarkára kellett volna állnia, és tudnia kellett volna nemet mondani. Kiállni önmagáért. Hangosan és határozottan. Ez ma már egyértelműnek és könnyűnek tűnik, bár megtenni ma is nehéz. A régebbi korokban pedig szinte elképzelhetetlen és persze elfogadhatatlan volt, pláne úgy, hogy semmiféle támogatásra nem számíthatott, aki mert bátor lenni.

Elgondolkodtató, hogy a ma már ezer ízben meghaladott gondolkodás és világkép újraélesztése mennyire lehet életszerű a XXI. században? Miközben ezen gondolkodunk, láthatjuk a vármegye táblák kihelyezését, az ispánok visszatérését. Így talán már nem is egyénileg, de társadalmilag kellene felállnunk és azt mondanunk, hogy ezt már nem… Ha mégsem tesszük, tragédiába torkollhat a mi történetünk is.

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Redőny – Orlai Produkció – rövid ajánló

Olvasói értékelések átlaga:
5 a maximális 5 -ből (1 értékelés alapján.)
Saját értékelésem:
1

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.