Az idei színházi évadban sokaknak feltűnt, hogy Alföldi Róbert elsősorban színészként remekelt a színházakban. Elképesztő munkabírásával gyakorlatilag minden nap színpadon áll, van, hogy napjában több előadásban is. Csodálatos és mélységesen tiszteletre méltó ez a kitartás, szenvedély, profizmus és tökéletesre törekvés, amit nap mint nap produkál. Ilyen az, amikor az ember valóban azzal foglalkozik, ami a szenvedélye, amiben a legjobb, ami igazán az övé. Keveseknek adatik meg ez, ő viszont csúcsra is járatja az istenadta tehetségében rejlő potenciált. Rendezőként ugyanakkor kicsit csendesebb időszakát élte az idén Alföldi, legalábbis a 2022-es év végéig. Az év végére ráfordulva ugyanis két nagyon fontos rendezői munka is rátalált. Az első a Centrál Színházban látható magyartenger, melyről később írok majd, utóbb pedig a decemberben a Budaörsi Latinovits Színházban bemutatott, Varsányi Anna által írt népszínmű, Az eprésző kislány.
Számomra mindkét előadás időutazás. Egy olyan kort boncolgatnak, amelyben én gyerekként éltem ugyan, de tökéletesen emlékszem a korszak jellegzetes helyszíneire, mentalitására, díszleteire és kellékeire, melyek pontosan jelennek meg a színpadon. Anno természetes volt ebben élni, hiszen nem volt más, nem volt még nyugat, sem alternatívák. Ez volt mindenhol. Mai szemmel azonban egészen furcsa ránézni a múlt jellegzetes alakjaira és árnyaira. Kettős érzés fogott el. Egyfelől valamiféle bugyuta nosztalgia, mely vegyül azzal az érzéssel, hogy milyen korlátoltan, szűk látókörűen éltünk. Mondjuk ki: ugyanolyan buborékban, mint amibe manapság kezdünk ismét beszorulni. Másfelől van bennem visszavágyás is egy olyan időbe, ami valahogy mégis sokkal átláthatóbbnak, egyenlőbbnek, befogadhatóbbnak tűnik, és kevésbé volt impulzív, mint a mai mindennapok villódzó valósága. Az eprésző kislány díszlete ráadásul szintén Alföldi Róbert munkája. Finom érzékkel varázsolta színpadra annak a vidéki kultúrháznak a miliőjét, ahol voltaképpen az egész darab játszódik. De jóval többet is tett ennél: nem csak a helyszíneket, de a jellemeket, a jellegzetes karaktereket, a vidék –azóta nem sokat változott, fojtogató– közegét is pontosan festette meg, és ebből indul ki a történet összes konfliktusa, vélt vagy valós sérelme, árkok és határok, melyeket sem betemetni, sem áthidalni úgy tűnik, semmilyen demokráciában vagy annak látszatában nem tudunk.
Mert hát milyen világ is az, ahol a korábbi tanácselnök immár harminc éve polgármester? Mindenki ismeri, mindenkinek van hozzá kötődése. Pozíciója bizalmi, nem rest bemocskolni a kezét, tapad is hozzá bőven mocsok a falu életéből. Mertz Tibor játékában a polgármester a faluban mindennek alfája és omegája. Politikai karrierje látszólagos makulátlanságának mindent alárendel. Ha kell, besúgó, ha kell, erőszaktevő, de neki mindig mindenből jól kell kijönnie. És bár önmagát túlpozícionálja, a rendszer mégis számít rá és a hozzá hasonló hasznos idiótákra, hiszen ez képes biztosítani a demagógia feltétlen uralmát, a központi narratíva szentíráskénti érvényesülését, és persze a jó keresztényinek csúfolt erkölcsöt mindenek felett. Hatalomgyakorlása fő erősítője az elmaradhatatlan pálinka. Az alkoholizmus okozta őszinteség a falubeliek egyetlen reménysége, széthúzó-, és egyben összetartó ereje.
Az eprésző kislányt a falu népével színpadra állító Várkonyi Zoltán (Chován Gábor) viszonylagos kívülállóként és talán egyetlen nem teljesen korlátolt karakterként hiába látja be, hogy az általa is látott és megtapasztalt viszonyokhoz sokkal inkább az Übü király megrendezése illene, egymaga nem tud mit tenni a rendszerrel szemben. Itt, ahol a magyartanár az egyetlen értelmiségi, aki ennek harsányan újra és újra nyomatékot is ad (Bohoczki Sára), annak férje a polgármesternek bedolgozva kurvapecérkedik (Ilyés Róbert) és ezáltal túl sokat tud a rendszerről, ahol az anyós (Takács Katalin) az összes ma ismert sztereotípiát bedobja a menye ellen annak teljes lelki megsemmisítését megcélozva, ahol a szerelmesek undorral vegyülő vágyakozással tekintenek egymásra felmenőik vélt, vagy valós bűnei miatt (Hartai Petra, Fröhlich Kristóf) az egyik a fiatalságába, a másik az alkoholba kapaszkodva keres menedéket. És van, aki minden lében kanál, férjhez menne, és nem is dédelget nagy álmokat, de még a kicsik sem válnak valóra (Szőts Orsi). Számomra az előadás legbájosabb momentuma mégis az, ahogyan a Budaörsi Latinovits Színház vérprofi társulata lelkes amatőröket játszik el a színpadon.
Ez ma a vidék Magyarországa. Dideregve spórolunk a rezsin, miközben a köztévé harsogja a háborús inflációs határvadászos nemzeti álkeresztény maszlagot, a rendszer pedig széthordja az embereket megillető utolsó vagyonelemeket is. Ha más már nincs, akkor a farönköket, melyek alanyi jogon a korrupció császáraként tündöklő polgármestert illetik. Ha nem kapja meg jussát, akkor feljelentést tesz, és nem átall ártatlan embereket bemocskolni a saját konca megszerzéséért. Az emberek eközben teljesen elhasználódnak, lerongyolódnak. Erkölcs már sehol, nincs is rá keret. A hit cserbenhagyta őket ott, ahol olyanok jönnek ki a templomból, akik a sátánnal cimborálnak. Mindenki meg van kopasztva, ki van semmizve és nem maradt kapaszkodó csak egy: a pálinka. De mire elég ez? Csupán arra, hogy a régi sérelmek újra és újra feltörjenek, de azok kulturált megbeszélése helyett öncélú indulatban csúcsosodjanak ki, és visszafordíthatatlan károkat okozzanak. Márpedig a rendszer működik. Aki a részévé akar válni, annak nincs más dolga, mint bután és korlátoltan szolgalelkűvé válni, és kérdés nélkül kiszolgálni, végrehajtani egy hazug, aljas, központi narratíva utasításait. Kulcsszavak az ügyeskedés, a kivételezés, a korrupció és a beletörődés. Aki túl sokat tud, már nem szállhat ki a játékból. Legalábbis élve nem. És minél nagyobb erkölcsi csőd valaki, annál többre viheti ebben a világban. Ha pedig valaki nem illik a képbe, azt ellehetetlenítik. Végleg.
Ha a néző esetleg ráismer a darab nézése közben egy hasonló berendezkedésű buborék-világra, ne érezze furcsán magát, nem az ő készülékében van hiba. És mint minden Alföldi darabban, itt is megjelenik egy olyan végső csavar a történetben, ami alaposan gyomorba vág mindenkit. Valami, ami azonnal kipukkasztja ezt a buborék-valóságot, ezt a lufit, ami körénk épült. Hús-vér emberek, valós meneküléstörténetek, igazi baj. Valami, ami túlmutat a tizenéves közpénz-milliárd szétlopkodáson, egy új földbirtokos klientúra kiépítésén és a feudális osztályok visszavezetésén. És ez a valós probléma reflektorfényt kap, farkasszemet néz velünk és rádöbbent arra, hogy az elit által a felelősség teljes elhárításával gyártott idióta ideológiák világán túl valós problémák is léteznek. Amik bevonulnak az életünkbe, beégnek a retinánkba és azonnali cselekvést, segítséget igényelnek. Tőlünk.
Hát itt tartunk most. Forradalmi helyzethez forradalmi színház jár, és ez így is van rendjén. Más már nem igazán tud sem felébreszteni, sem vészharangot kongatni. A való világ valós helyzete sokkal ijesztőbb annál, amit gondolunk, vagy engednek, hogy gondoljunk. Pedig foglalkoznunk kell vele, mert ez a kiélezett helyzet erősebb bármilyen korrupciónál, és bőven túlmutat a honi új földesurak osztályharcain is. A humánum maradt az egyetlen kapaszkodó ebben a mocsokban. Valós összefogás kell ott, ahol már semmi más esély nem maradt. Ezt pedig ne fentről várjuk. Nyújtsunk mi magunk segítő kezet egymásnak, különben se Isten, se pálinka, se magyar nóta nem ment itt már meg senkit…
Fotó: Borovi Dániel
