A Dollár Papa Gyermekei csapata a 2022-es évben kifejezetten aktívnak és termékenynek mutatkozott. Ez már önmagában örömteli, az pedig hab a tortán, hogy bár tényleg sok és sokféle előadással rukkoltak elő az idén, a mennyiség egyszer sem ment a minőség rovására, szóval így az évad végén tiszta szívből gratulálok Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás színházi műhelyének egész éves munkájához és teljesítményéhez.
Szeretem, ha meg tud lepni, ki tud zökkenteni a színház. És bár egyre több társulatnál megfigyelhető az elmozdulás a meglepő, a rendhagyó, a szokásostól eltérő irányok felé, a Dollár Papa Gyermekei valahogy mindig tudnak legelsők, leggyorsabbak lenni. Folyamatos náluk a szellemi innováció, és néhány év alatt számomra a megelőlegezett bizalomnak arra a szintjére jutottak el, hogy egy-egy új bemutatójukra hónapokkal előre megveszem már a jegyeket, ráadásul mostanság több időpontra is, látatlanban.
Így történt ez az Úriemberek című előadással is, amit lassan, finoman kezdtek hirdetni. Apránként érkeztek az információ-cseppek arról, hogy érkezik egy új előadás, ami egyébként különleges helyszínen játszódik majd, és csak hét egymást követő estén lesz látható. A gyülekezési pont Budapesten a Népliget közelében található irodaház aulájában van. Ide érkeznek a nézőkért a szervezők, majd innen kell elsétálni a helyszínre, egy punk klubhelységbe, ahol már vár minket a nézőtér. Annak érdekében, hogy a produkció zavartalanul élvezhető legyen, a társulat készített egy Gyakran Ismételt Kérdések és válaszok gyűjteményt, melyet érdemes áttanulmányozni, hiszen ez oszlatja el a helyszínnel kapcsolatos aggodalmakat, továbbá nyomatékosítja, hogy melegen kell öltözni az estére. Bár a hangulat forró lesz, levetkőzni még mindig egyszerűbb, mint fázni.
És ha már punk klub a helyszín, naná, hogy ehhez méltán meghívtak autentikus zenekarokat is. Minden egyes előadás többek között attól válik egyszeri és megismételhetetlen élménnyé, hogy minden este másik élő zenekar játszik benne. A felhozatal: Palánta / Power Flower / Pletyka / Paks3 / Unholy Sativa / Primteori / Berosszulás
Na de miről is szól ez az egész? Magára maradt apa és fia. Elhagyták őket. Egy másik férfiért. Lazulni akarnak. Hogy mi vár rájuk? Talán jobb lenne nem a tanújának lenni. A szeretet mindent elsöpör. És mi történik, ha valami az útjába áll? Megszűnik? Vagy erősebb lesz, mint valaha? Egy biztos, átalakulni nem tud mássá. Nem köt alkut. De akkor mit kezd vele az ember?
Az ismertető tömören, de minden lényegest megragadva foglalja össze, milyen tartalmat fogunk látni a térben. A formáról és a nyelvezetről azonban nem tudunk meg sokat, és ez így is van rendjén. A helyszínből már sejthető, hogy egy koszos, kopott világba csöppenünk, de mint a Dollár Papás előadásoknál általában, a mocsok itt is tisztítóvá, katartikussá tud válni a szereplők gondolatai, cselekedetei, és választott útjaik révén. Az apát Rába Roland, fiát Olasz Renátó, azt a bizonyos másik férfit pedig Ladányi Jancsó Jákob kelti életre. Bónuszként és bombaként pedig Hód Adrienn robban be az előadásba, és örömömre nem csak írta és rendezte, de szereplőként keretbe is foglalta Kiss-Végh Emőke a darabot.
A helyszíntől, a promótól és a bemutató előtt közzétett trailer-től én egy koszos, mocskos, velejéig romlott, beteg, pofátlanul merész és bátor előadást vártam. És megkaptam. De mégsem abban az akár öncélúnak, mégis felszabadítónak tűnő formában, amiben előzetesen vártam. Az igazán meglepő a számomra az volt, hogy adott az előadás egy többletet ahhoz képest, amit vártam tőle. Az érzelmeimre, a lelkem legmélyére hatott ugyanis, és a vártnál mélyebb és meglepőbb katarzist hozott.
Amikor rendhagyó dolgokat, erőszakosságot, brutalitást, szexualitást látok a színpadon, az ki tud engedni szelepeket, hiszen megnyit csapokat és olyan helyekre visz el, ahová önszántából a szürke hétköznapokban nem téved az ember. Az alternatív, underground előadások varázsa épp abban rejlik, hogy olyasmivel foglalkoznak, amivel nem szabad, ami tabu, amikről nem beszélünk. Félretesznek minden prüdériát, és a maguk nyers valóságában mutatják meg és tolják a nézők arcába a saját, leginkább elfojtott vágyaikat és szenvedélyeiket. Éppen ettől tudnak hatásosak lenni, hogy nincs bennük elfojtás. Minden a nevén van nevezve, minden pacekba be van mutatva. Minden elfojtást feloldanak. Felszabadító.
Valami hasonlót érzek az Úriembereknél is, mégis, a párbeszédek sokkal mélyebb rétegeket bontanak ki az öncélú trágárságnál, vagy provokációnál. Eleve az alaphelyzet is nagyon hardcore, hiszen apa beszélget a fiával úgy, hogy az anya három héttel azelőtt hagyta el őket egy másik férfiért. Hogy állhat az ember így a fia elé? És hogyan válaszoljon a kérdéseire? Hogyan értsék meg egyáltalán egymást ők ketten? Ott tátong közöttük a generációs szakadék, a nő hiánya, az élet sikertelenségei, és az egész helyzet érthetetlensége. Az apa normális fickónak tűnik, egzisztenciálisan is rendben van. A fiú viszont tele van szorongással. Pánikrohamok gyötrik, és ezeknek gyakran szükségszerű velejárója, hogy akár még a szaros-húgyos wc padlót is felnyalja a földön fetrengve csak azért, hogy ne pusztuljon el. Mert élni kell! És az élet kemény, ők pedig nem áltatják sem magukat, sem egymást. Valamit kezdeniük kell a kialakult helyzettel, de még nem tudják, mit.
Aztán megjelenik köreikben a harmadik férfi, és innen már igazán meredek a történet. Hogyan lehet viszonyulni hozzá? Hogyan lehet szeretettel közeledni ahhoz az emberhez, aki látszólag szétrombolt mindent, ami addig volt? Főleg, hogy nem igazán válogatja meg szavait, és teljes nyugalommal részletezi az apa szemébe, hogy reggel hogyan szexelt a férfi feleségével. Miközben a szereplők hol közelítenek, hol legszívesebben megölnék egymást, a rengeteg kínt és feszültséget időnként fel-feloldják az adott előadásban fellépő zenészek a háttérben. Nem játszanak halkan, de a punk zenei világ tökéletes aláfestése annak az őrületnek, ami a szemünk előtt zajlik. Birkózás és megpihenés, de nem csak egymással, az élettel is küzdenek. Egyikük sem tudja, mit akar igazából a másiktól. A szó szoros értelmében zajlik a faszméregetés, de egyáltalán nem számít a végeredmény. Mert rohadtul nem függ tőle semmi, nincs valós hatása a való élet alakulására.
Hogyan lehet igazán szeretni? Hogy tud szélsőségesen elválni egymástól a szeretet és a szex, és szükségszerű-e, hogy ez így legyen? Miért nem tudjuk vagy akarjuk az állati ösztöneinket a lelki társunkkal megélni? Létezik-e barátság nő és férfi között, és miért evidencia a nő szerint, hogy ennek természetes része a szex? Miért nem értik meg egymást nők és férfiak? Talán azért, mert önmagukat sem értik? Tud-e a szeretet önzetlen lenni? Evidencia-e, hogy csak úgy lehet szeretni valakit, hogy közben önmagunk igényeit a háttérbe szorítjuk? Egyenlő-e a gyerek a saját szabadságunkról történő teljes lemondással? Igaz-e, hogy a család az életünket eszi meg? Egyáltalán: magunkat, vagy másokat kell jobban szeretnünk? Mi a sorrend? Létezik-e jó recept a szeretetre? Tudhatunk-e jól szeretni? Értjük-e önmagunkat?
Aztán színre lép egy nő és innentől a tánc válik a szereplők közös, forró és szenvedélyes formanyelvévé. Lassan minden kétség feloldódik és egy nagy egész ringatózásban oldódik fel, hogy aztán végül mégis a düh és az erőszak, azaz a meghaladásra, megbocsátásra való örök képtelenség kerekedjen felül ebben a kilátástalan küzdelemben.
A Dollár Papa Gyermekei ezúttal még a szokottnál is több intimitással mindannyiunkat érdeklő, de nyilvánosan fel nem vállalt kérdéseket tesz fel és igyekszik keresni rájuk adekvát válaszokat. A produkció lelkileg és verbálisan is intenzív, azonban edzett a közönség: jó volt látni az életkorban is heterogén nézőket, az értelmes tekinteteket és arcokat, akik dekódolták a látottakat. Manapság ez a fajta színház finoman szólva sincs támogatott helyzetben. Ám azt jó látni, hogy a közönség érző, gondolkodó, kritikus része annál inkább keresi a független, tényleges értéket felmutató produkciókat, minél kevesebb teret kapnak mostanság. Nota bene a nagy, érdemi változást hozó kezdeményezések mindig alulról szerveződnek, ehhez pedig ilyen, gondolkodást sürgető, felnőtt nyelv kell a színházban is. Bízom benne, hogy az Úriemberek előadás nem csak hét estére jött létre. Ha mégis, akkor is megőrzöm magamban az idei legjobbak között. Ha egy szóval kell jellemeznem, ez egy minden külső körülmény ellenére gyönyörű előadás lett.
Fotó: Ofner Gergely
Dollár Papa Gyermekei: Úriemberek
