451 Fahrenheit – Tűzoltás lángokkal a vaskor alkonyán

Beszéljünk most egy értékvesztett korról. Egy olyan világban, ahol az életterünket mindenütt hatalmas tévéfalak borítják. Ömlik a reklám, minden be van árazva, és a fogyasztás az élet egyetlen célja és értelme. A Radnóti Miklós Színházban látható 451 Fahrenheit című előadás disztópia ugyan, de –hasonlóan Orwell 1984-éhez– olyan közel érezzük magunkhoz, hogy szinte már a mindennapjainkat meséli el. Ami meredek és ijesztő, hiszen ezen elképzelt világok masszívan olyan vaskorokat testesítenek meg, melyekben semmi emberség nem fedezhető fel. Csak az értelmét vesztett, önmagáért való puszta létezés korai ezek. Pont ettől lesz ez a történet is fájdalmasan ismerős és tanulságos a nézők számára annak ellenére, hogy Nagy Péter István rendezőnek érezhetően nem az a kifejezett célja, hogy a mára kacsintgasson, vagy direkt utalásokat tegyen. Ennek ellenére igen sok előadással megtörténik, hogy a mindenkori jelen beúszik a darab alá, így még erősebben érzékelhető, hogy pont abban élünk, amit a színpadon látunk.

A történet szerint az emberiség ősi, minden eszközzel irtandó ellensége a könyv. Az olvasás, a művelődés, a kultúra be van tiltva ebben a korban. A tűzoltók azok, akik hivatottak pusztítani a könyveket. Más korokban a tűzoltók oltották, itt azonban szítják a tüzet, melynek egyetlen és kizárólagos célja az utolsó fellelhető könyv maradéktalan megsemmisítése. És bár pontosan látjuk a tűzoltóságon belüli hierarchiát, ahol Beatty (László Zsolt) a főnök –illetve a történet szavával élve kapitány-, Montag (Pál András) pedig az első tűzoltó –akinek az előléptetés újra és újra be van ígérve, ám sosem történik meg, azt valójában mégsem tudjuk, hogy honnan, kitől ered a kérlelhetetlen parancs. Nem fedődik fel a mérhetetlen pusztítás kitalálója, szellemi atyja. Nem tudhatjuk, ki a Nagy Testvér. A történettel mi már eleve abba érkezünk meg, hogy ez a rend, melyben mindenkinek élnie kell. És nagyon ijesztő, hogy működőképes ez a rend. A benne élők nem kérdőjelezik meg a létjogosultságát. Vagy mégis?

Léteznek még lázadók, például Faber (Schneider Zoltán), az egykori irodalomtanár, aki megpróbál még menteni valamit a menthetőből. Igaz, nyíltan elismeri, hogy ő maga sem nyitotta ki a száját és nem hallatta a hangját akkor, amikor erre még lett volna érdemben lehetősége, mielőtt ez a tébolyult világ elérkezett. Sokak számára ismerős lehet ez a helyzet. Miközben a saját életünkben is felismerjük, hogy sokszor nem hisszük el, nem fogjuk fel, ami a szemünk előtt zajlik, amiket az orrunk előtt döntenek el. És valamiféle ősi bénultság miatt mindenki kussol akkor, amikor szólni, kiabálni kellene. Talán nem hiszünk magunkban. Talán azt gondoljuk, hogy a szavunk nem számít. Hogy mások okosabbak, jobban tudják, ez az ő küzdelmük. És ha egy kicsit körülnézünk, láthatjuk, hová jut egy társadalom, amely nem áll ki magáért, amelynek tagjai nem védik meg magukat és érdekeiket. Aztán jön egy hatalom és bármit megtesz velük, amit csak akar. A 451 Fahrenheit-nek ez az egyik olyan pontja, mely mélységesen ismerős lehet számunkra.

De van még reménysugár. Például a kecses, titokzatos Clarisse (Berényi Nóra Blanka), aki mozgásával, táncával, az ettől a világtól teljesen idegen és szinte értelmezhetetlen játékosságával afféle felkiáltójelként, alternatívaként végigsuhan Montag mellett a darabon, nagy szerepet játszva a tűzoltó pálfordulásában, szemnyitásában, avagy második megszületésében. Az egész előadáson átívelő koreográfiák miatt Clarisse-t órákig elnéznénk. Bár jelenléte misztérium, mégis árad belőle valami nyugtató. Talán a hit, hogy minden vaskor után beköszönt az aranykor. Minden pusztítást építkezés vált fel. Számomra ő jelentette az idő, a történelem ciklikusságát. És ez ad némi reményt.

Persze mondhatjuk joggal azt is, hogy a ma élő, vagy legalábbis élni próbáló embernek sovány vigasz lehet, hogy egyszer, amikor mi már nem leszünk, majd újra sokkal jobb lesz itt élni. Igazi gyógyír erre a fájdalomra valóban nincs is. Ha nem tudjuk eredményesen felvenni a harcot a tűzoltókkal, a világégetőkkel, úgy tényleg nem marad más, mint a mindent elsöprő tisztítótűz utáni újrakezdés, immár nélkülünk. Hitvallásul ezért nem nagyon választhatunk mást, mint hogy megtegyük a tőlünk telhető legtöbbet. Zavaros korokban nem marad más út. És ha másért nem, hát önnön lelkiismeretünk tisztaságának megőrzéséért kell ezt az utat járnunk.

A mindent beborító tűz kétség kívül fatalizmust sugall. És bár a történetben a könyvek elégetéséről van szó, jól tudjuk, hogy onnan már csak egy lépés az emberek elégetése. Hiszen miért is kell megsemmisíteni a könyvet? A tudás, a kultúra, a műveltség hordozóját? És miért kell inkább tornatermeket, stadionokat, sportlétesítményeket építeni könyvtárak helyett? Miért kell az életterünket hatalmas, egész nap reklámokat ontó ledfalakkal beborítani? A választ mindannyian jól tudjuk, látjuk, és ma már éljük, érezzük is. Mert ez biztosítja az emberek irányíthatóságát, az egyformaságot, az egyediség és a gondolkodás teljes kiveszését az emberi életből. A lélek megnyomorítása, a különbözőségek, a kritikai gondolkodás felszámolása, az egyen-lények megalkotása megteremti a bólogató, irányítható biorobotokat, akik célok és kérdések nélkül, alattvalóként, vagy mai félelmünk szerint jobbágyként (!) kiszolgálnak egy rendszert. Legfeljebb egymással versenyeznek a felsőbb hatalom kegyeiért, vagy a nagyobb koncért. Aki úgy érzi, hogy ez a tendencia hasonló a multik világához, vagy országok működési mechanizmusához, ne érezzen bűntudatot. Pontosak az érzései.

A tét nem kisebb, mint az emberség (és ezáltal az emberiség) megmaradása, vagy végső pusztulása. Ebben pedig mindannyian benne vagyunk nyakig. Ma, amikor járványok, háborúk, világválságok kísérik gyors egymásutánban az életünket, különösen aktuális elgondolkodni azon, mit kellene nagyon gyorsan másképp csinálnunk. Melyik könyvet kellene haladéktalanul megtanulnunk, hogy legalább az agyunkban, a fejünkben, a lelkünkben átmentsünk valami értéket jobb időkre. És vajon jönnek-e jobb idők, amikor a könyvek, és a bennük fellelhető tudás újra értéket képviselnek majd?

Az előadás kettősségét jól mutatja, hogy bár az írott szó, a könyvek értékét helyezi középpontba, elképesztően látványos, 21. századi videotechnika használata köré szerveződik a teljes darab. Ez valóban látványos, és már csak ezért is a kihagyhatatlanok sorába emeli, ugyanakkor elgondolkodtató is, hogy a kultúra, a könyvek, a történetek fontosságát valóban a vizualitás nyelvén lehet már csak átadni a ma emberének? És akkor vajon többet fognak majd olvasni? A látványos show mellett a színészek bravúrja előtt is meg kell hajolnunk, hiszen egyszerre kell prózai színpadi-, és filmszínészként is helytállniuk szinte végig a történet folyamán. És mindeközben szinte észrevétlenül totális színházat csinálnak a Radnótiban, bevonva a nézőteret és a nézőket magukat is a vizuális játékba. A fentiek mellett a színészek egy részének további plusz kihívást jelent, hogy egy személyben 2, vagy 3 szerepet is eljátsszanak, így például Sodró Eliza, Mészáros Blanka, Nagy Márk és Widder Kristóf is több szerepben tűnnek fel a darabban.

Hogy sikerül-e megmenteni a könyveket, maradt-e még helye a TV-család világában az emberségnek, tudjuk-e még játszi könnyedséggel cigánykereket vetve, mosolyogva azt mondani, hogy „hát, ez ilyen”, ez mind-mind legfőképpen rajtunk múlik. Minden jel arra mutat, hogy az embernek be kell húznia a féket azért, hogy megmaradhasson ebben a világban. Áldozatok nélkül ez ma már nem lehetséges. És valóban szükségszerű a tisztítótűz. De nem a kultúra, a lélek, a műveltség és az emberség felé kell tartani a csövet…

Fotó: Dömölky Dániel

451 Fahrenheit | előzetes (Radnóti Színház)
Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.