Darázs – Felelősség és szembenézés megúszhatatlan valósága

“Négykézláb tapicskolsz a szarban. Egy senki vagy. Egész életedben azt vártad, hogy egyszer majd minden jobbra fordul, de nem. Bármit megtennél, csak ki tudj szállni belőle. A gyerekeid miatt. Önmagad miatt. És most lehetőséged van tiszta lappal indulni. A férjed nélkül, aki csak púp a hátadon. Költözz el. Bérelj egy lakást valami szép helyen. Kezdd újra. Tudom, hogy ezt akarod.”

A Darázs című előadás színlapján olvasható idézet frappáns, mert anélkül árulkodik a darab stílusáról, hangulatáról és sejtelmességéről, hogy bármilyen spoilert elkövetne. A Delta Produkció és a Kristály Színtér vadonatúj előadása minden tekintetben egyedülálló, csúcsra törő vállalkozás. Ördög Tamás rendezése nem ismer kompromisszumokat sem a történet, sem a helyszín, sem a lehengerlő színésznő-páros tekintetében. A Margitszigeten megbúvó, május óta működő Kristály Színtér üde helyszín: belépve a legelső gondolatom az volt, hogy ha ebben a nehéz és reménytelen időszakban a kultúra még mindig képes utat törni magának és igenis létrejönnek újonnan ilyen terek, akkor talán még nincs veszve minden. És ennek nagyon sokan drukkolunk. Az előadáson is érezhető, hogy nem éri be a maximumnál kevesebbel, magasba kell emelni a Kristályt, kihozni belőle a legtöbbet. Sikerült. A helyszín, a darabválasztás, az alkotói gárda külön-külön is garanciát jelentenek a biztos sikerre, itt azonban összefogtak, így a lehető legteljesebben tudták egyesíteni tudásuk legjavát. Az eredmény nem is maradt el: dőltek a nézők az egyébként meglepően sok embert befogadni képes helyre, a még kitűzött (de az eredeti tervekhez képest már eleve extra) időpontokra sem kapni már jegyet. Szimpatikus volt a számomra, hogy a nézőtéren több színészt, igazgatót, kritikust láttam helyet foglalni. Kíváncsiak egymásra.

Nekünk nézőknek az érkezési sorrendes helyfoglalás után nem marad más dolgunk, mint beleszaglászni egy új hely varázslatosan friss és tiszta illatába, meglesni a kör alakban már álló, függönnyel eltakart díszletet és várni, hogy elkezdődjön és hasson ránk ez a titokzatosan, diszkréten beharangozott előadás, mely aztán percek alatt bekapcsol és véresen, lélekmarcangolóan komollyá, fojtogatóvá és kapaszkodóssá változik.

A történet két egykori osztálytárs beszélgetése, akiket Kiss-Végh Emőke és Sodró Eliza játszanak el a színpadon. Beszélgetésük ártatlannak indul, és lassan bontakozik ki. Persze a feszültség az első perctől kezdve dominál, hiszen nyilván jó lenne, ha mielőbb kiderülne, miért volt szükség erre a találkozásra. Mert vitathatatlanul szükség volt rá. Hogy csak az egyiküknek, vagy mindkettejüknek, az rejtély, de az biztos, hogy előbb-utóbb mindketten akarnak valamit a másiktól. Ez már csak azért is szükségszerű, mert egészen másféle utakat jártak be az iskola óta eltelt 20 évben ők ketten. Egyikük dúsgazdag és gyermektelen, a másiknak semmije nincs a négy gyerekén kívül. Nők. Különböző életúttal. És tele nőiességgel, teremtő és pusztító energiákkal, vágyakkal, tervekkel, álmokkal, ösztönökkel, megértéssel és megérteni akarással. A női lélek ilyetén sokszínű, gyönyörűséges, teremtő és egyben gyilkos lenyomatát senki más nem tudná olyan csodálatosan, emlékezetesen, hitelesen és csordultig telt szívvel megmutatni, mint Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke párosa. Én most láttam őket először közös produkcióban. Az biztos, hogy aki rájuk gondolt és felkérte őket ennek a történetnek az eljátszására, az tényleg látnok, egy zseni. A két fantasztikus színésznő külön-külön is tündököl a színpadon és pályafutásuk már fiatalon is telis tele van emlékezetes alakításokkal. És együtt még erősebbek. Pedig a maximalizmus azon szintjén, ahol ők vannak, simán le is akarhatnák játszani egymást, vetélkedhetnének, versenyezhetnének a nézők kegyeiért, ráadásul a szerepük ezt még támogatná, erősítené is. De a maximalizmus mellett ott van bennük a profizmus is, ami viszont végtelenül alázatos, egymásban fenntartások nélkül megbízó és teljesen egyenrangú félként a produkció sikerét mindennél fontosabbnak tartó párossá formálja őket. Így képesek arra, hogy a szuper helyszínen a remek darabot felejthetetlen és lélegzetelállító alakításukkal koronázzák meg.

Beszélgetésük kiszámíthatatlan. Ártatlannak indul, aztán megtelik váratlan fordulatokkal. Mint azt a színlap is sugallja, a találkozás apropója valamiféle iskolás kori bántalmazás, és az általa okozott komoly elakadás, mellyel sikertelen a megküzdés, és így egy egészséges, egész életnek a megélése is. Nyilvánvaló, hogy terápiás erejű a találkozás és a mögötte meghúzódó szándék.

Hol vannak és hová tűnnek a még tiszteletben tartható határok? Elfogadható-e a bántalmazásnak bármilyen formája -legyen az lelki, vagy fizikai- bizonyos mértékig, bizonyos határok között? Ami az egyik embernek csak froclizás, szurkálódás, az a másik embernek mennyire megy mélyre? Van-e felelősségünk abban, hogy mások hogyan élik meg az általunk elkövetett bántásokat, melyek alól legyintve felmentjük magunkat? Tudunk-e kezdeni valamit azzal, ha sok-sok évvel később hidegvérű gyilkossá kell válnunk, és szembesülnünk azzal, hogy egyébként már van benne gyakorlatunk? Képesek vagyunk-e szívből, őszintén bocsánatot kérni korábbi tetteinkért? Be tudjuk-e látni tetteink valódi következményeit, melyeket egy másik ember miattunk szenvedett el? Egyáltalán észrevesszük-e, hogy mindez megtörtént? Hogy roncsoljuk, pusztítjuk embertársaink életét? Önzésnek számít-e a saját életünket választani, ha választanunk kell a mienk, és valaki másnak az élete között? Sarokba szorítva és lefegyverezve képesek vagyunk-e valódi megbánásra, vagy szavaink mögött csupán a saját kis életünk önző védelme sejlik fel, igazi tartalom nélkül? Jogunk van-e számon kérni a másikon azokat a sérüléseket és szenvedéseket, melyeket velünk szemben követett el? Kérhetünk-e elégtételt ezért, és ha igen, mi számít arányosnak? El tudunk-e érni egy nyugalmi helyzetet, amikor megkapjuk a kárpótlást egykori szenvedéseinkért? Vagy ezzel csak egy soha véget nem érő, pusztító, megállíthatatlan és beteges adok-kapok veszi kezdetét? Felmenthetjük-e magunkat bármilyen felelősség alól a gyerekkorra, a problémáinkra, a nehézségeinkre hivatkozva?  Jogunk van-e ítélkezni a másik ember felett azt állítva, hogy neki könnyebb, jobb élete van, mint nekünk? Vajon minden részletet és minden szempontot alaposan és jól ismerünk, amikor másokkal kapcsolatban véleményt alkotunk, döntéseket, netán ítéletet hozunk? Hová vezet a szemet szemért elv, és lehet-e olyan erős bennünk a bosszú iránti vágy, hogy az életünket is odaadnánk a bosszú sikeréért?

És ez csak néhány azon kérdések közül, melyek a fejünkben pörögnek, miközben ezt a feszült krimit figyeljük. A két szereplő közti párbeszéd egyáltalán nem filozofikus. Nagyon is valóságos. Aki tehát megnézni, ne féljen attól, hogy erkölcsi prédikációra ül be. Sokkal inkább azzal fog szembesülni, hogy a nagyon is konkrét cselekedetek milyen gyakorlati következményeket vonhatnak maguk után, melyeket hiába szeretnénk, nem tudunk megúszni. És pont ebben van a darab ereje. Megrendítő, sokkoló és ismerős helyzeteket látunk. Bennem egészen konkrétan ezer éve szunnyadónak hitt gyerekkori emlékeket tépett fel szemembe dobott hógolyóról, fülembe tett sztetoszkópról, melynek a másik végébe jópofaságból belecsapott egy osztálytársam (és csoda, hogy nem süketültem meg azonnal) – az emlékek feltörése ugyanúgy elkerülhetetlen a darab hatására, akárcsak a szembenézés önmagunkkal, saját gyarlóságainkkal. Mert mindenki követett el gonoszságokat az életében. Jóformán csak a szerencsének köszönhető, hogy ezek súlya, következményei elmaradnak a darabban látottaktól. Felelőtlen tetteink következményével viszont az életünk akár legváratlanabb pillanatában is szembesülni kényszerülhetünk. Nagy kérdés, hogy a megküzdésnek ekkor mely formáját választjuk – ha egyáltalán választunk.

Ennek az előadásnak be kellene járnia az országot. Osztályoknak, gyermek-, és felnőtt közösségeknek egyaránt látniuk kellene. A történet elemi erővel képes rávilágítani a felelősség fontosságára és arra, hogy nem mindig lehet vállvonással, legyintéssel elintézni súlyos ügyeket. Ha azonban mégis így teszünk, az élet alaposan móresre taníthat olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rá… Mert létezik egy bizonyos darázsfajta, ami csípésével olyan erős idegmérget juttat áldozata szervezetébe, hogy az percekre lebénul. Még egy ember is. Állítólag ez a csípés okozza az egyik legnagyobb és legelviselhetetlenebb fizikai fájdalmat. Vajon mi magunk milyen áldozatok vagyunk? És milyen darazsak?

Fotó: Gordon Eszter

Darázs – trailer
Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.