A Szegedi Nemzeti Színház tavaly keltette fel intenzíven a figyelmemet, amikor meghirdették a Nagyszínpadon az 1984 bemutatóját Horgas Ádám rendezésében, Alföldi Róbert főszereplésével. Csupa nagy név és egy csodálatos színház volt a garancia a maradandó élményre. Aztán 2021 őszén műsorra tűzték a Nagyon nagyon nagyon sötét dolog címmel Martin McDonagh fekete komédiáját, ezúttal a Kisszínházban, Szikszai Rémusz rendezésében, Alföldi Róbert főszereplésével. Ismét csupa nagyágyú garantálja a felejthetetlen színházi élményt. Erősen úgy tűnik, hogy Szegedre rendszeresen el kell látogatni, ha az ember szereti a valóban minőségi, igényes színházat. Számomra az is meglepetés volt, hogy ez a Kisszínház nem is olyan kicsi. Méretében és befogadóképességében is simán felülmúl „nagy” színházakat.
Az előadás számomra borzongatóan fantasztikus élményt nyújtott. Egy szombat estén tudtam megnézni. Aztán részben azért, mert nagyon magával ragadott, részben, mert első megtekintés után voltak bennem kérdéses jelenetek, mielőbb újra akartam nézni az előadást. Szerencsémre és a jegypénztárban dolgozó hölgyek segítőkészségének köszönhetően másnap, azaz vasárnap délután sikerült újra megnéznem az egyébként minden időpontban teltházas darabot. És bár 24 órán belül kétszer láttam, újra és újra megnézném és fogom is majd, ha lesznek ismét elérhető időpontok és jegyek rá.
Szikszai Rémuszt színészként is nagyra becsülöm. Számomra ő kicsit olyan, mint a filmekben Al Pacino: ha megjelenik a színen, nem tudsz máshová figyelni. Ám ezúttal rendezője az előadásnak, és egy igazi mesterművet állított színpadra. Nem árul zsákbamacskát, amikor fekete komédiaként aposztrofálja a darabot. Az alapötlet, miszerint Andersen a padlásán egy afrikai törpe nőt tart fogva, aki helyette írta meg gyakorlatilag a teljes életművét, már önmagában nagyon meredek. Ráadásul az Andersennel –részéről- meglehetősen egyoldalú barátságot ápoló Charles Darwin, akarom mondani Dickens, hasonló körülmények között tartott fogva valaha egy pigmeust, aki szintén helyette írta meg műveit.
Nem véletlen tehát a tizenhatos karika. A darab néhol erőteljesen szókimondó, trágár, vulgáris. De nem öncélúan. McDonagh világához ennek a miliőnek az ilyetén ábrázolása szervesen hozzátartozik. Az egyszerűség, az indokolatlan felsőbbrendűség, már-már suttyóság megjelenítésének kiváló eszköze ez, és a színészek teljes mértékben ki is használják az ebben rejlő lehetőségeket. Maga Alföldi is olyan színeket, hangsúlyokat, színészi játékot hív életre, ami számomra új, friss, meglepő tőle, és hadd tegyem rögtön hozzá: zseniális is egyben.
Nehéz azonban úgy írni a darabról, hogy ne merüljünk el magában a történetben. Jómagam mégis inkább a lehetséges mögöttes rétegeket kapargatnám meg egy kicsit. Az előadásban megjelenő kegyetlenkedés, kizsákmányolás, a rengeteg düh, harag, indulat semmiképp nem önmagában való. A párbeszédek szándékoltan fájón rasszisták helyenként. Fülsértő az, ahogy ember emberről beszélni képes. Ahogy a társadalom egyik része alanyi jogon mindent birtokol, míg a másik részét ez a kaszt az életben maradáshoz feltétlenül szükséges minimális levegőtől és méltóságtól is megfosztja. És már meg is érkeztünk a mába. Sejthető, mitől olyan nagyon sötét ez a dolog.
Hogy mennyire a mának és a máról szól, azt elsődlegesen az elnyomó és elnyomott viszonyrendszerének fájóan éles, és a maga korában természetesnek ható bemutatása bizonyítja. Andersen válogatott kegyetlenségeket követ el az életre gyakorlatilag alkalmatlan körülmények között tartott pigmy ladyvel (Santana Somogyi Lorena) szemben. Lefűrészeli a lábát, a kis szabadságért cserébe egyre kisebb ládákba zárja a nőt. Mégis, Marjory számára az írás és Andersen személye marad az utolsó kapcsolódási pont az élethez, miután családját is kiirtották. A fogva tartott kötődni kezd zsarnokához.
A történet megértését némiképp bonyolítja a darab részét képező időutazás. Azt, hogy kit, kinek, mikor és miért kell megölnie, a kongói népirtással, vagy annak elkerülésével összefüggésben fogjuk megérteni. És bár a történet jelentős része fikció, a legmegdöbbentőbb elemek mégis valóságosak. Így a II. Lipót belga király által elkövetett kongói vérengzés is az, és az a tény, hogy a tízmillió emberi élet kioltását követően az említett királynak szobrot emeltek…
Anélkül, hogy írásomba beemelném a politikát, elkerülhetetlen felidézni a háborúk, a népvándorlás társadalmi jelenségét. Amikor emberek tömege menekül a biztos halál elől. Hogy reagál erre az öreg kontinens? Van-e még emberség az emberekben? Felül tudunk-e emelkedni a másik emberhez való hozzáállásunk meghatározásakor a gyarmatosító, alá-fölérendeltséget elfogadó gondolkodáson? Mennyire tekinthetők jóslatnak Marjory szavai, miszerint „Európa, rábaszol!”? A ma emberében megszólal-e a humánum? Képesek vagyunk-e odafordulni és segítséget nyújtani a rászorulóknak kortól, nemtől, származástól, bőrszíntől függetlenül? Mivel szinte biztos, hogy a fenti kérdések nem mindegyikére tudunk egyértelműen válaszolni, nagyon is aktuális a darab, annak felvetése, alapgondolata és konfliktuskészlete.
Az előadás fő ereje talán mégis abban rejlik, hogy ha a végén a székünkből felállva csak egy kicsit tudunk segítőkészebbé, megértőbbé, egyszersmind jobb emberré válni, képesek vagyunk addigi gondolkodásunkat cizellálni, vagy szükség esetén átértékelni, már nyertünk vele. Belátható, hogy nem olyan bonyolult megtanulni a másik ember nevét. Még ha távolról érkezik is. Nyitottsággal, kíváncsisággal és kellő alázattal menni fog.
Alföldi Róbert Andersenként brillírozik a színpadon. Elképesztően sokat melózik, hihetetlen, hogy ember hogy tud ennyire keményen dolgozni szinte megállás nélkül, folyamatosan magas színvonalon. Sőt, mintha az egyre több munka egyre jobb teljesítményre ösztönözné. A szegedi turné közben direkt elmentem más előadásaira is, amik már régebb óta futnak Budapesten. Számomra úgy tűnik, mintha a régebbi szerepeiben is új erőre kapna. Új színeket, gesztusokat, poénokat emel be, a színpadi létezése minden pillanatában zsigerileg jelen van és bármit is játszik, magával ragadja a közönséget. Mindent visz. Így van egy Szegeden is. Fő partnere, a kongói, kizsákmányolt nőt alakító Santana Somogyi Lorena is elsöprő hitelességgel játszik. A darab szenzációs kettőssége, hogy minden kín és nyomor ellenére remekül működik a humora is, ami hol ironikus, hol rasszista, hol kifejezetten vicces – és ezen árnyalatok kibontásában csodálatosan közreműködik a színésznő.
Külön kiemelném még a Charles Dickens-t alakító Jakab Tamás karakterét. Talán a legtöbb nevetést az ő kettőse Alföldivel hozza el a nézőtérre. Fontos karakter számomra az újságírót játszó Rétfalvi Tamás is. És bár az 1984-ben főszerepben láthatjuk őt, itt pedig epizódszerepben, azért a szívem mégis nagyot dobbant, amikor megláttam őt ebben a darabban. Anno az Átrium első színházi bemutatója szintén egy McDonagh darab volt, a Vaknyugat. Ebben az előadásban láttam először egy színpadon Rétfalvi Tamást és Alföldi Róbertet, Ficza Istvánnal és Mészáros Piroskával kiegészülve. Jó volt újra látni őt, ezúttal más kontextusban ugyan, de ismét McDonagh és Alföldi közelségében. A narrátorként a háttérben videón feltűnő Fodor Tamás szerepeltetése is kiváló ötlet. Erősíti az előadás szürreális, kissé nyomasztó és zaklatott dinamizmusát, sajátságos hangulatvilágát. Hátborzongatásból szintén jeles az időutazó és véráztatta páros, Dirk (Borovics Tamás) és Barry (Poroszlay Kristóf) jelenléte. Történetmesélésükön keresztül kapunk ízelítőt a kongói mészárlás véres és érthetetlen kegyetlenségéről, egyszersmind az emberi gazság és aljasság legmélyebb bugyrairól is.
Feltétlenül emlékezetes az előadás gazdag és látványos díszlete, mely Bagossy Levente munkáját dicséri. Az előadás zenéje, mely külön is elnyerte a tetszésemet, Dinyés Dánielnek köszönhető.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mivel a történet önmagában elég groteszk és morbid, ráadásul meglehetősen szabados a nyelvezete, szükséges, hogy kellő nyitottsággal, kíváncsisággal közelítsünk hozzá. Ha ez megvan, egyszerre nyújt önfeledt szórakozást és nagyon komolyan fejbe kólintó elgondolkodtatást is ez az anyag. Az pedig egyszerre dicséri az író, a rendező és a szereplők rátermettségét, hogy mindez tényleg erősen tud hatni és munkálkodni az emberben még jóval a megtekintése után is. Olyan kort élünk, amelyben ismét erőteljesen aktuális lett ez a nagyon nagyon nagyon sötét dolog – és hogy kezdjünk vele végre valamit, de ezúttal lehetőleg konstruktívan és emberségesen.
Szereplők:
Narrátor: Fodor Tamás
Marjory: Santana Somogyi Lorena
Hans Christian Andersen: Alföldi Róbert
Edvard Collin: Vicei Zsolt
Ingrid: Jani BoglárkaTóth Emma
Újságíró: Rétfalvi Tamás
Dirk: Borovics Tamás
Barry: Poroszlay Kristóf
Ogechi: Tánczos Adrienn
Charles Dickens: Jakab Tamás
Catherine: Szilágyi Annamária
Kate: Brunner Lilla, Kocsis-Hertelendy Janka
Walter: Kosztolányi-Tóth Márton, Molnár Mór
Charles Junior: Kádár Levente, Holló-Zsadányi Norman
Fotó: Szegedi Nemzeti Színház
[pvcp_1]
