Amikor Mucsi Zoltán Bérczes Lászlóval dolgozik, az ember azonnal felkapja a fejét, és kíváncsian várni kezdi az eredményt. Pláne, ha az anyag, melyhez nyúlnak, történetesen Háy János novellájából táplálkozik. Az Elem című előadásban Mucsi partnere a drámai szerepben ismét kiváló alakítást nyújtó Kerekes Éva. Kettejük színpadi párosát egészíti ki a csodálatos csellójátékával mindvégig a színen lévő és az előadás hangulatvilágát muzsikájával meghatározó Rozs Tamás.
Néha megdöbbenek azon, hogy a véletlenszerű előadás-választásaim mennyire kohéziót képesek alkotni. Alapvetően színész, vagy rendező miatt döntök egy-egy darab megtekintése mellett, ám abban nincs tudatosság, hogy az általam nézendő történetek viszonyulnak-e egymáshoz valamiképpen. Most azonban három olyan, egymást követő előadást választottam tudattalanul, melyek a családi, kapcsolati létezés összes nyűgét és baját járják körbe különféle aspektusokból és eltérő életszakaszokban. Ezen három darab egyike az Elem. A hangsúly mindenütt máshol van, azonban felfedezek közös, örökérvényű üzeneteket is. Ilyen az ember esendősége, útkeresése, valamint az, hogy az élet nagy kérdéseire nincs egyértelmű és adekvát válasz. Nincs tuti recept az életre. Sajnos nem tudjuk levenni a polcról a nagy könyvet, amely megtanít minket helyesen élni. Persze nincs is olyan, hogy helyes élet, hiszen ez is teljesen relatív.
A történet egy idősödő házaspár élet-emlékezését mutatja be. A megértéshez az első pillanattól kezdve folyamatos figyelem szükséges tekintettel arra, hogy a történet ugrál az időben. A darab felütése egy élet vége. A haldokló nagymama mellett ágyánál áll a lánya és annak férje, aki a mamával sosem találta meg a közös hangot igazán. A nő is anya, akinek a házassága épp úgy tele van vitával és döccenőkkel, mint az ő szüleié. Gyermeke pedig, aki a haldokló unokája, épp nem tud velük lenni, mert hát tudjuk, hogy ezek a mai fiatalok mindig csak rohannak. De vajon mikor kezdik észrevenni a lényeget?
A következő pillanatban már a haldokló nagymama korábbi életszakaszában találjuk magunkat. Az emlékek világában, ahol még anyaként, és nem nagymamaként szerepel. Amikor újra találkozik lélekben a férjével, aki egyébként meghalt már. Újraéled a múlt, felidéződnek az emlékek. A régi és az újabb életszakaszok, prioritások, boldogságok, különbözőségek, civódások. És persze törések.
Furcsa, hogy az ember mennyire hajlamos szakaszolni a saját életét, és minden szakaszból csak néhány, meghatározó pillanatra emlékezni. Azok is jellemzően veszteségek miatt íródnak be az elménkbe. Pedig amit út közben veszteségnek látunk, az valójában csak az élet természetes rendje és előrehaladása. Traumaként éljük meg például, amikor a gyerekek felnőnek, kirepülnek és kiürül a családi fészek. Újra meg kell tanulnunk egymást, együtt maradtunk egyedül. Aztán ahogy idősödünk, lankad a figyelmünk is. Munkánkban kevésbé vagyunk hatékonyak, elkezdjük feleslegesnek érezni magunkat, jön a szenilitás, a betegségek és az újabb viták. Saját megélésünk szerint teherré kezdünk válni a környezetünk, a társunk számára is. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem akarunk élni. Vagy legalábbis van az az ár, amit már nem akarunk megfizetni azért, hogy életben maradjunk.
Rohanunk végig az életen, csetlünk-botlunk, elesünk és felkelünk. Megdöbbentő, mennyire sérülékenyek, esendők, tökéletlenek, múlandók vagyunk. Éppen ez garantálja, hogy az előadás alatt síri csend van a nézőtéren. Mert az mindenkinek betalál, hogy jól, vagy legalábbis jobban kellene élni. Ez az este azonban nem a válaszokat adja meg. Sokkal inkább egyfajta sorsközösség-érzést, hogy nyugi, mindenki ugyanazokkal a dilemmákkal küzd, és nem vagyunk egyedül.
A történet vége pedig kivétel nélkül mindenkinél ugyanaz lesz: az elkerülhetetlen és megúszhatatlan vég, elmúlás, halál. Mindegy, hogy az ember gazdag vagy szegény, társas vagy magányos, népszerű vagy kirekesztett. Egy a bíró, egy az ítélet is. Szóval a lényeg nem is annyira a halál, mert az adott. Az előadás sem a halál utáni életet boncolgatja, annál erősebben viszont a halál előttit. Teszi mindezt egy drámai alakításokban eleve zseniális színészpárossal, és az egyes jelenetek, idősíkok közötti váltást fény- és csellójátékkal illusztrálva. Rétegzett, sűrű, csodálatosan lélekemelő előadás.
A darabban meghatározó a nő és férfi közötti játszmák széles tárházának bemutatása is. Ismerős párbeszédek, jellemző szerepek, és az ezekből adódó konfliktuskészlet. Az álmodozó, szeretetre és figyelemre vágyó nő, aki ezt legtöbbször a férfi cseszegetésével akarja kivívni, és a higgadt, racionális, észérvek mentén gondolkodó és cselekvő férfi, aki nem érti, miért cseszegetik még a halál után is. Ez persze egyike azon mozzanatoknak a történetben, melyek a komor hangvétel ellenére beengedik a humort is, bár inkább keserédes formában. Mert pont a kommunikáció hiánya, vagy a nem megfelelő kommunikáció vezet a legtöbbször a kapcsolatok felbomlásához, megromlásához és a teljes elhidegüléshez. Igazából az egyéni tűrőképesség szab csak határt annak, hogy ez bekövetkezik-e, vagy még az elviselhető határon belül marad.
Aztán ott van a hosszú párkapcsolatok és a ma már egyre ritkább együtt megöregedések másik mumusa is: a hűtlenség. Ma is hallhatunk idős szülőkkel, nagyszülőkkel, vagy akár számunkra idegen, mégis kedves öregekkel beszélgetve nagy recepteket a hosszú kapcsolatok és az együtt öregedés titkáról. Szinte mindig elhangzik, hogy a türelem, a tolerancia, az engedés, a kompromisszum a kulcs. Aztán csakhamar kiderül, hogy a megcsalás még ezekben a „mintaházasságokban” is felütötte a fejét. Változó, hogy melyik fél részéről, ahogy az is, hogy milyen életkorban. Az Elem történetében a férj volt hűtlen, mert az ötvenes élveiben a kapuzárási pánik miatt megpróbálta újraélni a fiatalságát – persze nem sok sikerrel.
Ezeket a történeteket látva és hallva az ember minden esetre mélyen elgondolkodik és magába néz. Az önvizsgálat elkerülhetetlen. Rendben, hogy hibázunk, és nem vagyunk tökéletesek. De az már mindenkinek a maga ügye, mennyit és mit bír el annak érdekében, hogy társas létben élje az életét. Van, aki mindent megbocsát, csak hogy ne magányosan érje az öregség. És van, aki a függetlenségben találja meg az önazonosságát, mert inkább marad egyedül, mint egy árulóval.
Gondolkodni való muníciót minden esetre bőven ad az előadás. Együtt lélegzünk vele. És bár a díszlet minimalista, a hangsúly itt is a tartalmon, a mondanivalón, a gondolatébresztésen van – ahogy ezt Háytól és Bérczestől már megszokhattuk.
Ami részemről szintén nem tudatos volt, de utólag örülök, hogy így alakult az az, hogy sikerült az előadást Mindenszentek előtt megnéznem. Az ősz egyébként is a nagy séták, az elmúlás, a megtisztulás és a gondolatok rendezésének, rendszerezésének időszaka. Elcsendesedünk, magunkba nézünk. Időt szentelünk azoknak a szeretteinknek, akik már csak lélekben lehetnek velünk. És megpróbáljuk megfogalmazni, hogyan, kivel tölthetjük értelmesebben, értékesebben azt a kis időt, ami megadatott itt a Földön. Érdemes ezen út közben elgondolkodni, és ha szükséges, változtatni, ugyanis eljön az a pillanat, amikor már késő lesz – mert hamar lemerül az a bizonyos elem…
Fotó: Gálos Mihály Samu
[pvcp_1]
