A Rózsavölgyi Szalon új bemutatóit mindig kiemelt figyelemmel kísérem és izgatottan várom. Most azonban a várakozásom az eddigieknél is fokozottabb volt. A premier után rendkívül gyorsan terjedt el a híre, csodás visszajelzéseket hallottam minden irányból, így aztán siettem is, hogy mielőbb láthassam. A premier egyébként azért is különleges volt, mert a darab színre vitele egyben tisztelgés Szakonyi Károly Kossuth-díjas író előtt, aki több mint negyven éve írta a művet, s éppen a premier napján lett 90 éves. Az előadás rendezője pedig Dicső Dániel, így a generációs együttműködés csodálatos példája ez a produkció.
Elcsépeltnek hangozhat talán, hogy ezt az előadást mindenkinek látnia kell. Legalábbis mindenkinek, aki családban él, vagy valaha élt abban. Ergo nincs ember, aki ne látná meg benne a saját múltját, jelenét. És ha okosan nézi, jövőjét is. Az előadásban megjelenő játszmák, párbeszédek, dinamikák zavarba ejtően ismerősek. Olyan helyzeteket láttam visszaköszönni a színpadról, amikről eddig azt hittem, ez talán csak a mi családunkban van / volt így, és ilyen máshol biztosan nincs. Az ember csak bólogat a székébe kapaszkodva, és szinte levegőt sem vesz. Annyira döbbenetesen pontos emberismeretről tesz tanúbizonyságot Szakonyi Károly írói zsenije, hogy én elhittem a színészcsapatról, hogy ők ebben a másfél órában most tényleg egy család. Olyannyira, hogy az előadás végére a sajátomnak tekintettem.
Az alaptörténet szerint egy idős édesapa, Simon (Szacsvay László) vidéki házához megérkeznek a nagyvárosból a gyermekei, hogy felköszöntsék őt 75. születésnapja alkalmából. Abba a házba, ahol felnőttek, ahol ketten közülük az esküvőjüket és a lakodalmukat is tartották, és ahonnan aztán a felnőtt, önálló életüket elindítva kirepültek. Simon lányai Teréz (Járó Zsuzsa) és Ditke (Alberti Zsófi), a fia Bandi (Karalyos Gábor), valamint Teréz férje, Béla (Mertz Tibor), továbbá Ditke barátja, Elek (Mohai Tamás) a látogatók. Nagy bulira készülnek, mindannyian más élethelyzetből érkeznek meg az apához. Találunk köztük ápolót, banktisztviselőt, igazgatót, írót, sales-est, szóval ahányan csak vannak, annyiféle talentummal gazdálkodnak.
Sejthető, hogy ezt a sok-sok másságot nem könnyű még rövid időre sem közös nevezőre hozni. A történet sorra bontja ki a rengeteg emberi gyarlóságot, kisebb és nagyobb hibákat, az egó és az önnön fontosság hangsúlyozásának játszmáit, miközben egyre mélyebb réteget tár fel. Kezdve talán azzal, hogy érezhető az apa és a gyermekek közti generációs szakadék, melyet erősít a vidéki és nagyvárosi élet különbözősége is. Simon az egész életét abban a házban élte le, melyet a saját két kezével épített fel. És bár tudja, hogy a ház alapos felújításra szorulna, nem igazán kap érdemi segítséget ehhez a népes családtól. Őt ide köti minden. Itt folyt az élete, itt alakította ki a szokásait, mindennapi rítusait feleségével, gyermekei anyjával, aki már nincs velük. Meghalt.
Nehéz ügy egy látszólag rigolyás öregembert kimozdítani a komfortzónájából. De vajon szükséges ez egyáltalán? A gyerekek élnek a modern világ vívmányaival, a felgyorsult élet minden kellékét birtokolják, és próbálják ezt ráerőltetni Simonra. Becsületükre legyen mondva, hogy szándékosan sosem tapintatlanok vagy erőszakosak. Mégis állandóan versengenek egymással, és az apa figyelméért. Mindeközben egyáltalán nem hallják, hogy az öreg mit szeretne. Elárasztották Simont a születésnapjára minden földi jóval, de a legfontosabbat, a figyelmet kispórolták a sok ajándékból. Pedig az apa újra és újra felhívja a figyelmüket arra, hogy mennyire fontos lenne beszélgetniük. Hogy joga lenne igazából tudni, mi van a gyerekeivel. És mégis: nem beszélnek semmiről.
A paradoxon pont az ebben, hogy bár mindenki folyamatosan dumál és mondja a magáét, nem beszélnek semmiről. Legalábbis semmi lényegiről. Közben persze jó magyar szokás szerint folyik az asztalnál a pálinka, így egyre erősödnek az érzelmi kitörések és ütközések. Simon meg csak nézi, hogy a szerettei gyakorlatilag csak testben vannak jelen. Hogy igazából nem is őt akarták meglepni és megajándékozni, csakis a saját egójukat és lelkiismeretüket akarták megnyugtatni ezzel a köszöntéssel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a rengeteg ajándék, tárgyi dolog. Amik aztán persze a szekrény aljában végzik, mert az apa ragaszkodik a már kialakult életéhez és annak kellékeihez, így a megszokott ruhatárához is. Az az ember, aki leélt valahogy egy életet, már nehezen idomítható. Kevésbé fogékony a változásokra és új dolgokra, pláne ha ezek a saját, jól megszokott életterét érintik. És ez az egyik fő momentum, amit a gyerekek figyelmen kívül hagynak. Az azért mégsem járja, hogy évente egyszer meglátogatják az apjukat, kioktatják, felborítják az életét, aztán odébbállnak.
És mindemellett mindegyiknek megvan a saját baja is. De ebben a családban valahogy senkit nem érdekelnek a másik bajai, félelmei és élete sem. Gesztusok és elvárások mentén cselekszenek. Hiszen a születésnapost köszönteni kell, ajándékot vinni kell, mert mások is így szokták, mert ez a társadalmilag elfogadott. Hogy mi a helyzet a szívvel, a szeretettel és a tisztelettel, arról kevésbé szól ez a megszokáson alapuló gesztus. Érzi ezt Simon is. Nehezen viseli, hogy a többiek nem igazán fogják fel: ő csak öreg, de nem hülye. És nem azzal tesznek jót neki, ha semmit nem láttatnak a saját életükből. Mert ő pont erre lenne kíváncsi. Nem a felszínes fedőrétegre, hanem a valódi mélységekre. Szívből szeretné tudni, mi a helyzet a gyerekeivel. Csak hát ez őket kevésbé érdekli.
Az ember hajlamos megfeledkezni a gyökereiről. Honnan jön, kinek köszönhetők az alapok. A szülők áldozatos munkája, hogy a gyermek többre vigye, nem túl látványos a felgyorsult világban. Ezt valahogy természetesnek, alapnak vesszük. Pedig tényleg mindenüket odaadják, hogy a gyerekeknek jobb legyen. És ha kell, többször is nekifutnak, újrakezdik, és létrehoznak valamit a semmiből. Ráadásul egy ilyen családban, ahol az édesanya már meghalt, még erősebbnek kellene lennie a kötődésnek, az összekapaszkodásnak, egymás segítésének. Ám ez valahogy még sincs így. Csak a nagy ígérgetések mennek és a felszínes témák jönnek. Amikor végre elérkeznek egy mélyebb, érzékenyebb réteghez, valaki egyből megsértődik, és behúzza a féket. Kényelmetlen a csalódásainkról, fájdalmainkról és sikertelenségeinkről beszélni. És még családi környezetben sem vagyunk rá képesek. Szégyelljük magunkat abban a közegben, ami a legnagyobb szeretet-közösség kellene, hogy legyen. Sem egymással, sem egymás gondjaival nem foglalkozunk igazán, talán meg sem halljuk a másikét. És persze lehet mondani, hogy hamarosan újra találkozunk, de mindenki tudja, hogy erre esetleg egy következő születésnapon fog majd csak sor kerülni. És aztán mindenki szépen visszazárkózik a kis egója világába.
Mivel együtt alkotnak egy családot, egy szerves egészet, így nehéz is külön-külön kiemelni az egyes karaktereket. Pedig mindegyikük élethelyzetéről, foglalkozásáról kapunk képet néhány elejtett, zárójeles félmondatban. Így a darab tökéletes példázata annak, hogy valójában mekkora jelentősége van az életünkben a félmondatoknak. Ezen a családi összejövetelen is a kulcsmondatok, a fontos gondolatok zárójelben, elhalva hangzanak el. Túl nagy a zaj, túl sok a fecsegés és locsogás, a kötelezőnek gondolt körök, így aztán az ünnep lényege, az ünnepelt személye, és az egész családot érintő, valóban fontos kérdések valahogy a háttérben maradnak.
Az apa szerepében Szacsvay László felejthetetlen. Olyan erős jelenléttel ajándékoz meg minket az első perctől az előadás végéig, aminek köszönhetően folyamatosan figyelünk rá. Akkor is, amikor csak hallgat. Mert a többiek beszélnek, a szavába vágnak, vagy látszólag jobban tudják, neki mi a jó. Nehéz ügy, és talán minden családban megfigyelhető, hogy az idős szülőnek bár mindenki jót akar, valójában csak majomszeretettel veszik körül. Akarattalanítják, úgy kezelik, mintha szellemileg nem lenne ép. Pedig attól, hogy valaki öreg, még nem lesz gyengeelméjű. Sőt, ott van a fejében és a szívében az a temérdek élettapasztalat, amit szeretne, de a folyamatos zajtól, a lényegtelen dolgokra fókuszált figyelemtől nem tudja elmondani. Többször ismételgeti, néhol feszülten, néhol pedig már rezignált nyugalommal: nem beszéltünk meg semmit.
Cselényi Nóra jelmezei, Enyvári Péter és Zubor Kata látványtervei elvisznek minket az idős szülő házába. Az ódon bútorok, a szerteszét hagyott kopott, de megszokott ruhák, a polcon hagyott réges régi lapok világába. Bennem a nagyszüleim házának emlékeit csalták elő ezek az elemek. És hát mit tud ő 75 évesen kezdeni az ajándékba kapott digitális klímával? Főleg, hogy nem is szereti a hideget. Mit ér ő az újabb és újabb ingekkel? Nem hordja őket. És itt kap ismét különösen nagy jelentőséget a feleség, a mama hiánya. Simon megőrzött mindent úgy, ahogyan ketten együtt felépítették, összerakták és megélték. És neki jó így. Nem akar reformokat. Persze elismeri, hogy a házra ráférne már egy alapos felújítás, de ebben nem kap a családjától érdemi segítséget.
A sufnihoz viszont ragaszkodik. Az évtizedek alatt felhalmozott rengeteg kacat jelensége ismerős lehet. Jómagam is tapasztalom ezt, amikor hazautazom vidékre. Ott van az a rengeteg kacat, még a gyerekkori dolgok is padláson, pincében, itt-ott, és az a mondás, hogy „még valamikor jó lehet valamire”. Persze tudjuk, hogy sosem lesz már jó semmire, sőt, ha hosszú évek után mégis szükség lenne a kacattengerből konkrétan bármire, az tuti, hogy akkor épp nem kerül elő. Mind ilyenek vagyunk. Ezek alap emberi tulajdonságok. Ragaszkodunk, kötődünk dolgokhoz, nem engedjük el, és igazából nem tudjuk megmagyarázni, miért.
Teréz szerepében Járó Zsuzsa az a testvér, aki megpróbálja a többieket összefogni, legalábbis operatív kérdésekben. Ő az, aki magára vállalta az ajándékok beszerzését. Persze nem szól ez másról, mint a saját fontosságának hangsúlyozásáról. Előbb magára vállalja a feladatokat, hogy aztán a többiek orra alá tudja dörgölni, hogy ő csinál mindent. A nárcizmus egyébként elég kézzel foghatóan jelen van ebben a családban. Mindannyian frusztráltak különböző szinteken. És bár igaz, hogy a szülői házat elhagyták és megkezdték a saját életüket, de valahogy egyikük sem találja a helyét.
Teréz férje, a Mertz Tibor által alakított Béla alapvetően békés természet, próbál alkalmazkodni a többiekhez. Ha egy beszélgetés kiélezetté válik, fellép és igyekszik mediátorként, villámhárítóként fellépni. Ebből, és a munkájából kifolyólag is szemmel láthatóan forr benne a le nem vezetett feszültség. Időzített bomba, kezében folyamatosan a pohárral.
Bandi, Simon fia (Karalyos Gábor) kicsit sem erre a világra való figura. Író, művészember, ennek megfelelően nem a földön jár. Magánélete neki sem szűkölködött törésekben, tönkrement házasságokat tud maga mögött. Talán ezért is csodabogár egy kicsit: az őrült és a zseni meglehetősen vékony határmezsgyéjén egyensúlyoz a karaktere. Egyszerre szerethető és sajnálható is. Olyan mértékű instabilitást éreztem a személyiségében, ami számomra azt sugallta, hogy a következő csalódásnál teljesen be fog kattanni…
A munka és magánélet egyensúlyának megteremtésében szintén kudarcot vallott Simon lánya, Ditke (Alberti Zsófi) is. Az egészségügy poklának talán legmélyebb bugyrában dolgozik ápolóként. Sok szörnyűséget látott már. Így aztán eleve nehéz hátizsákkal indul, amit jellemzően nős férfiakkal próbál megosztani, vagy legalábbis ilyenek találják meg, és mondjuk ki: csak kihasználják őt. Szívfacsaró a kitörése, amikor kiszakad belőle, hogy ő nem akar mást, csak szeretni és szeretve lenni, tartozni valakihez. Csak sajnos a mindennapi élet, a munka mókuskereke és embertelensége annyira bedarálja, hogy aligha van esélye a megfelelő társat megtalálni.
Apja születésnapjára mégis egy férfival érkezik, Elekkel (Mohai Tamás). És bár furcsa a családnak, hogy pár hét ismeretség után a lány elhozta bemutatni a fiút, de boldognak látszanak. Elek azonban tövig berántja a kéziféket, amikor felismeri, hogy a lány részéről többről van szó, mint baráti szórakozásról, vagy a szabadidő közös, kellemes eltöltéséről. Ditke már megállapodna. Eleknek viszont eszében sincs. Így aztán kapcsolatuk borítékolhatóan rövidre is zárul.
A történet vége felé megtalál minket még egy klasszikus szülő – gyermek játszma. Amikor az öregek reklamálnak, hogy mennyire egyedül vannak, feléjük sem néz senki, és méltatlankodnak, hogy a gyerekek elköltöztek otthonról. Mikor aztán Ditke rászánja magát, hogy hazaköltözik apjához, Simon nem fogadja kitörő örömmel a hírt. Minden esetre megpróbálják, de ahogy az sejthető és a történet elejétől kezdve látható is, Simonnak megvannak már a kialakult szokásai, rítusai, rigolyái, amiken aligha kíván változtatni, vagy életvitelszerűen egy másik emberhez alkalmazkodni. Történetesen még akkor sem, ha a saját lányáról van szó. Szóval nem érdemes bedőlni a szülői unszolásnak, hogy „költözz haza kisfiam / kislányom”, mert bizony semmi nem garantálja, hogy a mondat mögött valós a szándék. Ez kicsit olyan mondat, mint az „Egyél még fiam”…
Végül ne felejtsük el, hogy a család minden sikertelensége, búslakodása, elcsúszása, kisiklása mégis csak egy irányba mutat. A keveset emlegetett, de az összes boldogtalanság kiindulópontjául meghatározható, a szívekben feloldhatatlan és gyógyíthatatlan törés nem más, mint az édesanya halála. Nincs már velük, hogy rendet tartson, hogy egyengesse útjaikat, hogy őrizze a ház tüzét és a szívek melegét, hogy jó tanácsokkal lássa el őket. Mindezt Simon egyik záró mondata foglalja össze: „Soha, semmi nem lesz már olyan, mint régen”.
A darabot összeszorult torokkal és könnyes szemekkel jómagam is a valaha élt legcsodálatosabb ember, az édesanyám emlékének ajánlom, és hálásan köszönöm minden alkotójának, hogy ehhez méltó minőségben hozták létre ezt a csodálatos, az emberről mindent tudó, tanulságos előadást.
Fotó: Kallus György
[pvcp_1]
