Mefisztó – Ugassatok, harapjatok!

Ha van előadás, ami erősen jelzés értékkel kerül elő újra és újra különböző időszakokban, hát ez az. Emlékszünk még a 2013-as változatra a Nemzeti Színházban. Ott akkor egy politikai indíttatású, pusztító hatalomátvétel, és minden érték totális lerombolásának előestéjén, egy korszak utolsó bemutatójaként került színre Alföldi Róbert rendezésében. Majdnem 10 évvel később, az Átriumban új, formabontó köntösben nyúlt a történethez Urbán András. Ha az Alföldi rendezte Mephisto felkiáltójelnek tekinthető, akkor Urbáné már kétségbeesett üvöltésnek nevezhető. Hogy miért, azt pontosan megmagyarázza az elmúlt 10 év, ami nagyjából a két előadás bemutatása között eltelt.

Gondoljuk csak végig, mi minden zajlott le az elmúlt 10 évben a társadalomban, a politikában, a kultúrában. A teljes átrendeződés, a másként gondolkodó hangok teljes elhalkítása, totális és erőszakos hatalomátvétel a kultúra minden területén, a színházak megregulázása, a hatalomhoz nem dörgölőző színházak kivéreztetése, és akkor még nem beszéltünk az utánpótlás-nevelésről, az SZFE ügyéről, ahol olyan totális rombolást és pusztítást vittek végbe, aminek hosszú távú hatásait talán csak évtizedek múlva fogja fájóan érzékelni a szakma és az egész magyar kultúra.

Azért ez egy hosszú és fájdalmas folyamat volt. És mindig, amikor azt hittük, a pusztításnak vége és ennél már nincs lejjebb, a hatalom újra és újra bebizonyítja, hogy mégis van. A kultúra prominens képviselőitől időnként elhangzott nyilatkozatokban, hogy erősebben össze kellett volna fogni, jobban ki kellett volna állni önmagukért és egymásért azoknak a szereplőknek, akik a leginkább elszenvedték ezeket a támadásokat. És talán ez elmaradt, vagy nem volt elég hangos. De az biztos, hogy ez a Mefisztó magába foglalja mindazt a fájdalmat, félelmet, pusztítást és rombolást, ami az elmúlt időszak Magyarországán a szemünk előtt zajlott le, és talán mindannyian szemet hunytunk felette kicsit. És talán éppen ezért történhetett meg.

Az előadás brutálisan nyers, plasztikus. Nem kíméli sem a kort, sem a társadalmat. De nem kímélik önmagukat a benne szereplők sem.  Egy ilyen erős és mélyre ható előadás csak akkor jöhet létre, ha a benne részt vevő valamennyi szereplő nagyon mélyre ás magában, és feltépkedi az amúgy sem gyógyuló sebeit. Az öniróniának és önostorozásnak azért is helye van a színpadon, mert mindazok a pusztító gondolatok, melyek a szereplők szájából elhangzanak akár önmaguk, akár egymás vonatkozásában, így is úgy is meg fognak jelenni a „baráti”, mainstream kritikában – így tehát a szereplők elébe mentek ennek, nagyon okosan.

Maga az előadás nem szó szerint követi a Mephisto történetet, de megőrzi annak fő gondolatmenetét. Mivel azonban ezt az előadást Urbán András és a társulat Mikó Csaba és Kukk Zsófia átdolgozása nyomán közösen írták meg, igencsak egyedi megoldást látunk a színpadon. A színészek saját szövegei dominálnak a darabban, így tudnak érvényesek lenni az egymást és önmagukat is ostorozó monológjaik. Hogy mik is ezek a szövegek, abba nem megyek bele. Az biztos, hogy aki szereti az alkotókat, hajlamos felszisszenni ezek hallatán (hiszen kinek esik jól, ha egy számára fontos embert szidnak). Aki viszont azért ül be, hogy megerősíthesse az alkotókkal szembeni ellenszenvét, csalódni fog, mert nem lesz alkalma saját szidalmat megfogalmazni, mert a darab eleve elszidja mindennek őket…

Amikor a színházterembe belépve megpillantottam a színpadon a korábbi, átriumos Chicago előadásban használt függönyt, egyből tudtam, hogy valami nagyon erős előadással lesz dolgom. Hogy Alföldi Róbert öt színésznővel (Hartai Petra, Huzella Júlia, Nagyabonyi Emese, Péterfy Bori, Tornyi Ildikó) áll színpadra, az egyszerűen csodálatos. Az, hogy ennek miért van jelentősége, elhangzik az előadásban, vagyis a kortárs kabaréban, ahogy az alkotók a műfajt meghatározták. Nagyokat azért nem nevetünk. Én inkább mélyen megrendültem azon, ahogy 1 óra 50 perc időtartamba bele tudták sűríteni az összes mocskot, amit egy rendszer művelni képes emberekkel, kultúrával. És hogy nem tudtam, nem tehettem ellene semmit.

A darab követi Höfgen történetét, aki „csak egy színészként” határozza meg önmagát. Aki a hamburgi színházban próbált meg kibontakozni, valami formabontót, egyedit csinálni. Így jutott el a forradalmi színház, majd a modern színház, végül a totális színház gondolatáig. Valahogy mégis jelentéktelen maradt. Közben a kisebbségi komplexus állandóan rágja belülről. Bizonyítani akar, előre akar menni, fürdőzni a sikerben és az elismerésben. És nem veszi észre, hogy Hamburgból Berlinbe kerülve ez az álma lassan valóra válik. De milyen áron? Miközben tapsolnak és a művészetét egyre magasabb körök ismerik el, fel sem tűnik neki, hogy odakinn megtörténik a náci hatalomátvétel, és hogy az egykori művésztársait, vagy éppen számára mértékadó ikonokat megölik, elpusztítják, vagy disszidálásra kényszerítik.  És hogy ma Magyarországon is látunk ilyen szereplőt, aki a színházi szakmában külföldről és a semmiből lett élet és halál ura, finoman szólva is kérdéses érdemekkel? Milyen ismerős…

Höfgen persze mélységesen meggyőzte magát arról, hogy amit tesz, helyes. Hogy idomulni kell, a mindenkori hatalmat szolgálni kell, hiszen ő a mindenkori Németország színésze. Nem tudja felmérni vezető színészként a felelősségét, sőt, egyenesen hárítja azt. Nem hajlandó, vagy talán képtelen is szembenézni azzal, hogy a rendszer annyira beteg, hogy ténylegesen elhallgattatja, elpusztítja azokat az elemeket, melyek nem hajlandók szolgalelkűen és gondolkodás nélkül a beteg fasiszta propagandát szolgálni.  Höfgen nem veszi észre, hogy nem lehet már önálló gondolat. És hogy a szeretet jegyében, kultúra címszó alatt egy erőszakos, fasiszta és militarizált hatalmat szolgál minden tettével. És minden tettének, vagy tétlenségének életekben mérhető következménye van. Inkább elszégyell és megtagad a múltjából is mindent, aminek még értéke volt…

Igenis vannak azok a pozíciók, ahol még lehet tenni. Ahol a harcokat –még ha pillanatnyilag értelmetlennek tűnnek is- meg lehet és meg kell vívni. Alföldi nem azért áll be vezető színésznek ebbe a darabba, mert népszerű akar lenni. Hanem azért, mert itt és most van lehetősége megszólalni, mások figyelmét is felhívni nagyon súlyos társadalmi jelenségekre. A szememben ismét nagyot nőtt a hitelessége. Rendezőként tudható, hogy sokat vár a színészektől és mindenkiből kihozza a maximumot. De ebben az előadásban színészként állt az ügy élére. Színészként nem kíméli magát, kegyetlenkedik és vállal mindent, ami a mondanivalót szolgálja, legyen az akármennyire naturalisztikus, vagy meglepő látvány is a színpadon. Pont ettől hiteles: nem csak elvárásai vannak, de bele is teszi magát maximálisan, ha cselekvésről van szó.

Az előadás éppen attól hatásos és lesz hosszú életű, hogy végig érezhető, ahogy az alkotók egy csapatként tették bele magukat száz százalékig a produkcióba annak érdekében, hogy afféle utolsó figyelmeztetésként, nagyon erős felkiáltójelként át tudjanak adni valamit a nézőknek, a társadalomnak, a nemzetnek. Olyan üzenetet, amit muszáj átadni és átvenni is, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, mielőtt megismétlődhetnek olyan borzalmak és erőszakos változások, melyekről most még senki nem hiszi, hogy a 21. században megtörténhetnek. De ezen a ponton gondoljunk vissza az elmúlt 10 évre és tekintsük át, mi minden megtörtént, lezajlott, megváltoztatásra vagy egyenesen elpusztításra került, amiről nemrég még azt mondtuk: á nem, ez biztosan nem történhet meg.

A hatalom működésének ezt a nagyon erőszakos és alattomos oldalát csodálatosan mutatja meg ez a Mefisztó. Az explicit tartalom ellenére én 18 év alattiaknak is ajánlanám a megtekintését. Pontosan azért, mert a felnövekvő nemzedék talán az egyetlen lehetséges záloga annak, hogy eltűnjön az a rendszerszintű, rengeteg mocsok, aminek ma már konkrét rövidítése is vanés fellélegezhessünk végre. Együtt, szabadon.

“De támad is nem egy titok.

E nagy zsivajgás engem úntat,

csendben húzzuk meg itt magunkat.

Csinál az ember, rég divat,

a nagy világban is, kicsiny világokat.

Látsz ott boszorkányt, ifjat és pucért,

sok vént, ki tudja, mit takargat.

Légy víg, csupán a kedvemért!

Kis fáradság – s nagy lesz jutalmad.

Miféle hangszereknek szava zendül?

Vad rotyogás! Hozzá kell szokni mentül

gyorsabban. Jösszte! Hátha nem maradt

más, mint hogy szépen beajánljalak,

lekötelezvén téged újra! –

S még te beszélsz? Hogy szűk lesz ez a hely?

No lásd, a végire ki láthat el?

Száz tűz is lángol itt már hosszu sorba’,

s van itt tánc, dal, beszéd, kotyvasztás, ölelés.

Hát van-e, mondd, ennél jobb kedvtelés?”

Fotó: Lakatos Péter


[pvcp_1]


3

1 thought on “Mefisztó – Ugassatok, harapjatok!

  1. Ez egy zsenialis kritika. Minden szavat ertem, egyet ertek a cikk irojaval.
    Nagyon gyakori latogatoja vagyok a kulonbozo budapesti es videki szinhazaknak, mindenevo vagyok. Szerintem rossz darab nincs, csak ertetlen nezo. A muveszi kifejezesmodok, a muveszi szabadsag nagyon-nagyon osszetett.
    Ezert az Atriumban latott Mefiszto szamomra sokkolo volt. Es bizsergetoen izgalmas. Odab@szos❗️Valoban ez a jatek egy uvoltes❗️
    Nagyszeru szineszi teljesitmenyeket lathattunk. Alfoldit lehet szeretni es utalni, DE: vitathatatlanul zsenialis es gatlasok nelkuli. Ez jooooo❗️❗️❗️Onmaga lehet, szabad es szarnyal. Mas dimenzio(k)ban el. Tetszik❓Nem tetszik❓Mindenki dontse el magaban. Nekem tetszik es irigylem ezert.

    Megmutatkozott a darab vegen a gyengesegem: nem mertem allva tapsolni, pedig szivem szerint azt tettem volna.
    Ket napig sokk hatasa alatt alltam. Haaat, nem egy hetkoznapi szinjatekot lattunk.

    A darabot nem konzervativ es prud embereknek ajanlom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.