East End: Idővonal – Sétaszínház harmadik hullám után

Spread the love

Felszabadító volt a pandémia fogságából újra kitörve egy nem mindennapi, interaktív, totális színházi élmény részesévé válni. Amikor egy-egy hullám véget ért ebből a vírusból, mindig olyan előadást kerestem a hosszú szünet után, mely igazán méltó arra, hogy újraindítsam vele a színházi évadot a magam számára. Ezúttal a Trafó szervezésében bemutatott sétaszínházi előadásra, az Idővonalra esett a választásom, mely az East End nevű csapat alkotása.

Nehéz írni róla, hiszen nem szándékozom lelőni egy meglepetést sem, amit az este tartogat, miközben másképp lehetetlenség említést tenni róla, mert az egész egy nagy meglepetés-csomag. Alapja egy séta Budapest belvárosának egy kijelölt részén, miközben a fülhallgatókon instrukciókat, történeteket, elgondolkodásra és az elmúlt egy év összegzésére alkalmas merengéseket hallgatunk.

A túra a Jászairól indul a Columbo szobortól, és a nagyjából két órás út a bulinegyedben ér véget. A szervezők mindenre gondoltak, a Mikszáth téren egy bizonyos összegző és elengedést segítő feladat végrehajtása mellett mód nyílik egy kis pihenésre és frissítő elfogyasztására is. A séta során időnként villamosra szállunk, és az út egy részét tömegközlekedéssel tesszük meg, de aggodalomra semmi ok, utazás közben sem unatkozunk. Sosem lehet tudni, hogy amit látunk, az az előadás része, vagy egy átlagos jelenet a szürke budapesti mindennapokból. Egy estén három különböző csoport indul el fél órás különbséggel a felfedezőútra, csoportonként 8 emberrel. Fontos, hogy vigyünk magunkkal jack csatlakozóval rendelkező fülhallgatót, és feketébe öltözve jelenjünk meg az indulás helyszínén. Tárgyi szempontból másra nincs szükség. Onnantól kezdve már a lelkünk dönt az előadásba történő ki- és bekapcsolódásról.

A fordulatok és meglepetések ismertetése helyett inkább a különleges élmény miatt belül elindult, mérhetetlenül szubjektív gondolatoknak szentelném az írásom további részét. Az ugyanis, hogy minden résztvevőben elindított valamit, és mindenkiben talán egy kicsit mást, és mégis valahol ugyanazt mozdította meg az elmúlt egy évből, szinte borítékolható. Éppen ezért ahány néző, annyiféle olvasata, megélése, hangsúlya lehet egyazon előadásnak.

A világjárvány okozta megváltozott életünk elmúlt egy évét tekintjük át, ki-ki magában elmélyedve összegzi, fontolóra veszi a változásokat. Azt, ahogyan bezáródott a város, a benne élő emberekkel együtt. Azt, hogy milyen is volt Budapest és benne az élet a koronavírus megjelenése előtt, milyen most, és milyen lehet vajon egy év múlva?

Mi változott, van-e okunk reménykedni? Vagy talán valami végérvényesen elveszett? Mi az, amit ebben a nyomorúságos évben nyerhettünk mégis? Hogy néztünk régen, és hogy tekintünk most egymásra? Lehet-e nyolc idegen embert közösségnek tekinteni, akik nem ismerik ugyan egymást, most mégis valamilyen közös célért vannak egy csapatban? Mire lehet képes egy ilyen kisközösség? Lehet-e szerepe néhány, vagy akár csak egyetlen embernek abban, hogy változzon világunk, az életünk a következő években?

Bár a séta a város viszonylag sík terepén történik, az előadás maga igazi érzelmi-gondolati hullámvasút. Gyors egymásutánban váltják egymást patetikus magasságok és pokoli mélységek, és persze csupa-csupa váratlan, kizökkenésre, „csakazértis”-re okoz adó performansz. A mögöttünk hagyott időszak számtalan egyéni és társadalmi nehézsége, problémája előkerül, az aha-élmény folyamatos, a katarzis elkerülhetetlen. Hiszen annak ellenére, hogy tudtuk, a probléma rendszer-, és világ szintű, a bezártságban, a ketrec-létben talán mégis mindannyian egyedül éreztük magunkat, a saját problémánkat minden más elé téve, felnagyítva. Ezen az estén viszont rádöbbenünk, mennyire ugyanazzal küzdöttünk és küzdünk még, ki tudja meddig. De van-e megoldás? Érkezhet-e megváltás jelen helyzetből? Olyan, ami átsegít minket a múlt okozta nehézségeken és biztosítja, hogy a jövőben ez ne ismétlődhessen meg? A történelemben más aspektusból láttunk már hasonló kataklizmát, amit ugyan nem járvány okozott, ám a helyzet ismerős lehet…

Válaszokat akarunk. Nagyon akarjuk. De kapunk-e? Kívülről fog-e érkezni a segítség? Vagy netán épp az a cél, hogy mindenki egyénenként elvégezze a szembesülést, a számvetést, az összegzést, a következtetések levonását, a gyászmunkát, és maga találja meg a saját, egyéni receptjét a lezárásra, elengedésre, továbblépésre?

Létezik-e bármilyen megmentő, aki a sor elején egy táblát a magasba tartva kivezeti az embereket ebből a rémálomból? És ha van is ilyen, vajon merre vezet minket? Biztos, hogy követnünk kell őt? Az lehet a jó recept, ha széttárt karokkal várunk egy külső erőt, egy megváltót, akitől, vagy amitől a saját sorsunk jobbra fordulását várjuk? Vajon miért fontos, hogy a Kossuth téren képesek legyünk rezignáltan, érzelmek beengedése nélkül átvonulni? Miért fontos, hogy most semlegesek legyünk, ha már az elmúlt egy évben azok voltunk?

Mit látunk az emberek arcán? Kik jönnek szembe? Mennyire törte össze, tizedelte meg a nyájat testben és lélekben a járvány? Mennyire hallatszik ki a lélegeztető gép hangja a Rókus kórházból? Miért kell ezt a sétát lassan, sehová nem sietve bejárni? Fontos-e beszélgetnünk egymással, megismernünk, hogy a másik, számunkra idegen mit akar elengedni az elmúlt egy évből? Megértjük-e, hogy ő miért pont azt engedné el? Mennyire lehet felszabadító a cetlire felírt saját gondolatunktól fizikailag is megszabadulni? Vajon mások is így tesznek? Mitől képes ez hatni, működni, munkálkodni kívül és belül is?

Terápiás erejű séta ez. Olyan helyeken, ahol talán még sosem jártunk, olyan gondolatokkal, melyeken talán még nem morfondíroztunk, de most végképp elérkezett az ideje. Hol meglepő, hol vidám, hol pedig kifejezetten szomorkás, de épp ezáltal képes nagyon mélyen hatni, és még napokkal később is munkálkodni a lelkekben.

Hazafelé azon mosolyogtam, hogy a város utcáit járva néha azt éreztem, ez még mindig része az előadásnak. A gondolatiságát és tanulságait viszem tovább. A tudatot, a hálát, hogy Veletek együtt én is az elmúlt év egyik túlélője vagyok. És persze a reményt, hogy újra kisüt a nap. Ideje lenne már…

Szereplők: az SZFE és a freeSZFE hallgatói – Bari István, Deák-Volom Dávid, Gloviczki Bernát, Hrapka Zsófia, Jakab Balázs, Kádár Kinga, Kanyó Kata, Katona Péter Dániel, Koós Boglárka, Koroknai Sándor, Kuttner Bálint, László Gáspár, Márkus István, Mechle Christian, Szécsi Bence, Ujvári Bors, Váczi Kristóf 

Író: Komán Attila

Narrátor: Hevesi László

Hangmérnök: Kovács-Vajda Bence

Látvány: Erős Hanna, Néder Janka, Fülöpp Réka

Technika: Kováts Gergő

Zenei közreműködő: Budapest Sound Collective

Produkciós asszisztens: Siflis Anna

Plakátkép: Málnási BenceRendezőasszisztens: Simonyi Balázs

Rendező: Gardenö Klaudia

Fotó: Todoroff Lázár


A cikk egyedi olvasóinak száma: 190


Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük