Szomorú vasárnap – dalfoszlányok a Kispipából

Spread the love

Bevallom őszintén, a prózai színház, azon belül is a rétegelőadások különös kedvelőjeként eddig nem volt rám jellemző a Madách Színház látogatása. Most, a streaming korszakban azonban megakadt a szemem egy darabon. A főhősöket alakító Rudolf Péter – Nagy-Kálózy Eszter páros, és a rendező Horgas Ádám személye miatt azonnal rácsaptam a Madách stream keretében látható Szomorú vasárnap előadásra. Horgas Ádám, a tőle megszokott elképesztő profizmussal és pontossággal ragadta meg egy kor részletgazdagságának és a benne élő ember sorsának ábrázolását. Egy egész nemzedék életminőségét, helyszíneit, dilemmáit, jellemét és gondolatait állította ezúttal is színpadra, egy konkrét ember történetén keresztül. Érthető, átélhető, szerethető, torokszorító és megrendítő, fantasztikus előadást rendezett ezúttal is. A címszereplő és felesége szerepére Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszterakik a valóságban is egy pár– felkérése szintén telitalálat.

Müller Péter színdarabja a címadó dal szerzőjének, Seress Rezsőnek drámai, kalandos, szívszorító történetét mutatja be, tele fordulattal, szomorúsággal és közben örök életigenléssel. Az előadás -fikciókkal tűzdelve- követi hősünk történetét, és a különös hangsúlyt a zene és felesége, Helén imádata adja. Meg persze a történelmi kor, a háború, a munkaszolgálat, amit zsidóként a szerencsének és munkásságának köszönhetően élt túl. A történet végigszalad Seress artista és légtornász karrierjén, balesetén, melyet végül szerencsésen túlélt. Igaz, a szerencse és a véletlenek egész életét végigkísérték. Szerencsék, balszerencsék, véletlenek és szerencsés véletlenek váltakozása. Vigaszt csak a zene, a zongora és a színészet nyújtott számára, bár hosszú ideig nélkülözésben, nyomorban élt. Igazi csapongó volt. Személyiségének ereje abban rejlett, ahogy minden bánat, keserűség, és a nótáiból is áradó búskomorság ellenére ellenállhatatlan életigenlés, optimizmus tartotta benne a lelket, legalábbis látszólag. És a zene, mely megállíthatatlanul áradt a szívéből. Ezzel tudott reflektálni a világra, legalábbis a világnak arra a szeletére, melyet kénytelen és képes volt megélni belőle.

Talán ennek köszönhetően szeretett bele élete párja, későbbi felesége, Helén, aki a megismerkedésükkor még más férfi házastársa volt. A nőt magával ragadta az a megmagyarázhatatlan erő, ami Seress életéből, tetteiből, dalaiból, ide-oda vetődéséből áradt. Mindez párosult egyfajta esetlenséggel, aminek ellenére is mindig képes volt felkelni a padlóról. Csodálatra méltó ennek az embernek a mentalitása, a küzdeni akarása. Az, ahogy az élete során újra és újra megkörnyékezte a halál, de valahogy a benne dolgozó, ösztönös túlélési stratégia mindig képes volt győzni. Vagyis majdnem mindig…

Fizetek, Főúr

De miért is vannak itt most ő és Helén? Honnan indul és miről mesél ez a csodálatos történet? Arról, hogy haláluk után visszatértek, hogy állomásonként átbeszéljék közös történetüket. Hogy helyükre tegyék a kisiklásaikat, félreértéseiket, kiigazítva önmaguk és egymás tévedéseit. Nem feledve, hogy az örök túlélő és életigenlő Seress mégiscsak önkezével vetett véget az életének. Az út vége felé közeledve ugyanis folyamatos leépülés, egyre erősödő önmarcangolás lett úrrá rajta, szerelmét hazatérésekor már más férfi szerette. És a kérdés, melyre életében nem kaphatott választ: vajon Helén szerette-e valaha is? Dalai fényének elhalványulása, az egyre kínzóbb magány és a válasz nélkül maradt, szerelmével kapcsolatos sorskérdése végül az öngyilkosságba sodorta.

Nem hanyagolható el az események hátterét átszövő történelmi szál, a német megszállás és Seress meghurcolása sem. Melyet bár szintén nagy szerencsével túlélt, de az élete igazi lejtmenete a hazatérésekor kezdődött. Megúszta ugyan a halált, de a hatalom- és korszakváltás ismét nem kedvezett a művészetének. Sem a náci, sem a kommunista rezsim nem hallgatta meg, tiltólistán volt. Bár dalai száj-, azaz inkább fülhagyomány útján világhírre tettek szert, és ennek köszönhetően hősünk meg is gazdagodott, ennek hasznát azonban sosem tudta élvezni, mert nem volt vagyona a tengerentúlra utazni, és felvenni az őt jogosan megillető pénzösszeget. Persze utólag a feleségével elméláztak azon, hogy vajon mi lett volna, ha mégis felültek volna arra a gépre, és körülnéztek volna egy másik világban?

Az esetlenség és a nyomor, valamint a hozzá szegődő szerencse és balszerencse örök váltakozása teszi Seress életét mindannyiunk számára ismerőssé. Igaz, ennyi pofont az átlagember napjainkban aligha bírna ki. Saját hazájában nem vált prófétává, legalábbis a maga korában nem. Mégis vitathatatlan, hogy igazi zseni volt. Egy élhetőbb korban sokkal szebb és fényesebb élet várt volna rá. Nem jó korban született. Gyógyírt utólag talán csak az jelenthet a számára, hogy dalai –köztük az öngyilkosok himnuszaként is emlegetett Szomorú vasárnap– túlélték őt és korát. A mai fülnek is ismerősek a szövegek, szívbe markolók a dallamok, mindennél aktuálisabbak a témák.

Ha néha visszaűznek téged

Az összegzés, a fájdalom, a melankólia, a szerelem, a be nem teljesülés, a magány és az elmúlás kit ne foglalkoztatna napjainkban is? A világ érthetetlensége, a kor erőviszonyainak igazságtalan átláthatatlansága, a miértek keresése, az ember esendősége és kicsinysége, a világ irányító erőinek fröcsögő rosszindulata, az ember pusztulása, a háború ma is mindannyiunk számára ismerős, pláne az elmúlt egy évben, amikor kényszerűen be vagyunk zárva és takaréklángon pislákol az emberiségnek az a része, aki képes egyáltalán túlélni. Mert akkor és most is azonos a cél: valahogy túlélni, átvészelni, és szebb, jobb időkben reménykedni. A háború természete talán más manapság. De a sors és a mindennapok kegyetlensége és az, hogy ma is háború van, elvitathatatlanul azonos.

Éppen ezért képes erőt adni ma is a mindennapokban az az életút, amit Seress bejárt. Bár soha nem tanult meg rendesen kottát olvasni, mégis dőlt belőle a zene, és vele az élet szeretete. Felismerte az élet értékét és azt, hogy élni ajándék, bármennyire szomorú, nyomorúságos és viszontagságos is az a bizonyos út. Megtapasztalta, milyen egy olyan világban élni, ahol minden bizonytalan, ahol nincsenek kapaszkodók. A kikeresztelkedés számára a túlélés záloga lehetett, de hogy valójában miben hitt és mi hajtotta, azt csak ő maga tudta a lelke legmélyén. Emberségből, küzdelemből és fel nem adásból mindenki számára példát mutat Seress. Kell, hogy őrizze emlékét az utókor. Kell, hogy ilyen előadás szülessen az életpéldájából, mert a ma emberének elveszettségében talán épp egy ilyen előadás ad kapaszkodót. Ma, amikor hasonlóan ki vannak feszítve az emberek, amikor sorra érkeznek a hírek erőszakról, emberéletek mások általi, vagy épp önkezűleg történt kioltásáról, végső elkeseredésekről, fájdalomról és kisemmizettségről, talán épp az adhat némi vigaszt, hogy nem vagyunk egyedül a fájdalmakkal és nehézségekkel. A múlt emberének sorsában felismerhetjük a rokonságot a saját utunkkal. Láthatjuk, hogy máskor sem volt könnyebb élni, volt már példa rá, hogy túl kellett élni. És hogy mosolyogva is lehet túlélni. Örök nyughatatlannak lenni.

Ismerős lehet számunkra, ahogy a szerelem és az éhség összeforr. Tudjuk milyen látszólag boldogan énekelni szomorú dalokat. Hamiskásak vagyunk, esendők, csetlő-botlók, de mégis szerethetők. Játékos, merész, nagyravágyó kamaszok. Szószátyárak, életigenlők, ügyetlen és rossz zongoristák. Tudjuk milyen, hogy a világ (v)álságának fokozódásával egyre szomorodik bennünk a dal. Amikor kínál valamit az élet, kinyújtjuk a kezünket, és az élet rácsap. És igen: a sok kedves vendég között, akik szívesen hallgatják a muzsikánkat, ott ülnek mások is. Akik bántanak. Amikor nem tudjuk, mit hoz a holnap, és nem tudjuk, mi lesz velünk. Vajon mi is tudjuk majd ott folytatni, ahol a világégés előtt abbahagytuk? Vagy már semmi nem lesz olyan, mint rég? Hiába az ital és az emlékezés? Van-e bennünk igaz hazaszeretet? Nem olyan, mint a Seresst ütlegelő „ébredő magyaroké”, hanem olyan, ami a náci után a szovjet diktatúra ellenére is hazavezérelte őt? Pedig ma sincs éjszakai élet Pesten. Zárva vannak a törzshelyek, ahol ismernek minket, ahol legjobb barátunk és sorsunk egyetlen örök kísérője a pincér volt. Tudja még valaki, kik vagyunk? Mi tudjuk egyáltalán?

Seress öngyilkossága előtt összecsapnak fejében az érvek és ellenérvek. Képtelen volt szeretet nélkül tovább élni. Halálos ellensége volt a közöny és a gyűlölet. Nem tudott mit kezdeni a vérrel és az értelmetlen szenvedéssel. Nem tudta, hogy hőn imádott felesége viszont szereti-e? És begyógyulhatott volna valaha az a seb, amit az asszony más iránt táplált szerelme okozott benne? Egy, csak egy embert akart a világon mindennél jobban: aki szereti. És 40, házasságában töltött éve alatt még zongorázni sem tanult meg rendesen. Élete programja összegezve nem volt más, mint megmaradni bármi áron. És közben törpe lett az óriásból, lassan kiszorult a világból. A világhírből szűk hazánkba szorult, onnan pedig vissza a Kispipába, de lassan ott is megfakult az egykor megvolt, ragyogó fénye.

Talán még ma is visszajár. Ő, a kis dilettáns a Kispipából, az egykori csúnya fiúcska, aki mégis szép akart lenni, bátor és hatalmas. Mert szomorú kis ország a miénk, és az emberek hálásak, ha valaki ezt kimondja. És mert keresi önmagát. És Helént. És minket. Hogy rendezzük a számlát, és szeressük egymást, gyerekek…

Madách Színház – Szomorú vasárnap

Fotó: Jardek Szabina


A cikk egyedi olvasóinak száma: 722


Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük