Kései találkozás – kortalan kötődés a Rózsavölgyi Szalon színpadán

  •  
  •  

Nő és férfi. Hát persze, hogy klasszikus téma úgy a színházban, mint az életben. Számtalan korban, végtelen aspektusból vizsgálható. Mégis, ha ez a nő és férfi az élete alkonyán, a számvetés, a készülődés korában találkozik egymással, az különös hangulatot, értéket, tanulságot adhat az ember számára. Különösen, ha a nőt Molnár Piroska, a férfit Jordán Tamás alakítja a színpadon.

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. Egy szanatóriumban járunk, ahol adott egy idős hölgy. Aki különc viselkedésével, furcsa szokásaival, gyermekeket megszégyenítő élet-szeretetével kilóg a sorból. Hamar felfigyel rá az intézmény főorvosa, aki szintén idősként, állandóan emberek között létezve megütközik rajta, hiszen ilyesmit még nem látott. A nő hajnalonként énekel a szobájában, kilóg az intézményből, hogy szemügyre vegye a tengerpartot, a napfelkeltét, vagy éjjel a holdat és a csillagokat, és mérhetetlen öröm tölti el a szívét. Élete alkonyán elkezd valamit gyűjteni, amit már sokkal korábban el kellett volna kezdeni.

Elkerülhetetlen, hogy személyesen találkozzanak, és az orvos-beteg viszony kezdeti hűvössége lassan valami egészen emberi kapcsolódássá alakul. Persze nagyon eltérő karakterek. Az idős asszony a föld fölött jár, kissé elrugaszkodott. Furcsa szokásai –bár semmilyen szabályt nem sértenek- mégis szokatlanok. Valahogy nem illik bele a szanatóriumi lakókról kialakított képbe. Lázad. Valami felébredt benne. Valami megmagyarázhatatlan erő magához térítette, és még nem későn. Mert amíg itt vagyunk, sosem késő elkezdeni élni, vagy mások számára szokatlan dolgokat csinálni.

Miért kellene ezt szégyellni? Miért kell mindig az elvárásoknak megfelelően, komilfó módon viselkedni? Végső soron ki írja elő ezeket a viselkedési formákat? Ez a nő megvívta élete csatáit, megszenvedte a veszteségeit. Élt, ahogyan tudott, ahogyan kellett, ahogyan hagyták. És most visszanéz, és azt látja: sosem volt igazán szabad. Azok,akik megszabták, hogyan éljen, már sehol nincsenek. De ő itt van. Érez. Szeret. Akkor miért ne lenne joga az élete vége felé mindezt végre úgy tenni, ahogyan neki jól esik? Amit nem más határoz meg? Vajon bátorság, vagy bolondság kilógni a sorból? Esetleg időskori szeszély? Kapuzárási pánik? Nem, ennél azért többről lehet szó…

És adott egy főorvos, az intézmény vezetője. Kimért, higgadt, nyugodt, pragmatikus, és szintén idős figura. Már akkor felkapta a fejét az újonnan érkezett lakóra, amikor személyesen még nem is találkozott vele. Miért van az, hogy a kötelezően kitöltendő nyomtatvány életkor mezőjébe ez a nő csak egy vonalat húz? És miért zavarja (persze nem zavarja) a többiek nyugalmát a hangos éneklésével, az éjjeli természetjárásaival? Egyáltalán mit keres, mit akar itt? Az első pillanattól kezdve nyilvánvalóvá válik, hogy a nő porszemet dob a főorvos gépezetébe. De vajon mit kezd vele a doktor?

Végre személyesen is megismerkednek. A számonkérések és rosszallások helyét pedig lassan átveszi a kíváncsiság. Ez a nő tud valamit. Valami olyasmit, amit mindenkinek tudnia kéne, és sokkal korábban rá kellene ébredni. Ezzel együtt ő még mindig szerencsésnek mondható, mert legalább ráébredt. Bármennyire szomorú, és bármennyire közhelyesen hangzik is, hajlamosak vagyunk úgy leélni az életünket, hogy nem is éltünk. Pedig az élet véges, és a számvetés mindannyiunk számára elkerülhetetlen. Amikor nem csak azt mérlegeljük, hogy mit hagyunk itt, hanem sokkal inkább azt, hogy mit viszünk magunkkal? És természetes, törvényszerű, hogy az ellenállhatatlan, kortalan női lélek magával ragadja a racionalitások talaján két lábbal álló főorvos figyelmét. És szépen, lassan –hiszen hova is kéne már nekik sietni?– a szívét is. Időnyomás persze van az előadásban, hiszen a nő gyógykezelése sem tarthat örökké. Erről persze eleinte nem vesznek tudomást. De ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a közelgő határnap Damoklész kardjaként ott lebeg felettük.

Mit lehet ilyenkor tenni? Megismerkedni. Őszintén, kíváncsian. Asztal fölé pakolni a dolgokat, az életeik történetét. Kibontani a titkokat, feltörni a mélyen őrzött fájdalmat, veszteségek bilincseit. És lassan, óvatosan, eleinte kissé gyanakvón, de megbízni egymásban. Érzik, hogy egymásra vannak utalva. Hogy talán mindkettejüknek ez az élet adta utolsó esély egy tartalmas találkozásra. De még itt, az út vége felé is vannak akadályok, határok, amiken belül lehet csak mozogni. Még ha ezeket a határokat ők maguk állították is fel. És már nem biztos, hogy van elég erő és főleg idő ezek lebontására.

A két aggastyán tinédzser újraéli együtt a fiatalságát. A nő saját készítésű lakomát csempész be a kórházi koszton elszürkült főorvosnak. Akinek a szeme úgy csillog a finom falatokat fogyasztva, mint egy gyermeké. És valóban. A kíváncsiságuk egymás iránt gyermeki. Őszinte és romlatlan. Még táncolni is elmennek, és annál nincs édesebb jelenet a darabban, amikor becsiccsentve hazaérnek, egymás mellé ülnek és sugárzik belőlük a szabadság és felszabadultság, boldogság.

Mégis elkerülhetetlen, hogy egymás mélyebb rétegeit is fejtegetni kezdjék. És ez az, ami igazán lassan megy. Amikor egy új ismeretségben fel kell fedni féltett titkokat, fájdalmakat, veszteségeket. Az élet árnyoldalait, azokat a fájó pontokat, amiket az ember igyekszik altatni, temetni magában, amiket el kellett, de igazán soha nem lehetett mégsem elgyászolni. A hiányokat. A kisiklásokat. A tragédiákat. Az érzelmi megsemmisüléseket.

Lassan mégis meggyónnak egymásnak. Van-e férj, van-e feleség, vannak-e gyerekek? Ha vannak, valóban vannak? Ha nincsenek, miért nincsenek? A két felvonásos előadás második részében bontakoznak ki a komolyabb fájdalmak. Amikor már temetőben sétálnak a hőseink, és kiderül, hogy miért. A történet ugyanis a háború után játszódik.

Molnár Piroska és Jordán Tamás kettőse elemi erővel hat a színpadon. Irodalomtörténeti pillanat együtt látni, és ilyen szenvedéllyel játszani őket. A nézőtér minden korosztályt mozgósít. Az idősebbek szemében könnyek csillannak, a fiatalok arcán néhol értetlenséget, néhol „aha!” élményt láttam.

Mit is üzen a történet? Az előadás után az első gondolatom ez volt: szeretni kortalan! Volt szerencsém Piroskával és Tamással beszélgetni kicsit az este után. Piroska mondta ki, hogy hát a körülmények miatt ez a két ember végül igazán sosem lehet egymásé. Bennem viszont egyből felmerült, hogy az az idő viszont, amit együtt töltöttek, tartalmasabb volt mindennél. Az embernek nem mindig van lehetősége holtomiglan-holtodiglan párt találni. Sőt, napjainkban ez szinte lehetetlen. Mégis, bármit hoz az élet, ha mást nem is, azt a minőségi időt, amit egymásnak adunk, nem veheti el tőlünk senki. Kell ahhoz szerencse is, hogy az ember időben megtalálja, akit/amit keres. Szerintem ez ma már nagyon ritka. És ez nem csak azon múlik, hogy a nő és a férfi is akarja egymást. Számtalan váratlan tényező jöhet közbe, és ritkán adatik meg, hogy együtt maradhatnak. De ha igaz és őszinte a szeretet, azt egyikük sem felejti, soha.

És soha nem késő újrakezdeni. Amíg élünk, lélegzünk, szerethetünk, könnybe lábadhat a szemünk, láthatjuk a naplementét, vagy a holdfényben megcsillanó tájat, belélegezhetjük a csodás nyári éjszakák tiszta levegőjét, addig mindig van esély rá, hogy valaki, valahol ugyanezt teszi, hogy gondol ránk és mi is rá. És hogy találkozunk. Mert találkozni soha nem késő! Az előadást Sándor Pál rendezte, a darab alapját képező történetet pedig maga az élet.

A végtelen tisztelet, szeretet és udvariasság miatt pedig, ahogyan a két szereplő úgy az előadásban, mint a való életben viseltetik egymás iránt, mindenkinek szeretettel ajánlom az előadás megtekintését. És különösen a fiatal generációknak. Van mit, és lehet belőle tanulni. Sokat.

Molnár Piroska, Jordán Tamás, theaterman.
Fotó: theaterman

Főcímben kiemelt fotó: Rózsavölgyi Szalon


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük