Az idei színházi évad vége izgalmas előadásokat tartogat. Amikor már azt hittem, a színházak lassan ráfordulnak a szezon végére és búcsúznak az évadról, egymás után mutatnak be üstökösöket: előadásokat, melyek rendesen a székbe szorítják a nézőket. Így tett az Orlai Produkciós Iroda is. Ezúttal Yasmina Reza: Művészet c. komédiáját mutatták be a 6színben. Bár komédia, és a nevetés valóban nem maradt el, mégis úgy éreztem: a komoly felismerések, magamba nézések estéje volt ez.
Rólam köztudott, hogy nem vagyok a vígjátékok rajongója. Számomra a színház nem a könnyed kikapcsolódás terepe. Nem azt várom egy előadástól, hogy kikapcsoljon és könnyeden szórakoztasson. Sokkal inkább azt, hogy megrendítsen, tanítson és ahogy már megannyiszor megtörtént a katarzisnak köszönhetően: megfejlődjek helyzeteket, melyekkel adott esetben a mindennapi életemben is küzdök. Az olyan előadásokat, mint a Művészet -pláne ilyen igényes feldolgozásban- azért becsülöm igazán nagyra, mert bár nevettetnek, ezt nem öncélúan teszik. Sokkal inkább azért, hogy a mélyebb tartalom, mondanivaló, és a sokszor fájó felismerések, melyek kis odafigyeléssel megérkeznek az este folyamán, elviselhetőbbek, emészthetőbbek legyenek. Sipos László Márk emlékezetes előadást rendezett.
Serge (Pataki Ferenc) vesz ötvenezer euróért egy festményt. Egy valódi Antriost! Marc (Mészáros Máté) szerint a kép egy fehér alapon fehér szar. Yvan (Ágoston Péter) megpróbálja kibékíteni a két legjobb barátját, de a helyzet egyre jobban elmérgesedik. Értjük-e valójában a barátainkat? Vajon mennyi kompromisszumot vagyunk hajlandóak meghozni valakiért, akivel már abban sem értünk egyet, hogy amit látunk az fehér-e? Vajon véget érhet egy tizenötéves barátság egy festmény miatt vagy már rég valami másról vitatkozunk?
Az a dinamika, ami a három férfi, a három barát között kibontakozik, igazán izgalmas. Sokszor keresem a választ arra, hogyan fordulhatott elő velem az, hogy igazán közeli barátaim olyan játszi könnyedséggel párologtak el az életemből, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ez fájó. Leginkább azért fáj, mert kibeszéletlen maradt. Olyan barátom is van, aki hosszú évek után visszatért ugyan, és nagyokat beszélgettünk, aztán megint eltűntünk egymás életéből. Pedig ezek főleg egyetemi barátságok voltak, amelyekről a maguk idejében tényleg azt hittem: életre szólnak. De pont az élet az, ami elsodort minket egymástól. Az egyik legnagyobb ilyen veszteségemnél például az illető elköltözött az ország másik végébe. Persze még ez sem magyarázza a teljes eltűnést. Aztán persze ott van az emberek közti tipikus játszma: egymásra várunk, keressen a másik. Ha nem keres, nem fontos neki. Ez az előadás pontosan az ilyen dinamikákat segít megérteni. Hozzám legalábbis közelebb hozta a megértést. Igaz ugyanakkor, hogy a megoldást még nem találtam meg. De talán még egy üzenetet megér egy-egy barátság, hátha most érkezik rá majd válasz. És némi magyarázat.
Ennek a három embernek az életében valójában egy klasszikus játszma figyelhető meg. Ki alfa, és ki nem? Ki a domináns. Hogyan dőlnek el az erőviszonyok? Elfogadják-e mindannyian a kialakult helyzetet, vagy folyamatos a küzdelem? Amit barátságnak hittek, az lehet, hogy nem más, mint ádáz harc a hatalomért, a győzelemért? Lehet, hogy a barátság nem más, mint a másik ember leigázása, és ennek konszenzusos elfogadtatása? Ha pedig így van, miért hívja magát barátnak egy olyan ember, aki ezt elfogadja? Miért felel meg neki az alárendelt szerep? Mi van emögött valójában? Kompromisszumkészség? Szeretetéhség? A valahová tartozni akarás igénye? Vagy pusztán lustaság?
Egy barátság, baráti kör kialakulásának komoly pszichológiai háttere van. Olyan embereket keresünk magunk köré, akikkel hasonlók vagyunk. Akikkel van kémia, közös érdeklődés, téma és megértés. De ha mindez megvan, miért kell, hogy a barátságainkhoz prioritásokat, súlyokat, dominanciát rendeljünk? Miért fontos, hogy az egyenlők között egyenlőbbek legyünk? Miért van bennünk az igény, hogy kiemelkedjünk, hogy épp a barátainknak akarjuk megmutatni, hogy mi különbek, többek, jobbak vagyunk? Miért akarunk pont a barátainkkal példát statuálni? És egyáltalán: miért van bennünk ennyire görcsösen és erősen az igény, hogy kiemelkedjünk, egyediek, mások, többek legyünk a többieknél, pláne a számunkra állítólag legfontosabb embereknél?
Lehet, hogy csak önmagunkról vagyunk képesek beszélni. És a barátaink is csak azért fontosak, hogy közöttük a saját fontosságunkat még jobban ki tudjuk hangsúlyozni. Persze az is lehet, hogy ha egy barátunk megváltozik, igazából attól félünk, hogy valaki, vagy valami fontosabb lesz számára nálunk. Amire persze lehet úgy tekinteni, hogy nem akarjuk őt elveszíteni. De tekinthetünk rá úgy is, hogy még ebben is csak önmagunkra vagyunk képesek gondolni. Nem az a fontos tehát, hogy egy barátunkat elveszítjük, hanem az, hogy talán ő talált valami nálunk értékesebbet, ergo mi sérülünk.
Mindezen gondolatok persze nem hangoznak el ennyire direkten a darabban. Ez már csak annak a temérdek kérdésnek és gondolatfoszlánynak rövid kivonata, melyek bennem elindultak ennek a három meglett férfinak a történetét nézve. És ahogy múlnak az évek és egyre öregszem én is, egyre fontosabbá válik az emberi kapcsolataim értékelése és átértékelése. Visszatekintések és összegzések. Ha valahol lehet, ott még javítani, amit kell, azt megbánni. Amit pedig nem értek és nem tudok hová tenni sok év után sem: az a legnehezebb ügy. De ez a csodálatos este adott egy löketet arra, hogy megtegyem az utolsó első lépést és még egyszer megpróbáljam.
És ez a legnagyobb ajándék, amit egy színházi előadástól kaphatok. Pataki Ferenc és Mészáros Máté stabil és megkérdőjelezhetetlenül csodálatos játéka egy pillanatra sem engedte lankadni a figyelmemet. A közöttük, mint két tűz között hol őrlődő, hol egyensúly teremtésére törekvő Ágoston Péter szintén meggyőzően hozta ezt a szerepet, ami szerintem nem csak a színpadon, de a való életben is a legnehezebb helyzetben lévő ember sorsa egy ilyen helyzetben. Külön kiemelem Ferenczi Zsófi látványvilágát, mely egyszerre volt kreatív, ötletes és szemet gyönyörködtető. Egyszerre melós, katartikus és a saját gyarlóságainkra döbbentő előadás született sok humorral és emberszeretettel. Sok ilyenre van még szüksége a lelkemnek.
Fotó: Éder Vera
