Hiszek abban, hogy ha dolgom van valamivel, az egyértelmű jeleket küld, és végül megértem, miért kellett találkoznunk. Így történt ez a Dunaújvárosi Bartók Színház legújabb nagyszínpadi bemutatója, a Most akkor című darab kapcsán is. A műfaj meghatározása romantikus vígjáték, és az én drámákon és explicit színházi tartalmakon edzett lelkem számára ez önmagában kevésbé intenzív trigger a kíváncsiságom feleltésére. Aztán átnéztem a színlapot, és megérkezett az első hívó szó: Kerekes Éva, Jankovics Katalin, Csiby Gergely és Őze Áron négyese már önmagában ok a kíváncsiságra. Aztán láttam, hogy a darabot Hárs Anna fordította, ebből tudtam, hogy eleven, mai, ismerős lesz a történet és a nyelvezet, szóval lesz hozzá közöm. A rendező Telihay Péter neve szintén garancia számomra arra, hogy emlékezetes estében lesz részem. Később szembejöttek velem az előadás főpróbahetéről a hírek: olvastam a késő estébe nyúló próbákról, láttam az első fotókat a lenyűgöző díszletről, tudtam, hogy a színészek ezer fokos fordulaton, szenvedéllyel dolgoznak a sikerért, és látatlanban is éreztem: el kell mennem ebbe a bárba.
Azt még nem is sejtettem, hogy az évad legmelósabb előadását fogom látni. Abban az értelemben is, hogy az alkotó csapat irdatlan mennyiségű munkával hozta létre ezt a csodát, de főleg abban az értelemben, hogy nekem mennyi melóm lesz még vele. Alaposan rám rúgta az ajtót, és olyan szelepeket nyitott ki, amik feladták a leckét és elindítottak egy olyan önismereti úton, amit folytatni fogok a színházból kilépve is, mert belátom, rengeteg tennivalóm van a történet hatására.
Színházban nem éreztem még magam ennyire sebezhetőnek. Eleve életközepi nehézségekkel küzdök lélekben, így bizonyos mondatok sokszoros erővel és nyomással hatottak a szívemre. Azt is tudtam ugyanakkor, hogy a legjobb csapatnak szavaztam bizalmat, és ők ezzel a sebezhetőségemmel nem visszaélni fognak, hanem segítenek megoldást keresni. Nem túlzás azt mondanom, hogy terápiás erejű előadást láttam, és bár könnyes szemekkel, de elképesztően szabadon, mélyeket lélegezve, megtisztulva jöttem ki a színházteremből az előadás után.
A történet szerint egy este, 1981-ben, Jamie (Csiby Gergely) épp bezárja a bárt, ahol dolgozik, amikor egy kétségbeesett idegen (Őze Áron) arra kéri őt és barátnőjét, Abbyt (Jankovics Katalin), hogy üljenek le vele egy italra. Kétezer dollárt kínál nekik. Ennyi pénzt keresni, ilyen rövid idő alatt – ki ne élne ezzel a lehetőséggel? Beszélgetni kezdenek, hármasban. A férfi szokatlanul sokat tud a pár múltjáról, jelenéről és a döntéseikről. Vagyis az életükről. Az ismeretlen férfi magyarázata erre teljesen hihetetlen a fiatalok számára. Majd egyszer csak belép egy újabb idegen, egy nő (Kerekes Éva), és a hihetetlen mintha mégiscsak igaz lenne. Maga a valóság.
A nagy találkozások estéje ez. Csiby Gergely és Jankovics Katalin párosát látva és hallgatva azon gondolkodtam, milyen jó itt lenni, nézni és hallgatni őket. Pár órával korábban még Budapesten gázoltam keresztül a zajban és ideges emberek tömegén. Többnyire zord és ideges embereket látok ilyenkor, mindenki rohan, tapintható a feszültség. Olyan szerencsés vagyok, hogy szemtanúja lehetek végre Dunaújvárosban a két fiatal beszélgetésének. Szépen beszélnek egymással, egy párt alkotnak, olykor csipkelődnek, de végülis kiegészítik egymást és látszólag egyfelé tartanak.
Csiby Gergely szeméből sugárzik az értelem és a történet szeretete. Sok előadásban látom, magával ragadó az elmélyült játéka. Bonyolult, összetett jellemeket alakít, zsigerből játszik. A Most akkor előadás sikere kedvéért zongoraleckéket vett. Ennek a történet szempontjából is nagy jelentősége van. Bennem pedig felébresztett egy emléket. Diákként én is kijártam a zeneiskolát, zongoráztam hat évig. Mivel azonban inkább a kötelezettséget láttam benne, és nem adtam át magam a zene szeretetének, nem tanultam meg szenvedéllyel zongorázni, és mert úgy éreztem, mások sokkal jobbak nálam, a zeneiskola után nem játszottam többé. Az első könnyek akkor bújtak elő, amikor belegondoltam: ha akkor meglátogat az Őze Áron által játszott férfi, akkor más döntést hoztam volna, és még ma is zongoráznék.
Őze Áron ebben az előadásban is maga az elegancia. Higgadt és nyugodt bölcsesség árad a szavaiból. Bár Abby és Jamie nem értik pontosan, mit akar a férfi, mégis érzik, hogy nem akar rosszat, és biztonságban vannak. Aztán ahogy fogy az idő és egyre nő a tét, a férfi egyre szenvedélyesebben érvel. A felelsz vagy mersz játék sem engedi, hogy bármi is titok maradjon a jelenlévők körében. Bár a díszlet és a színpad szemet gyönyörködtető, az alkotók totális színházat csináltak: akár Csiby Gergely zongorajátékát, akár Őze Áron nyitó mondatát idézem fel, rendhagyó térben, különleges, nézőket meglepő, felpezsdítő, kreatív megoldások születtek.
Jankovics Kata azt a határozottságot, karakánságot hordozza Abby karakterében, amire a művészlélek Jamie-nek szüksége van: egy két lábbal a földön járó társ, akivel remekül kiegészítik egymást. Abby hamarabb kapcsol és előbb fogadja el, amit a férfi próbál elmondani nekik. Nem marad tétlen: készen áll arra, hogy konkrét lépéseket tegyen és ne álljon Jamie, vagy az önmaga boldogsága útjába. Hiszen az estének mégiscsak az a tétje, hogy valami visszavonhatatlan és végleges döntést, beavatkozást kell megtenni, ami mindent megváltoztat az életükben.
Kerekes Éva megérkezése újabb üde színfoltja az előadásnak. Nekem ő mostanság a legintenzívebben az örkényes Romantika előadás kapcsán élt a tudatomban. A huncutságból, harsányságból, vagányságból és bolondságból ebben az előadásban is bőven kijut. Olyan ő, mint egy energiabomba. Egyszerre laza, vicces és megrendítően hatásos, ellentmondást nem tűrő. Ráadásul ezeket a végleteket akár egy mondaton belül is képes bejárni.
Szívvel-lélekkel játszik mindenki ebben a darabban. Úgy érzem, mindent kihoztak ebből a történetből, amit csak ki lehetett, pedig tényleg gazdag, rétegzett, összetett és melós a sztori. A legjobb kezekbe került. Nekem nem ez jut eszembe a romantikus vígjáték műfajról, ezt az előadást sokkal mélyebbnek érzem: inkább romantikus drámának nevezném.
Mi lett volna, ha másképpen döntünk életünk sorsfordító pillanataiban? Mi történik, ha átadjuk magunkat a szenvedélyünknek és a legjobbá válunk valamiben? Mi változik, ha kompromisszumokat kötünk és lemondunk a saját, egyéni boldogságunkról egy másfajta, közös boldogság érdekében? Szabad-e egyáltalán meghozni ilyen áldozatot? Egoizmus-e a saját szenvedélyünket mindenek fölé helyezni, ha az boldoggá tesz minket? Hogyan éljük meg, amikor rájövünk: nem tudjuk a társunknak megadni mindazt, amit megérdemelne? Van-e jogunk marasztalni őt egy ilyen kapcsolatban? Hogy alakult volna az életünk, ha nem kapcsolódik össze, hanem ki-ki más utakon találja meg a boldogságát? Vajon találkoznánk-e máskor, másképpen is, ha másképp alakult volna a múlt?
Ez csak néhány a nagy kérdések közül, melyekkel az előadás foglalkozik. Miközben figyeltem a történetet, arra gondoltam: mennyire szívesen betérnék ebbe a bárba! A díszlettervező Molnár Anna, munkatársa Király Betti. A bár ajtaján belépve betársulnék ehhez a négy emberhez, hallgatnám velük az éppen lejátszott lemezeket, koccintanék velük egy hideg itallal, körbejárnék, beleszippantanék a boldog békeidők levegőjébe. És hogy mi az, amit én üzennék? „Ne rohanj…”
Fotó: Ónodi Zoltán
