Nehéz dolog éves viszonylatban kiválasztani a 10 legjobb színházi előadást. Pláne úgy, hogy kifejezett törekvésem volt a 2025-ös évben, hogy bejárjam az országot, sőt, elhagyjam a határainkat, és európai vizekre evezzek annak érdekében, hogy minél szélesebb merítésből tudjak válogatni. Mint minden ilyen TOP esetében, most is igaz a megállapítás, hogy a válogatás mindezzel együtt is erőteljesen szubjektív. A skálán a 2024. december és 2025. december között bemutatott premierek helyezkednek el. Van köztük, amelyet a világon először korábban mutattak be, de az általam elért színházban első alkalommal, van köztük, ami Magyarországon nem látható és mégis kiemelten fontosnak tartom. Következzék tehát a 2025-ös év szerintem legjobb 10 színházi előadása.
10. Hogyan legyünk NER-feleség? – A sikeres nő titka (Vörös Neon)
Elképesztő teljesítmény, amit a Vörös Neon nevű, újonnan nyílt hely nyújt. A kapuit ebben az évben megnyitó helyet a Kultúrbrigád csapata álmodta meg és üzemelteti. Ők azok, akik korábban az Átriumban és a RaM Art-ban csináltak színházat. Most szélesebb kört céloznak meg és bátrabb vizekre eveznek: létrehoztak egy mulatót, melyben számtalan műfaj megfér egymás mellett: kabaré, varieté, színház, koncert, drag, mi szem szájnak ingere. Itt a helyük a TOP 10-ben, pláne ezzel az előadással, melyben a csodálatos Fülöp Timi látható. És melyet nagyon fogunk érteni és értékelni mi magyarok a NER 15 éve tartó ámokfutásában élve…
Az előadás elsőre egyértelmű jellemrajza és pontosan dekódolható üzenete mögött egy kicsit hosszabb elemzés és elmélyültebb gondolkodás hatására számos réteget lehet felfedezni. Evelin ugyanis nem az elkényeztetett kislány, aki eleve a gazdagságba született és a magyar valóságtól távol éli az életét. Bár párhuzamként eszembe jutott a korábban szintén Timi által alakított egyik női karakter az Urbán András rendezte, Átriumban és Ram-ban anno látható volt Mefisztó-ban, melyben a budai úrilány mesél a hajléktalanokhoz és milliós pezsgőhöz való viszonyáról. Evelin habitusa hasonló, de a gyökerei mások. Ő ugyanis egyszerű közegből érkezett. Ismerte a valódi szerelmet. Az est legemberibb pillanata is egy valaha volt szerelmének a felidézéséhez köthető – ez az emlék csal valódi könnyeket a szemébe, és ezen a ponton tudtam elfogadni, hogy minden ostobaságával, önfelmentésével és hamis önigazolásával ő is egy hús-vér ember, és ez segített hozzá ahhoz, hogy még ezt az elsőre visszataszító NER-nőt is el tudjam fogadni. Néha még együttérezni is tudtam vele, olyan elképesztően manipulált. Akinek volt már dolga aranyásóval, tudja milyen ez… Mert legmélyen ott van az emberi történet. A vidéki származás. A lehetőségek hiánya. A korlátoltság. A megfelelési kényszer. A szülői nyomás. A bizonyítani akarás. Az ártatlan ifjúkori szerelem, ami a házasság után valami mássá változott a volt férj meggazdagodásával és NER-be lépésével. És Evelin mindannyiunknak szegezi a kérdést: Ha lehetőséged adódik az anyagi korlátok nélküli életre, de cserébe a nemzeti tőkésosztály része leszel – mit választanál?
Hogyan legyünk NER-feleség? – A sikeres nő titka (Fotó: Vörös Neon)
9. Utánképzés ittas vezetőknek (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendező: Szikszai Rémusz)
Szikszai Rémusz az általam leginkább kedvelt színházi nyelvet beszéli: aktuális, őszinte, időnként kemény és mindig világos. Tele jó zenével, csodálatos színészi játékkal.
Az Utánképzés ittas vezetőknek előadás egy tükör. Ha távolabbról nézzük, akkor mind tudunk az ismerősi, baráti körünkből, vagy épp a családunkból olyan embereket felsorolni, akik egy az egyben az előadás szereplőivel megegyeznek. Ha picit közelebb merészkedünk a történethez és benne az egyéni sorsokhoz, mindben felfedezhetjük önmagunkat is. Ez tehát egy önismereti utazás is lehet, ha beletesszük a kellő energiát és nem félünk a szembenézésről.
Aztán szól a darab az alkoholhoz fűződő viszonyról is. Egyéni és közösségi szinten is. Mert hát foglalkozni kell ezzel a témával a legalább egymillió alkoholista országában. Hogy miért? Mert amint a darab is kiválóan felmutatja: nagyon könnyen és gyorsan mentjük fel önmagunkat és egymást: „én csak egy pohárkával ittam”. Valójában viszont jó tudni, hogy az egy pohárka mit indíthat el, mit okozhat.
A felelősségvállalásunkról és a felelősség alóli önfelmentésről is szól ez a történet. Mindamellett, hogy rengeteget nevetünk, egymásra és magunkra ismerünk, van az egész sztorinak egy igazi tragédiája. Ahogy a Még egy kört mindenkinek című történet végkifejletét és üzenetét többféle szemüvegen keresztül nézhetjük, úgy ez az előadás is erős üzenetet hordoz a végén: hogy észrevesszük-e és felráz-e, az erősen függ attól, hogy mi magunk épp hol tartunk az önismeret útján, és az alkohollal való viszonyunkban. Na meg persze a felelősség és a szembenézés témakörében!
Szombathely ezt nagyon odatette. A szinopszist és az alkotó csapatot átnézve jó előre eldöntöttem, hogy a darabot mielőbb látni szeretném. De az eredmény minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Amint módom lesz rá, ismét meg fogom nézni. És ezt ajánlom mindenkinek, aki szeretne elmerülni az emberi mivoltunk labirintusának rejtelmeiben.
Utánképzés ittas vezetőknek (Fotó: Mészáros Zsolt)
8. Márfi Márk: Lassan (Lóvasút, rendező: Bagossy Júlia)
Aki szereti Márfi Márk munkásságát, mindenképpen látogasson el a Lóvasútra. A nagy sikerű Telik után 2025-ben bemutatásra került a Lassan. És a sornak nincs vége. 2026-ban érkezik a Tovább, mellyel így már trilógiává bővül a történet. Személyes, megható, mély, elemző, megrázó, ízig-vérig színház. Magával ragad, tanít, bevon.
Az előadás jelenetei óhatatlanul is eszembe juttatták az én nagy beszélgetéseimet az anyukámmal, amikor hazamentem vidékre Pestről, és bekuckóztunk a garázsba kávézni, cigizni. Ez mindig a hét fénypontja volt. És mindig pénteken délután esett a legjobban a kávé és a cigi, mert tudtam, hogy van még két teljes napom otthon, biztonságban, szeretetben.Persze az otthon, az összkép, a család nem volt ennyire idilli. Ahogy a Telik és a Lassan világában sem. Amiben Márk előrébb járt nálam, hogy ő nem hagyta a szőnyeg alá söpörni a kényes témákat. Kezdeményezte a beszélgetéseket, vállalta a tabudöntögetést, nem hagyta, hogy a kimondatlanság lassú méreg legyen mindenki életében. Ő tisztázni akart. Én –amikor anyu beteg volt– annyira lefagytam, hogy nem voltam képes józanul felfogni, mi történik vele. Persze nem tudhatjuk a darabról, hogy mennyi a valóság és mi fikció – az anyától el is hangzik, hogy nem lehet cél a családi szennyes kiteregetése.
Nem is az a lényeg, hogy dokumentarista drámát látunk-e. Hanem az igény a dolgok asztal fölé pakolására, a tisztázásra és a megbeszélésre. A darab legkiemelkedőbb, és egyben legmegrendítőbb pontja mégis az, amikor Márk kimegy a helyiségből –azt hiszem talán vízért– és az anya egyedül marad. Ott aztán abban a hitben, hogy minden rögzítésre kerül, döbbenetesen súlyos, fontos és meghatározó gondolatokat és emlékeket mond bele az éterbe. Ő, az anya, aki mindig háttérbe húzódott, egy pillanatra reflektorfénybe került, és néhány mondattal életre szóló útravalót hagyott a fiának. De vajon be volt kapcsolva a rögzítés?
Lassan (Fotó: Simándi Nóra)
7. Felső szomszédok (Kőszegi Várszínház és Rózsavölgyi Szalon, rendező: Őze Áron)
A Rózsavölgyi Szalon és a Kőszegi Várszínház régóta nagy szerelmeim. Ezt az előadást koprodukcióban készítették. Örömteli hír a közelmúltból, hogy a Kőszegi Várszínház már egész évben játszik, nem csak nyáron!
A Felső Szomszédok előadásban Balázs Andi és Schneider Zoltán lenyűgöző páros. Remekül mozdulnak együtt. Schneider Zoltán, ahogy őt szeretjük, árad, brillíroz, ragyog a színpadon. Balázs Andi követi, lépést tart vele, elképesztő ritmusérzékkel partnere Schneidernek, ugyanakkor varázslatosan bontakoztatja ki saját, minden porcikájában szerethető személyiségét. Nyomárkay Zsigmond és László Rebeka szintén fantasztikusak. Fiatalok, szeretik egymást, jól akarják csinálni. Szabadságot, önállóságot akarnak. Ez a lánynak jobban megy, ő a függetlenebb. A fiú még erősen a szülői elvárások rabja. Egykori joghallgatóként, majd végzett jogászként is pontosan tudom, milyen a szülői elvárásnak megfelelő pályát választani, aztán később azt jól el is hagyni, sőt, el sem kezdeni. Ebben a sztoriban a fiatalok tűnnek merevebbnek, és ez egészen vicces helyzetekhez vezet. Persze érthető, hiszen ők még nem tudják, mi vár rájuk, előttük áll még rengeteg küzdelem, nehézség, amin az idősebb pár már bőven túl van. Ők a túlpartról szemlélik, ahogy a fiatalok esnek-kelnek, persze nem passzívan: nagyon is aktívan akarják elhalmozni őket tanáccsal és élettapasztalattal, sokszor kéretlenül és hívatlanul is.
Az adok-kapok aztán elkerülhetetlen sérüléseket okoz a történet szereplőiben. Amikor Léon és Babette a fiatalok visszautasítását úgy élik meg, hogy ők pusztán két vén seggfej, fiatal seggfejnek öltözve, az drámai és szomorú pillanat. Érzik ezt Max-ék is. Mindenkinek kudarc ez a fájdalom, hiszen az üzenet lényege mégis az, hogy a fiatalok kezdjenek el élni, táncolni, és bármilyen paradox is: fiatalodni! Léon-ék azt jól látják, hogy az elvárások, kihívások, nehézségek tengerében a fiatal pár kezd elveszni. Színtelen ruháikban, családjuktól összegyűjtögetett ódon limlomok, bútorok és növények között csinálnak múzeumot a saját életükből ahelyett, hogy megélnék a legszebb kort: a szabadság, szilaj függetlenség és a friss levegő csodáját.
Felső szomszédok (Fotó: Büki László)
6. A szent (Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Alföldi Róbert)
2025-ben végre visszatért Szegedre Alföldi Róbert, ezúttal rendezőként. A szent előadás a rendezőhöz hűen ütősre sikerült.
Magam is egy dunántúli faluban nőttem fel, és a katolikus szentmise, sőt a ministrálás ünnepi részét képezte a vasárnapjaimnak. Éppen ezért végig azt éreztem, hogy ez a történet az én kis bakonyi falumban játszódik. A szereplőket, azok motivációit, kommunikációját és viselkedését látva azt fogalmaztam meg: én ismerem ezeket az embereket. Ahogyan ismeri Alföldi Róbert is, hiszen ilyen pontossággal csak az képes ábrázolni, aki élt is abban, amiről beszél. Csodálom ezért. Lelkesen követem a rendező munkáit, és az elmúlt években kevésbé hangosan, ám még sokkal sűrűbben fogalmaz, mint azelőtt. Az előadás számos pontján ismertem fel az alföldis stílusjegyeket, és ebben a darabban annyira érezhető Alföldi Róbert, hogy tényleg megjelent előttem, ahogyan instruál, fogalmaz, felolvas, az ő hangján hallok egyes fordulatokat, és úgy betalál bizonyos pontokon, hogy legszívesebben átölelném ezzel: „de jó, hogy kimondod, de jó, hogy kimondja még valaki. És nem csak én”.
Nincs mellébeszélés egy pillanatig sem. A helyzeteket, az emberi sorsokat nem csupán hajszálpontosan fogalmazza meg, de olyan élesen mutat fel konkrét szituációkat, hogy még az edzett nézők is felszisszennek bizonyos pontokon. Nem azért, mert nem valóság, amit látnak, hanem azért, mert a magyar társadalom teljesen elszokott attól, hogy a torzítatlan, egyenes valóság a szemébe van mondva. Olyannyira, hogy ezt még az erre nyitott emberek is döbbenettel fogadják. Eközben viszont a szerző és a rendező végig az emberszeretet nyelvén beszélnek, remek humorral, jól működő fricskákkal, megható közelségekkel.
A történet nem csupán az egyház színéről és fonákjáról szól, sokkal inkább a hatalom természetéről, legyen az egyházi vagy világi. Arról, hogy a szolgálatra hivatottak milyen messzire tudnak kerülni azoktól, akiket szolgálniuk kellene. Arról, hogy a státusz és az érdekek mennyire felülírnak minden magasztosabb emberi célt. És arról is, hogy mi, egyszerű emberek látjuk, tudjuk ezt. Tisztában vagyunk azzal, hogy totálisan hülyének vagyunk nézve, és egyesek kénye-kedvének teljesen kiszolgáltatva, és nem teszünk semmit. Azaz de: panaszkodunk, gyónunk, feloldozást remélünk.
A szent (Fotó: Tari Róbert)
5. Az igazság gyertyái (Budaörsi Latinovits Színház, rendező: Alföldi Róbert)
A Budaörsi Latinovits Színház 2025-ben több ízben a zenés színház felé fordult. Ez nagy közönségsikert hoz. Számomra mégis a prózai színházi arcuk a legnagyobb szerelem. Így esett a választásom Az igazság gyertyái előadásra, melyben már a szereplők kiválasztása is gondos munka. Székely Csaba zsenialitásához nem fér kétség. Ez egészült ki Alföldi Róbert rendezői koncepciójával és a budaörsi társulat fantasztikus színészeinek játékával.
A darab azt meséli el, ahogy egy álnok, sötét hatalmi berendezkedés bűnbakot keres, embereket, népcsoportokat nyilvánít nemkívánatossá, és egymás ellen fordítja a lakosokat. Kreál egy központi ellenséget, és a magyarság-székelység minden bújáért-bánatáért őt teszi felelőssé. Ha a mai viszonyokat tekintve ismerős ez a működési „kultúra”, az korántsem a véletlen műve. Számomra a legdöbbenetesebb felismerés, hogy szegény szombatosokon mintha kettős átok ülne: egyrészt szembe kell nézniük az ellenük hangolódó politikai- és közbeszéd okozta elnyomással és annak végzetes következményeivel, másrészt a saját közösségükön belüli árulásokkal és emberi gyarlóságokkal is. A családfő, Kovács Mózes (Ilyés Róbert) finoman szólva sem mintaférj, és akkora árulást követ el és fájdalmat okoz a családjának, különösen feleségének, Mártának (Pelsőczy Réka), ami felér a deportálással.
Alföldi Róbert rendezői keze alatt és a budaörsi társulat játékában a legjobb formáját hozza az előadás. Gyakorlatilag a teljes társulat játszik benne, így aztán pazar, gazdag, élményekkel és emlékezetes mondatokkal teli színházi élményt kapunk ezúttal is, a Budaörsi Latinovits Színháztól megszokott módon. A már említett példával is azt igyekszem kiemelni, hogy az emberi működés, gyarlóságok állnak ennek a történetnek a középpontjában. Érzékenyen, finoman, de nagyítóval vizsgálja a rendező az emberi természet működési mechanizmusát: a bűn és a megbocsátás, valamint a megbocsáthatatlan árulások bonyolult szövedékét. Ugyanilyen súllyal esnek latba az elvek és a hit, valamint az ezekhez ragaszkodás kérdései, ami végső soron az emberséget, és annak hiányát állítja a középpontba.
Az igazság gyertyái (Fotó: Borovi Dániel)
4. A színházcsináló (Orlai Produkciós Iroda, Átrium / Belvárosi Színház, rendező: Pelsőczy Réka)
Egyedül az Orlai Produkciós Iroda volt képes arra, hogy betöltse az űrt, amit a Kultúrbrigád maga után hagyott az Átriumban. A színházcsináló előadás főszereplője Alföldi Róbert. Nem volt kérdés számomra, hogy a hosszabb szünet után visszatérjek az Átrium épületébe, szembenézzek a szép emlékekkel, és teret adjak a lelkemben az újnak.
A darab középpontjában tehát Bruscon (Alföldi Róbert), a Nemzet Színésze, a hírhedt, önimádó, zsarnoki színész és drámaíró áll. Társaival (Buza Tímea, László Lili, Németh Áron Valentin) egy osztrák faluba, Utzbachba érkeznek, ahol el akarják játszani nagy művet: A történelem kerekét, a helyi művelődésszervező (Ficzere Béla) nagy örömére. A feltételek azonban siralmasak: a helyszín lepukkant, a helyiek érdektelenek, az időjárás rossz, és minden akadályozza Bruscon-t, aki zseniálisnak képzeli magát és művét.
A darab döntő részét Bruscon hosszú, szünet nélküli, zsarnoki monológjai alkotják. Szidja a kisvárosok szellemi sötétségét, a politikát, a kultúrát, a színházi élet vezetőit, saját családját. Mindeközben önmagát állandóan dicsőíti. A művészi nagyság mártírjának állítja be magát, valójában egy elviselhetetlen, nevetséges alak. A darabválasztás zsenialitása, hogy hol Bruscon, hol Alföldi beszél a színpadon. Nem teljes az azonosság, de Bruscon bőrében Alföldi még bátrabban, még szemérmetlenebbül őszintén mondja ki, amit gondol, vagy amit valaha gondolt, és azt is, amit Bruscon gondol. Biztonságot ad neki ez a figura, hiszen a művész szabadon üvöltheti ki magából a fájdalmát, és nem tudhatjuk, mennyi igaz rá egyébként is ebből. Terápiás erejű tartalommal és elképesztően nagy mennyiségű szöveggel van dolga. Igazi Alföldi Róbertnek való kihívás. Ő pedig szemlátomást lubickol Bruscon szerepében, és a lehetőségben. Kitölti a teret.
A kulturális provincializmus kritikáján keresztül Bruscon megmutatja a művészi igény és a valóság között tátongó szakadékot, a társadalom kispolgári mentalitását, a kultúra eljelentéktelenedését. A darab végig egyfajta szellemi pusztaságot ábrázol. Amivé lettünk. Nem csoda egy olyan országban, ahol a fociselejtezőn való rossz szereplést tüdőlövésként élik meg a vezírek. Miközben a kinyírt színházak és független társulatok torkából évek óta bugyog a vér és a még működők is vegetálnak. Nemzeti prioritások, ugye. Ezen a ponton a nézőtéren magamban, némán üvöltök együtt Bruscon-nal. De amint maga is elmondja: ő eddig is volt, ezután is lesz. Én pedig megyek vele. A szenvedélyt, az elhivatottságot nem lehet kinyírni. Azt mi, nézők sem hagyjuk.
A színházcsináló (Fotó: Éder Vera)
3. Egy piaci nap (Komáromi Jókai Színház, rendező: Mohácsi János)
Először a Radnóti Színházban láttam Závada Pál darabját Mohácsi János rendezésében. Utána még megannyiszor megnéztem, és ezt kellene tennie az egész magyar társadalomnak. Most Komáromba kell utazni érte, de nagyon megéri. Boldogság a szívemnek, hogy elkészült ez az előadás, mely dobogóssá vált a 2025-ös színházi évadomban.
A történet boncolgatja egyrészt az antiszemitizmus és kollektív bűn kérdéskörét, azaz hogyan válhatnak hétköznapi emberek tömeggyilkosság részesévé. Ennél azonban tágabban is értelmezhetjük a hazugság és gonoszság működési mechanizmusát. Az pedig ma is ismerős lehet, ezért is vontam párhuzamot egy mai piac aktuális eseményeivel. A gyűlölet-, és hangulatkeltés, a hazug propaganda, a valódi problémákról és valódi bűnösökről a közfigyelmet elterelő esztelen bűnbakkeresés, a lázítás és gyilkos indulatok szítása nem létező ellenségekkel szemben ma is része a mindennapjainknak, méghozzá egyre elviselhetetlenebb mértékben. A leghangosabbnak van igaza. És nincs egy józan hang, aki megkérdezze: te tényleg elhiszed, hogy a zsidók gyerekhúst darálnak a kolbászba?
Most már ott tartunk, hogy a valódi felelősök -akik miatt ma élhetetlen egy lerabolt ország- mindenkit maguk elé löknek a sínekre, semmit és senkit nem drága feláldozni csak azért, hogy a bőrüket mentsék. Ezek készek egy egész nemzetre, vagy legalább annak a velük egyet nem értő részére feketézőt kiáltani és gátlástalanul ellehetetleníteni. Innen már csak egy lépés, hogy akár elpusztítani is.
És ezen a ponton fel kell szólalni és kiállni, hogy elég volt. A darab segít felismerni a tüneteket, cselekedni azonban nekünk kell, máskülönben ugyanúgy cinkosai leszünk egy beteg ideológiának, ahogyan 1946-ban voltunk. Persze felelősséget vállalni a hallgatás helyett nem könnyű. A tekintetünket elfordítani a valódi felelősök megnevezése helyett kényelmes lehet. A múlt eseményeit, mintázatait nem felismerni, vagy ezeket eltorzítani nagyon káros. Főleg, ha mindenki másképpen akar emlékezni ugyanarra. Pláne, ha egy régi rendszer kiszolgálói egy újnak is a haszonélvezői. Amikor viszont az elfogadható társadalmi normák helyét a félelem és gyűlölet veszi át, az az utolsó stáció a kataklizma előtt.
Egy piaci nap (Fotó: Komáromi Jókai Színház)
Szintén egy korábbi élmény, a Nemzeti Színház legendás korszakához köthető. Andrei Serban rendezte anno a Nemzetiben, és a színház egyik legsikeresebb előadásává nőtt pár alkalom után. Ilyenkor mindig bennem van a félsz, hogy lehet-e ezt a sikert újraélni, megközelíteni, felülmúlni? A Radnóti Színház csapata csodálatos előadást készített, most ugyanúgy függő módjára nézem újra és újra, mint anno a Nemzetiben. A jó hír, hogy 2026-ban bemutatásra kerül a darab második része, a Peresztrojka is. Kíváncsian várom.
Az Angyalok Amerikában egy humanista kiáltvány. Ezek az emberek élnek és hibáznak, szeretnek és gyűlölnek, küzdenek a mindennapokban, próbálják ilyen vagy olyan kisebbségbe szorulva élni a hatalom és a politika által napról napra nehezebbé tett mindennapjaikat. Gyakorlatilag nem is akarnak mást csak élni és túlélni, egy zsebkendőnyi helyet követelnek maguknak a planétán. Jönnek-mennek, keresztezik egymás útját, és a legváratlanabb helyekről, vagy emberektől kapnak életet adó segítséget. Közben folyamatosan vizsgáznak és vizsgáztatnak emberségből. Közös bennük, hogy a többségi társadalom elmegy mellettük, Amerika magasról tesz a problémáikra. Az országuk, a politikai vezetésük, a hatalom teljesen magukra hagyja őket, és semmit nem várhatnak és remélhetnek tőle. Egy olyan országban persze, ahol a hatalom döntése nyomán egyre többen szorulnak ki az úgynevezett többségből, kérdéses, hogy valóban többség-e még az a többség. Vagy már annyian vannak különböző okok miatt kisebbségben, hogy alig marad az országban úgynevezett normálisnak minősített ember? Egyáltalán ki az a bíró, aki eldönti, hogy ki és mi számít normálisnak egy adott országban? Amerikában vagyunk a nyolcvanas években, mégis annyi minden ismerős lehet számunkra ebből a történetből, hogy a felismerések és könnyek garantáltak ezen az estén!
Mivel nagyon nyitott és bátor is a darab, nem mismásol, hanem az arcunkba tol minden lényeges mozzanatot, felnőtteknek ajánlott a megtekintése. Nekik viszont nagyon is. Az elragadó színészi játékok mellett a vizuális élményt számtalan egyedi elem és megoldás teszi egyedivé. Devich Botond díszlete, Szabados Luca jelmezei, Bocsárdi Magor zenéje, Wurk Ikona vizuális megoldásai mind érzéki élményt nyújtanak, és segítik ennek a három és fél órás történetnek a befogadását. Az előadás megtekintését erős fényhatások és stroboszkóp alkalmazása miatt erre érzékeny nézőknek nem ajánlják. Van, akit ez zavarhat, engem például a lövésekkel lehet kikergetni a világból, de az itt nem volt. Tömény a sztori, mégis pillanatok alatt elrepül az idő, és jó érzékkel van benne két szünet is. Hihetetlen amúgy, de a férfi mosdóban már az első szünetben szembeötlő jelenség, hogy nem áll egymás mellé két pasi a piszoárhoz.
Angyalok Amerikában (Fotó: Dömölky Dániel)
1. Parallax (Proton Színház / Piccolo Teatro Strehler, rendező: Mundruczó Kornél)
Ez az előadás nem látható Magyarországon. A nemzetközi színtéren azonban sikert sikerre halmoz. A magyar színház jó hírét viszi szerte Európában. Ezért elmentem 2025-ben Milánóba, hogy lássam, mi a siker titka. És egyből egy olyan előadást láttam, ami azonnal az első helyre került a toplistámon. Jelenleg sajnos a Proton Színház működése bizonytalan. Napjainkban, ha nem is a Parallax-ot, de játszanak Magyarországon két előadást is: Komolyan röhejes vagyok (Katona, Kantin) és Frankenstein-terv (Budaörsi Latinovits Színház). A függetlenségben megmaradásuk pedig tőlünk, nézőktől függ. Adománygyűjtés a Proton Színház részére az alábbi oldalon lehetséges: https://adjukossze.hu/adomanygyujtes/4099.
Az előadás remekül sűrít mindent, ami miatt rajongom Mundruczó Kornél színházáért, a Proton Színházért. A rendező védjegyeit, sajátos képi világát, a színház és a film csodálatos egyesítését mind tetten lehet érni a Parallax-ban. Hátborzongató élmény volt átélni, hogy magyarul szólaltak meg a színészek, és kiváltságosnak éreztem magam, amikor egy bizonyos ponton, amikor lehetett nevetni (bár nem sok ilyen pont van a darabban), a feliratozás miatt mi magyarok, akik a beszédet értettük, egy kicsit előbb nevettünk fel a nézőtéren, mint a többiek. Talán ezzel is jelezük: sziasztok, itt vagyunk. Veletek vagyunk. És azt hiszem, ez nagyon fontos üzenet egy társulatnak, akik játszani akarnak, alkotnak, elképesztő energiákat mozgatnak meg és hatalmas munkát tesznek egy ilyen monumentális előadás létrejöttébe, majd otthon azt kapják, hogy nem kellenek. Legalábbis azoknak nem, akik a pénzt adják. A nézőknek persze kellenének, de nulla Forintból sajnos nem lehet színházat csinálni, a döntéshozók pedig pontosan ennyivel támogatják a független, érzékeny társadalmi témákat is boncolgató színházakat.
Az elképesztő és döbbenetes, látványában és összhatásában is monumentális előadás létrejöttéhez nagyon komoly stáb áldozatos, közös munkájára volt szükség ahhoz, hogy ilyen magas színvonalú produkció kerüljön a nézők elé Európa-szerte. A díszlet Monika Pormale, a jelmezek Domán Melinda munkáját dicsérik, ő az öltöztető is. A fényért és a műszakért Éltető András, a zenéért Asher Goldschmidt, a koreográfiáért Molnár Csaba felelnek. Az előadás producere-lelke-anyukája Büki Dóra, produkciós asszisztensként Horváth Henrietta segíti a csapat munkáját. A produkció világosítója Rigó Zoltán, hangosítói pedig Belényesi Zoltán, Halmen Zoltán és Mazura János – a színházterembe belépve, mögöttük elhaladva hallottunk ott először magyar szót. Az operatőri munkát, mely a kivetítésekhez nélkülözhetetlen, Takács Máté, Teleki Mihály és Farkas Áron látják el, a színpadmester Hódosy Tamás, díszítőként pedig Viczkó András dolgozik a csapatban.
Mit jelent a Parallax? A kifejezés az eltérő nézőpontból szemlélt tárgy helyzetének látszólagos változását jelenti. Egy család három generációjának történetét látjuk a színpadon: nagymama (Monori Lili), anya (Kiss-Végh Emőke) és fiú (Major Erik). Izgalmas, hogy a Proton Színház olyan színészcsapattal készítette el az előadást, akikkel vagy most dolgoznak először, vagy korábban más darabokban már többször is, de az biztos, hogy a darabban látható színészek semelyik más előadásban nem játszanak így együtt. Ez megadta számomra azt a plusz élményt is, hogy bár mindegyiküket ismerem máshonnan, mindenkit szeretek valamiért, mert feledhetetlen pillanatokat hoznak magukkal más produkciókból, ez az előadás mégis tabula rasa, hiszen itt újból fel kell építeni mindent és bizonyítani a nézőknek, és ezzel sem maradnak adósok.
Mundruczó Kornél védjegyei kapcsán többször is eszembe jutottak korábbi Proton darabok, így például a Látszatélet, mely számomra több szempontból is rokonságot mutat a Parallax-szal: egyrészt a szerkesztése miatt, másrészt azért, mert nagyjából a történet közepén van egy nagyon látványos, hihetetlen technikai bravúrt és komoly műszaki előkészítést igénylő fordulat (aminek dramaturgiai jelentősége is van a látványon túl), harmadrészt mert érzékeny társadalmi kérdéseket boncolgat. A Parallax azonban még inkább csúcsra járatja a szélsőértékeket és a hatásokat. Amikor ismerősökkel színházról beszélgetek, sokszor hivatkozom a Proton Színház másik ikonikus előadására, A jégre, mert annak a végletes naturalizmusa elemi erővel hatott rám. A Parallax viszont egy másik leget testesít meg a színházi élményeim sorában: a legbátrabb, legszabadabb előadásnak tartom jelenleg, amit valaha láttam. Az előadáshoz kapcsolódó figyelmeztetést komolyan kell venni: 18 éven felülieknek ajánlott, mivel teljes meztelenséget és közvetlen szexuális jeleneteket tartalmaz. Milánóban a darab értő közönséggel találkozott. Míg Magyarországon divat a látszólagos megbotránkozás és látványos kivonulás a színházteremből, ha komfortzónából kizökkentő megoldással találkoznak a nézők, Milánóban ennek az ellenkezője történt meg: volt, aki előadás közben közelebb ült a színpadhoz, hogy jobban bevonódjon a történetbe!
Parallax (Fotó: Proton Színház)
Kiemelkedő előadások voltak Miskolcon. Meglepő, hogy egy sem fért bele az első tízbe. De egy ilyen lista szubjektív. Ha más állítja össze, másik 10 előadás is lehetne benne.