Május 10-én mutatta be a Radnóti Színház A pelikánt Ördög Tamás rendezésében. Ekkoriban láttam én is először, de mint a keményebb történeteknél általában, ezt is többször meg kellett néznem, hogy biztosan megértsem, mit is látok. A megértés szakaszába akkor lépek általában, amikor elkezdem a saját életemben keresni és megtalálni az alaphelyzetet, amiről a színdarab szól. A pelikán esetében amikor ez meglett, az egyrészt nagyon megijesztett, másrészt viszont tanulságokkal vértezett fel és fegyvert is adott a kezembe a jelenség ellen.
Nagy ereje van ennek a darabnak, és a legjobb csapat kezébe került az alapanyag. A Dollár Papa Gyermekei kötelékéből érkező Ördög Tamás és a Radnóti Színház színészei fantasztikusan egymásra találtak. Ez tényleg egy nehéz és megterhelő előadás. Nyomasztó még akkor is, ha személyes érintettségünk látszólag nincs. Jobban megnézve viszont biztos vagyok abban, hogy még ha távolabbról is, de sokaknak ismerős lehet az a fajta manipuláció, kezeletlen személyiségzavar, ami a darabban az alapfeszültséget kelti és a végsőkig feszíti.
A pelikán egy diszfunkcionális család életébe enged betekintést. Ma divatos kifejezéssel abuzív szülőnek neveznénk az anyát, aki mindenkit manipulál maga körül, és közben saját magát tünteti föl áldozatként. Halálra gyötri férjét, fizikailag és érzelmileg is bántalmazza a gyerekeit, kijátssza őket egymás ellen. Az apa halála után a – már felnőtt – gyerekek szembesülnek az igazsággal, és nem hajlandóak tovább hazugságban élni, ezért végzetes lépésre szánják el magukat. A gyermekeit saját vérével tápláló pelikán az önfeláldozó szülői szeretet szimbóluma, a címadása éppen ezért ironikus, hiszen ez a pelikán a gyermekei vérét szívja.
A darabbéli anyát Tóth Ildikó játssza. Ijesztő pontossággal formálja meg az abuzív szülőt, aki mindenre és mindenkire rátelepszik maga körül. Mint a kígyó, aki az áldozata köré tekeredik és szépen lassan megfojtja, de úgy, hogy még az áldozatnak legyen szűnni nem akaró bűntudata emiatt. Tényleg úgy forgatja a szavakat, hogy mindig más jöjjön ki terhelten a helyzetből. Félelmetes, mennyire hűen alakítja a személyiségzavaros ember viselkedését, még a szemmozgásokat, értetlen pillantásokat, felmentő gesztusokat is beleértve. Nem ez az első rendhagyó anyaszerep, melyben láthatjuk őt. A 10-ben megjelenő anyafigurája is igen speciális.
Fredrik, a fiú szerepében Major Erik látható. Talán az ő sorsa a legkeserűbb, hiszen eleve az apjához állt közelebb, aki már meghalt (hogy hogyan és miért, az lassan bontakozik ki a történetből, de sejthető, hogy az anyának köze van hozzá). Magára maradt, kezdi megérteni és átlátni az addig normalitásként elfogadott devianciákat, és fellázad a lelke. Erőt gyűjt, hamlet-i küzdelmet vív önmagával. Keresi a magyarázatot és a kisiklott élete okait, önmagát nem kímélve kutatja, mit ronthatott el annyira, amiért ez az élet a büntetése. A tépelődő és ártatlan, mégis sorozatos csapásokat elszenvedő fiú története az övé. A legszomorúbb talán az a pillanat, amikor belátja, hogy számára nincs alternatíva, és a kialakult helyzetből mindössze egyetlen kiút létezik.
Gerda, a lány Sodró Eliza megformálásában az a karakter, akinek a darab minden nehézsége és súlya ellenére a néhány megmosolyogtató jelenetet köszönhetjük. Ő az, aki segíti valamelyest elviselni, enyhíteni a vállunkra nehezedő súlyt. Aki a pisszenés nélkül ülő nézőket néha kimozdítja a bennszakadt csendekből. Emellett persze az ő szerepe és sorsa is tragikus és terhelt, mellette állunk teljes szívünkkel, részvéttel. Törékeny és szerethető karaktere az este egyik emlékezetes csúcspontja.
A Radnóti Színház vendégművészeként Bányai Kelemen Barna a vejt játssza. Hátborzongató volt Barnát ilyen szerepben látni. Jellemzően igazságkereső, pozitív hősként ismertem őt eddig, ennek is persze millió árnyalatával. Itt viszont egy velejéig romlott, számító haszonleső, aki azonban szintén fennakadt Elise hálóján. Amikor persze felismeri a csapdát, melybe került, nem esik kétségbe és nem törik meg (mint a nárcisztikus szociopaták áldozatai általában), hanem felveszi a kesztyűt és érdemei szerint bánik Elise-zel. A nőhöz hasonlóan azonban ő sem áll senki mellé. Csak önmagát, a saját érdekeit képviseli.
Ilyen családban, ilyen közösségben élni maga a földi pokol. A darab aktualitását viszont az adja, hogy túlságosan sok embernek ismerős mégis ez a helyzet. Sokan vergődnek ilyen kapcsolatokban, családokban, kötelékekben. Nem ismerik fel, vagy nem tudják a nevén nevezni a jelenséget. Nem kérnek, vagy ha kérnek is, nem kapnak igazi segítséget, ami különösen egy olyan országban aggasztó, ahol a szociális ellátórendszer teljesen leépült, és a bajba jutott embereket mindenki magára hagyja.
August Strindberg (1849-1912) a mai napig az egyik legnagyobb hatású svéd író, Bergman nagy kedvence, számos műfajban alkotott. Folyamatos harcban állt magával és a világgal, üldözési mania gyötörte, miközben a szenvedély művésze volt. Utolsó alkotói szakaszában azt kutatta, hogyan lehet a színházat közelebbi hozni a nézőhöz. Ezért 1907-ben megalapította kísérleti kamaraszínházként az Intim Színházat, amely három évig működik. Rövid idő alatt négy kamaradarabot írt, köztük A pelikánt. Ez utóbbi Magyarországon A máglya címmel vált ismertté.
A pelikán is azon előadások egyike, amiken a megtekintése után hosszasan lehet gondolkodni. Idővel kattannak be párhuzamok vagy megértések a saját tapasztalatainkhoz kapcsolódóan. Talán ez adja a darab varázsát: többször is képes fejbekólintani a nézőt. Tanulságként megszólalhat a fejünkben a hasonló helyzetek felismerésekor a vészcsengő, ami az arcunkba kiáltja: menekülj! És ilyenkor nem szégyen elfutni…
Fotó: Dömölky Dániel
A pelikán | trailer
